A fogadós

És megszülte elsőszülött fiát, pólyába takarta és jászolba fektette, mert nem kaptak helyet a fogadóban (Lk 2,7).

„Régen, nagyon régen történt”, mondta a fogadós, „és messze, nagyon messze. De az ember emlékei maguk is hosszúra nyúlnak, és senki nem felejtette el, milyen szomorú, furcsa szerepet játszottam az egészben, már ha nem felejtették el, hogy mi is történt valójában. De igazán nem hibáztathatók az emberek, ha elfelejtik az igazságot, hiszen oly légies, finom árucikk. És lehet, hogy az igazságtól csak egy röpke pislogás vagy egy sajátos hangszín különbözteti meg a hazugságtól. Ha azt mondanám: »Hiszek!«, hazugság lenne, de ha azt mondám: »hiszek…«, lehet, hogy igaz lenne. Szóval nem hibáztatom az utókort, amiért megfeledkezett az apró részletekről, és engem tett meg aljas senkiházivá a történetben, azzá a szívtelen alakká, aki azt kiabálta: »nincs szobám! nincs szobám!« Még azt is elismerem, hogy némi aljasság nem mindig hiányzik az igazságból. De ha a teljes igazságot akarjátok kimondani, úgy nevezzetek gazembernek, hogy közben megbicsaklik a hangotok, de legalább megremeg, kissé elbizonytalanodik talán, sőt akár fel is csillan valami a szemetek sarkában, akárha egy könnycsepp kezdeménye. Mert, tudjátok, semmi sem fekete-fehér. Még az emberi szív sem.”

A nemrégiben magyarul is megjelent könyvének, a Perifériáknak egyik könyvbemutatóján idézte fel a Sant’Egidio közösség alapítója, Andrea Riccardi a Habemus Papam című filmet az egyház helyzetét és az előttünk álló feladatot elemezve. A filmben, amely két évvel XVI. Benedek lemondása előtt készült, a megválasztott pápa bejelenti: „Nem vagyok képes betölteni a rám bízott szerepet.” Riccardi egy „centro avulso” – egy elszigetelődő, távolivá váló, valamitől elszakadó központ – válságaként értékeli ezt a helyzetet.

Mitől van elszakadva ez az egyházi központ? A valóságtól, az élettől. Ezért van válságban, amely nem egyszerűen személyes pszichológiai, hanem közösségi-kulturális válság. Nem orvosolható az egyén megerősítésével, hiszen nem egyéni alkalmatlanságról vagy személyi hiányosságokról van szó. A kollektívum lak be egy illuzórikus kulturális – azaz identitást adó – teret, „formát”. A teljes közösségnek van ezért szüksége, hogy kilépjen e térből, és megtapasztalja a valósággal való gyógyító találkozást, kijózanító terápiát.

Erre a helyzetre utal Ferenc pápa, amikor betegségről beszél az egyházzal kapcsolatban. A bezárkózástól és a saját meggyőződések nyújtotta biztonságba való belekényelmesedésből fakadó betegségről: „Szívesebben látok egy olyan egyházat, amelyet baleset ért, amely megsebesült és bepiszkolódott, miközben kiment az utcákra, mint egy olyan egyházat, amely belebetegedett a zártságba és a kényelembe, mert a saját biztonságához ragaszkodott” (EG 49). Olykor mintha úgy hallanánk ezeket a ma már jól ismert szavakat, mint amikor valaki egy végletes lehetőségről szól; mintha azt mondaná a pápa: még az az egyébként nem valószínű eset is jobb, ha baleset éri. De a pápa nem erről beszél. Vagy kimegy, hogy kapcsolódjék a valósághoz – s akkor bepiszkolódik, megsérül –, vagy beteg marad. Tertium non datur.

Hagyományos karácsonyi körkérdését a Vigilia folyóirat több alkalommal is Jézus személyének szentelte. Sokan főként az 1970-ben feltett kérdés („Ki nekem Jézus?”) egy-egy válaszát őrzik emlékezetükben, s bátran kijelenthető, hogy Tolnay Klári vagy Ottlik Géza szavai szerves részévé váltak a magyar kultúrának. Anélkül, hogy a nemes előzményekre utalva felesleges terhet kívánnánk helyezni azokra, akikhez szerkesztőségünk ebben az évben fordul, időszerűnek tartjuk a kérdés felelevenítését, mégpedig a címben szereplő formában. „És ti kinek tartotok engem?” – az evangélium kérdése annak ellenére sem veszít időszerűségéből, hogy a kereszténység története során precíz válaszok születtek rá, és ma talán az a kérdés is nyugtalanító erővel vetődik fel számos európai emberben, hogy mit vár tőle a keresztény hit, mit vár tőle maga Krisztus életének konkrét körülményei között.

Milyen válaszok adhatók egyáltalán az evangéliumi kérdésre? Fontos-e, hogy az ember önmagára nézve is választ fogalmazzon meg, miközben a közösségek, amelyekhez tartozik, sokszor kész feleletekkel szolgálnak rá? Van-e létjogosultsága a „személyes” Krisztus-képnek?

Milyen reakciót vált ki Önből vagy a környezetéből Jézus Krisztus neve? Mi történik vagy minek kellene történnie ott, ahol elhangzik a név? Benyomásai szerint milyen formái vannak Krisztus jelenlétének, és véleménye szerint meg lehet-e tapasztalni?

Az evangéliumok tanúsága szerint Krisztusnak voltak elvárásai azokkal szemben, akik fontosnak tartották, vagy egyenesen követni kívánták. Az Ön életében melyek a legfontosabbak elvárásai és követelményei közül? Véleménye szerint vannak-e ma különösen időszerűnek tekinthető krisztusi követelmények?

Akármilyen mélyen megragadnak bennünk az első meghatározó szellemi találkozások, nem tudjuk kivédeni, hogy fontos, értékes tudnivalók lemerüljenek a memória vizében, mert az is mélységes mély, mint a múltnak kútja. De a kettő nem ugyanaz, mert az emlékezet a múlt megőrzött része, s csak nagy szembesüléseink idején döbbenünk rá, hogy az elfelejtett múlt is az emlékezethez tartozik. S mintha a lélek passzív szókincse lenne, kell valami hatás az aktiválásához.

Hajdani tanáraink közül az évek múlásával egyre inkább kiválnak azok, akik tudásukkal és személyiségükkel valamiért erősebben hatottak ránk. Az egyetemi hallgatóban leginkább ismereteinek hiányai tudatosulnak folyamatosan az öt év alatt. Nem is olyan paradox módon a tudás megszerzésével ez a hiány csak nő, hogy átalakuljon a bizonytalanságok megszüntetése iránti vággyá. Utólag úgy érzem, hogy bár mindenkitől lehetett és volt mit tanulnom, de egy kezemen meg tudom számolni azokat a tanáraimat, akikről már végzős koromban tudtam, hogy bármivel fogok foglalkozni, akár a szakmában maradok, akár az élet követeléseire más területen fogom hasznosítani azt, amit az egyetemen elsajátítottam, őket sosem fogom elfelejteni.

Török Endre közéjük tartozott. Előadásai színesek, élvezetesek voltak, sosem csak azt éreztük, hogy most leadja a soron következő tananyagot. Inkább mintha meg akarta volna osztani velünk az orosz irodalom iránti szenvedélyét. Azon kevés tanárunkhoz tartozott, aki az ismeretek átadásánál is fontosabbnak tartotta, hogy a tárgy iránt kíváncsiságot ébresszen. Minden előadását retorikai fölépítettség jellemezte, élt a hatás elemeivel, a gyakori szónoki kérdésekkel, a párhuzamokkal és ellentétbe állításokkal. Megkockáztatom, hogy aki nem a lényeget érezte az elhangzottakból, akár színpadiasnak is vélhette. Mindenesetre neki senkinek sem kellett jeleznie a katedra megkocogtatásával vagy rövid elhallgatással, hogy figyeljen. Török előadásait még időnkénti viharos érzelmi ügyeink sem söpörték az elmulasztható egyetemi szeánszok közé. Hogy ez ma hogyan működik, nem tudom, de akkor, a hetvenes évek elején az ilyen tanárok szemináriumait vettük föl fakultatíve. Ha kedveltük az előadót, akkor a „speckol” keretein belül mintegy kértünk még egy kicsit belőle…

Toldalagi Pál alakját, aki tárgytalan szorongásoktól megilletődötten és megnevezetlen tartózkodások szorításában írta verseit, nem könnyű igazán újrateremteni. Lénye köré életében nem épült talányos legendák segédanyaga; költészetét el-elharapott hümmögések után hajlott csak értékelni a komoly kritika; és halála után sem támadt emléke körül olyan legendárium, amely szélesebb körben láthatóvá és jeltelenségében halhatatlanná mesterkedte volna életművét.

Nemcsak az elmúlás, hanem az eltűnés dalnoka volt ő, „csupa kérdés és emlék” (Félelmes összevisszaság), aki saját évei esetlen-könnyűnek látszó ballasztját mind súlyosabb semminek érzékelte. Olyan eszmélet volt az övé, amely eleve holmi biblikus eredetű gátlás alatt észleli csak a tárgyi és fokonként tárgytalanná senyvedő világot. „Már nincs semmi, amit fogjak”, sóhajtja a Semmi foghatóban. És csakugyan: már kezdettől fogva feltűnik műveiben ez a minden érintéssel szemben árva, de minden képzelt kihágást bűnnek tekintő szemlélet, egy bizonyos hétköznapi fenyegetés, amely csak az öntudatlan vezeklés útvesztőit kínálhatta ennek a társtalan vándornak. Hogy nyomába eredjek utókorában ennek a gyöngéd fantomnak, Szárnyaló évek című, 1957-ben megjelent kötetéből választok egy verset, a Milyen tiszta a levegőt – talán itt is felmérhetem azt a testetlen nehézkedést, amely Toldalagi Pál költészetét olyan páratlanul gyöngéd gesztussal teszi, minden feledésen túl, halhatatlanná.

Herbert McCabe a 20. század brit katolikus teológus-filozófusainak egyike, kiemelkedő intellektuális és lelki adottságokkal megáldott domonkos szerzetes, akinek teológiai-filozófiai írásai és prédikációi mind a mai napig nagy népszerűségnek örvendenek, míg a szerző személye meglehetősen háttérben marad. Az angol domonkos tartomány nyolcszáz éve alatt kevés olyan mélységű és szociális, etikai kérdésekre annyira érzékeny gondolkodót mondhatott magáénak, mint Herbert McCabe, akinek sikerült a Szent Tamás által fémjelzett domonkos intellektuális hagyományt a 20. század olyan filozófusaival és hagyományával összhangba hoznia, mint Wittgenstein és az analitikus filozófia. Ennek képviselői közül nemcsak Wittgensteinnel volt párbeszédben, hanem a filozófus házaspár, Elisabeth Anscombe és Peter Geach gondolatai is megihlették, főleg az etika terén. Ennek mentén gyakran sorolják őt az úgynevezett analitikus tomizmus vagy grammatikai tomizmus képviselői közé, illetve kötik nevét a hatvanas évek Katolikus Újbaloldal mozgalmához. McCabe a maga alázatával mindig elismerte és hálával említette mindazokat, akiknek művei és gondolatai gazdagították a maga nézőpontját. Közöttük kiemelkedően Aquinói Szent Tamás és Wittgenstein voltak állandó, élő beszélgetőtársak számára, akikkel megvitatta azokat a gyakorlati és intellektuális kérdéseket, melyeket a hétköznapi emberi élet a maga mélyebb rétegeiben elé tárt.

A napokban ugyan találkoztunk személyesen, de most a beszélgetésünk elektronikus levélcsere révén zajlik. Arra kérlek, válasszunk egy helyet, ahová az olvasó is odaképzelhet minket, és mi is magunkat! Hol vagyunk? Pár éve egy kolozsvári könyvesbolt-kávézóban beszélgettünk hosszan. Talán ott? Bár mivel a képzelettel játszunk, akár régi hely is lehet, ami már nem létezik.

Most éppen sehol sem vagyunk, attól tartok, és nemcsak mi, hanem az olvasó sem. Közösen zuhanunk ki éppen egy bonyolult mintázatú, de valamiképpen mégis közös tudásból, ami például az igazságossághoz nem a nyers erőt, hanem a gyöngédséget, sőt gyöngeséget, és persze a józanságot társította, sőt az elfogadást, a közös emberi minimum művelését. Naponta azt érzem, nem tudok védekezni ez ellen a gyakran keresztény köntösben pompázó új erőkultusszal szemben. De ha mégis-mégis, az Kolozsvár lenne, a Koffer könyves kávézó. Ha nem jártál még ott, ne hagyjuk ki.

Azt hiszem ott találkoztunk a múltkor. Valamikor. Egy talán jobb időben. Tényleg úgy érzed, hogy a világban ilyen súlyos és megmásíthatatlan értékzavar van? A helyzet azért csak jobb, mint az ötvenes évek Kelet-Európájában vagy a II. világháború alatt lényegében bárhol? Persze ha Ukrajnára, Afganisztánra, Izraelre vagy Észak-Koreára gondolok, mégiscsak igazad lehet…

Attól tartok, a különböző történeti korok és szituációk lényegileg összehasonlíthatatlanok, és mintha mindig az árulás, a szabadság elárulása volna a legközvetlenebb kísértésünk. Nagy, de persze hasznosíthatatlan tanulsága korunknak, hogy megvásárolhatóak vagyunk. És nemcsak az egyének, hanem az intézmények is. A lélek piaci szereplővé vált, Mefisztofelészek után rohangálunk, hogy mi magunk verjük le az árfolyamot, a fausti paktum ehhez képest még megőriz valamit a szellem metafizikai dimenziójából. A láthatón túlinak már az emléke is kiveszőben van, a kultúra mint ellenállás, vagy az ellenállás kultúrája nem része a nyilvános beszélgetésnek. Annál veszélyesebb fogságot nem tudok elképzelni, mint ami a szabadság jelmezét és koreográfiáját ölti magára.