A huszadik század legnagyobb katolikus gondolkodói, teológiai eszmélkedői és misztikusai közé tartozó Simone Weil egészen távolról közeledett a katolikus valláshoz, és az egyházba sem lépett be, nem keresztelkedett meg, valamiként úgy érezte, hogy őt Isten a "küszöbre" állította. Ennek ellenére a legnagyobbak közt tartja számon a katolikus egyház is, a vallásfilozófiai irodalom is. A filozófiával, filozófiatanítással, kétkezi munkások közt való munkálkodással, a második világháború idején a frontvonalban való elsősegélynyújtással és betegmentéssel, -ápolással foglalkozó, az ellenállásban is szerepet játszó Weil mintegy magától jutott el az Istenszeretet csúcsaira, a misztikus látomásokhoz és a katolikus hit alapkérdéseinek újragondolásához. A most megjelent kötet az "érett" Weil legfontosabb írásaiból, cikkeiből, töredékes naplófeljegyzéseiből, leveleiből nyújt arányos és gazdag válogatást. Az írások Isten és teremtés, Isten és ember viszonyával foglalkoznak, legújszerűbb (és szinte eretnekgyanús) gondolatai azok, amelyek a teremtést és a passiót (Krisztus szenvedéstörténetét) kapcsolják össze. Weil szerint Isten már a teremtéssel szenvedést vett, vállalt magára, hisz lemondott önmagában álló tökéletességéről, helyet engedett mintegy a középszerű vagy még kisebb embernek, lényegében a semminek, annak a lénynek, amelynek a legnagyobb távolságot kell legyőzne, hogy Isten lemondó, és épp e lemondás által végtelen és végtelenül intenzív szeretetét "fogadni" tudja, e szeretetben vele eggyé váljék. A súlyos gondolattömböket görgető, a klasszikus misztikus irodalom sajátosságait újszerűen felmutató művek - a vallásos gondolkodásban járatos, a misztika iránt érzékeny olvasóknak, természetesen nemcsak hívőknek ajánlhatók.