Mielőtt Rómába utaztam volna a 2023. október 4. és 29. között tartott szinódusra, fontosnak tartottam, hogy több teológus véleményét is megkérdezzem az eseményről, mert több szempontból is bizonytalannak tartottam a helyzetet. Akarva-akaratlanul eljutottak hozzám olyan vélemények és állásfoglalások, amelyek akár egyenesen eretnekséggel vádolták a kezdeményezést, de legalábbis a liberalizmus egyházi térnyerését szorgalmazó erőfeszítéseket láttak a hátterében, és többször tapasztaltam, hogy a német egyház szinódusához hasonlították, ami miatt sokakban jogos aggodalom ébredt. Ugyanakkor a szinódus kedvező megítélése sem volt ritka, és Rómából mindig bátorító és támogató üzenetek jutottak el hozzám.

A kedvező benyomásokat erősítették az októberi találkozó előtt szervezett távkapcsolati megbeszélések. Két alkalommal (tavasszal és nyáron) a keleti egyházak vezetőit hívták előzetes egyeztetésre: a katolikus egyházon belül működő huszonegy sajátjogú keleti egyház vezetője kapott meghívást ezekre a beszélgetésre. Majd a szinódus előtt mintegy két héttel valamennyi európai résztvevő előzetes eszmecserén vehetett részt. A három ilyen találkozó igen kedvező benyomásokat keltett bennem, és nem tudtam nem bízni abban, hogy a megkezdett folyamat valóban a Szentlélek munkája. Ezzel együtt nélkülözhetetlennek tartottam, hogy teológiai szempontból is értékelni tudjam a kezdeményezést, ám ebből a szempontból is oly sok és egymásnak olyannyira ellentmondó állásponttal találkoztam, hogy nem sikerült megnyugtató véleményt kialakítanom.

Meg lehet említeni például azt a tényt, hogy a keleti egyházak szinodalitásról alkotott felfogása nem teljesen azonos azzal, amit Ferenc pápa szinodalitásként tár elénk, noha erre többször is hivatkoztak az előkészítő szövegek. A keleti egyházak képviselői nem győzték hangoztatni, hogy a keresztény Keleten a szinodalitás a püspökök testületi együttműködését jelenti, nem pedig a hívők teljes körű bevonását a döntésekbe, amint a jelenlegi világegyházi folyamat ezt mutatja. A munka folyamatának során világossá vált, hogy a szinodalitás fogalmát a katolikus egyház más jelentéssel ruházta fel, mint amellyel Keleten rendelkezik, és talán ezzel magyarázható, hogy a keleti kereszténységgel vont párhuzamok aztán háttérbe is szorultak az októberi tanácskozás során. A másik oldalról meg még súlyosabb félreértésnek tartom, hogy sokan szoros kapcsolatot feltételeztek a római szinódus és a német egyház szinódusa között: félrevezető jelentésmódosítás történik, ha a német út „szinodális” jellegét valaki azonosnak tartja a világegyház „szinodális” természetével. Sajnos a híradások elkövették azt a hibát, hogy szoros összefüggésbe hozták egymással a két folyamatot, és nem véletlen, hogy Ferenc pápa kifejezetten figyelmeztetett minket, szinódusi résztvevőket, ne engedjük, hogy külső szempontok és felvetések határozzák meg a munkánkat. Tartalmi szempontból is jelentős különbséget látok a német és a világegyházi folyamat között: Rómában fel sem merült, hogy a német egyházhoz hasonlóan megkérdőjelezzük a kinyilatkoztatott igazságot és a Szentírás tanítását, például az emberrel és az ember nemiségével kapcsolatos kérdésekben.

2023. július 28-án, 96 éves korában meghalt Martin Walser, a II. világháború utáni német irodalom és kultúra egyik legnagyobb alakja. Heinrich Böll, Siegfried Lenz, Günter Eich, Peter Weiss, Günter Grass, Hans Magnus Enzensberger, Ingeborg Bachmann és mások után utolsóként távozott a hírneves Gruppe 47 írócsoport nagyjai közül. Az egyik nekrológ szóhasználata szerint Walser „titáni méretű” életművet hagyott hátra, terjedelemre nézve alighanem a legnagyobbat kor- és pályatársai közül. A műfaji szempontból határesetek közé sorolható prózai műveit nem számítva is legalább 25 regényt publikált, köztük 600–800 oldalasokat is. Bár fő műfaja a regény volt, számtalan elbeszélést és hangjátékot is írt, és vagy másfél tucatnyi színdarabot, amelyek nagy részét elő is adták német színházak. Több kötetnyi irodalmi tanulmánya, esszéje, beszéde, publicisztikája jelent meg, elsőnek, pályakezdő műveként, Kafka epikájáról írt egyetemi disszertációja. 2007 és 2014 között négy vaskos kötetben adta ki 1951 és 1981 között írt naplóit. Szorosabban vett szépirodalmi munkássága mellett aktívan részt vett a német irodalmi és politikai életben, és provokatív (vagy annak tekintett) nézetei miatt nagy viharokat kavaró konfliktusokba keveredett. Olyannyira, hogy korszakokon átívelő pályafutása és szinte követhetetlenül szerteágazó munkássága ellenére élete utolsó harmadában irodalmi műveit háttérbe szorították a politikai és ideológiai nézeteinek szóló engesztelhetetlen vádak, amelyek főleg a balliberális média és értelmiség felől érték.

Mindenekelőtt a nacionalizmus és az antiszemitizmus bélyegét sütötték rá azok a félreértett vagy szándékosan félrehallott kijelentései, amelyek a nyolcvanas évek elejétől kezdve tűntek fel nyilatkozataiban, beszédeiben és írásaiban, felváltva az előző évtizedekben tanúsított harcos baloldali magatartását. Nem előzmény nélküli, de az ünnepélyes alkalom és a nagy nyilvánosság miatt fokozott figyelmet keltő, hírhedtté vált 1998-as paulskirche-i beszéde különösen nagy botrányt okozott. Tetézte ezt a négy évvel később megjelent, Egy kritikus halála című pamfletszerű szatirikus regénye, amelyet a recepció Walser bosszújaként olvasott az országos tekintélyű médiasztárrá avanzsált, köztudottan zsidó származású kritikuspápa, Marcel Reich-Ranicki ellen, aki rendszeresen lesújtóan írt Walser könyveiről. Méltányosnak az tűnhetne, ha közelítésem mindjárt az irodalmi életmű néhány jellemző és jelentős darabját venné célba, de Martin Walserről szólva megkerülhetetlen, hogy elsőnek ne a nevéhez tapadó sztereotípiák eredetére utaljunk. A politikailag motivált, felületes, tendenciózus klisék nemcsak Németországban, hanem nálunk is hátrányosan befolyásolták műveinek befogadását.

Esterházy Péter szöveguniverzuma a modern nyelvválságot az írásgyakorlat totalitásával orvosolja. Az életmű olyan szövegáradásként áll előttünk, amelynek sodrásában a mondhatatlan is kimondhatóvá válik. Ennek azonban az az ára, hogy a szövegelemek koherenciája megbomlik, a szöveg alkotórészeire esik szét, hogy digresszív sodrásirányokban kalandozzék el erre vagy amarra. A nagy elbeszélésekbe (grand récit) vetett hit megrendülése mint posztmodern kondíció lehetetlenné tette a nagyívű történetszervezést – Esterházy írásmódjában legalábbis ez a poétikai következmény mutatkozott meg. Előtérbe került viszont egy mindenre kiterjedő ideológiakritikai attitűd, amelynek elsődleges célpontjai a történelmet valaha értelmező és irányító nagy eszmei konstrukciók. Esterházy írásgyakorlatában a játék teljessége helyettesíti az eszmék totalitását. Ez megnyitja a helyet az iróniának és a paródiának. Ilyen módon világítva rá, hogy az eszmék nem a mondástól és mondhatóságtól független konstruktumok, hanem nyelvben és nyelv által létező, diszkurzív képződmények.

A recepciónak erre vonatkozó, konszenzuális belátása erőteljesen hozzájárult az író művészetének erős kanonizációjához, amely évtizedeken át tartósnak bizonyult. A kétezertízes években megszilárduló új irodalmi tendenciák és kritikai divatok ugyanakkor más szempontokat részesítettek előnyben: újra felértékelődött az irodalom irányultsága, valamire vonatkozása és mondandójának célzatossága. Az új referencialitás valóságábrázoló és -irányító célkitűzései repolitizálták az irodalmat, ehhez pedig új nyelvhasználati módokra volt szükség. Az irodalmi kifejezés sok tekintetben egyszerűsödött, hiszen végül is az egyértelműség volt az elsődleges cél.

Ma, az újrealizmus konszolidációjának és az irodalmi beszédmódok rendszerébe való belesimulásának idején minden eddiginél világosabban megmutatkoznak Esterházy vívmányai. A trendváltó vélekedés a korszak irodalmával együtt depolitizáltnak, és mindenekelőtt fölöslegesen túlbonyolítottnak tartotta az író poétikáját. Most, amikor jól látszanak az újreferenciális, „szó szerinti” nyelvhasználat nemkívánatos implikátumai: az egyén és a kollektívum viszonyát tematizáló, irányzatos beszédcselekvések, s az ezen performatívumokat meghatározó ideáktól, az egyik vagy másik ideológiai-politikai pólustól való egyetemes eszmefüggés; nos, most már jól látszik, hogy Esterházy korántsem önkényesen bánt a nyelvvel, és nem is vetette el a társadalmi felelősséget. Nem a publicisztikájára utalok ezzel, hanem a strukturáltabb, eszmeileg is bonyolultabb szerveződésű műveire. A szerző által kialakított és tökélyre vitt metareflektív stílus ugyanis, bár minduntalan tudatosítja az értékek relativitását, nem törli el a poétikai eljárások révén történeti fénytörésbe állított kultúrának ezt vagy amazt a szignifikáns elemét, hanem folytonosan visszafordul hozzájuk: a társadalmi reprezentációkban és gyakorlatokban létező, de nyelvi eredettel és használattörténettel rendelkező tudást magát tartja emlékezetben.

A tavaly kilencvenöt éves korában elhunyt Lator László tömör, karakteres költői életművet hagyott hátra. Lírájának alapvető jellegzetessége nagyban rokonítható azzal, ahogyan Nemes Nagy Ágnes jellemzi Babits Mihály költészetét, amelyben „szembetűnően kevés az életrajzi elem, hiányoznak, vagy majdnem hiányoznak a szokásos emocionális körök is, valahogy nem illenek rá a »hazafias, szerelmi, vallásos« líra kategóriái”. A hasonlóság nem meglepő: Latort ahhoz az újholdas költői hagyományhoz sorolja az irodalomtörténet ‒ jóllehet sosem jelent meg a rövid életű folyóiratban ‒, amelynek szellemi példaképe Babits volt. Akiről a lap egyik legjelentősebb költőjének számító Nemes Nagy így ír a továbbiakban: „Ami őt érdekli, az elsőrendűen a filozófiainak nevezhető alapkérdések sora”. Ami pontosan illik Lator költészeti érdeklődésére is.

Persze a nagyformátumú, jelentős és sokrétű költői életművek csak kellő körültekintéssel írhatók le, gazdagságuk ellenáll a leegyszerűsítéseknek és szűkítéseknek. Lator sokrétű lírája is számos témát, költői tárgyat magába foglal: az életrajzi ihletettségű korai háborús versektől a Pilinszkyre emlékeztető komor, katasztrofista történelmi víziókon át a festmények ihlette kései költeményekig változatos anyagot ölel fel. Ugyanakkor legjellegzetesebb verseinek középpontjában a nem emberi, de az emberivel folyton kapcsolatba kerülő természet sajátos, úgyszólván filozófiai megjelenítése áll. E megjelenítésmód leginkább a metafizikus költészet fogalmának a segítségével közelíthető meg. A metafizikus költészet korántsem könnyen definiálható kategória. Lator ifjúkori jóbarátja és később is szellemi társa és kollégája, Domokos Mátyás kis könyvecskét szentelt a témának, amelyben többek között alapvető rákérdezésre, reflexióra, esetleg rácsodálkozásra vezeti vissza a metafizikus költészetet: „Az ember elkezdi látni egyszer csak kívülről azt a létet magát, vagy az életet, vagy bármilyen emberi kondíciót, amiben egyébként benne vagyunk.” Másutt úgy ragadja meg a metafizikus költészetet, hogy „az ember megpróbálja értelmezni a létét, miután rádöbbent arra, hogy van”. A metafizikus költészet továbbá „a végső kérdésekkel való foglalkozás”-ként is felfogható. A domokosi megközelítés tehát meglehetősen tág fogalmi kereteket ad, melyeknél valamelyest szűkebbekkel is meg lehet közelíteni a metafizikus lírát. Ha például egyenesen Arisztotelészre megyünk vissza, és azt mondjuk, hogy a metafizika egyrészt a legfőbb princípiumokkal, másrészt a valóság egészével ‒ tehát nem annak valamely részterületével ‒ és a létezővel mint létezővel foglalkozik, akkor a metafizikus költészetet olyan költészetként ragadhatjuk meg, amely a dolgok végső okait firtatja, vagy a valóság egészével szembesül, vagy nem csupán meghatározott típusú létezőkre koncentrál. Akárhogy is értelmezzük a metafizikus költészet fogalmát, célszerűnek tűnik tágan felfogni. Az a kérdés is felmerül, hogy a metafizikusnak mondott költészet rendelkezik-e sajátos poétikai tulajdonságokkal. A Lator-líra mindazonáltal számos olyan jellegzetességet mutat, amely kifejezetten megfelelőnek tűnik a metafizikus költészet műveléséhez: ilyen például az objektív-tárgyias, az én-t, az individuumot háttérbe szorító megszólalás, személytelenség; a túldíszítettség és az érzelmesség kerülése; a formai fegyelmezettség; az áttekinthető, racionális szerkezet; az emelkedett, felülstilizáló nyelvhasználat; a pátosz és a komolyság bátor kultiválása; az érzékiség és a fogalmiság szigorúan átgondolt aránya; a látvány pontos megjelenítése; a tárgyi világ sokoldalú, tagolt ábrázolása; a nem disszeminatív, de gazdag többértelműség; a kordában tartott, ám nem kiszámítható asszociativitás; a tömörítés és az elliptikusság.

A továbbiakban Lator László költészetének három olyan egymástól nem teljesen független jelenségéről, témájáról lesz szó, amely a metafizikus költészethez tartozik. Ezek nem teljesen függetlenek egymástól, de nem is azonosak egymással. Az első a folyamatosan keletkező, alakuló anyagi létezés, a tenyészet; a második a valóság egészét átható szerelem; a harmadik pedig a nem emberi természet embertelensége

Olekszandr Averbukh Novoajdarban, Luhanszk megyében született 1985-ben, zsidó és ukrán gyökerekkel bíró családba. A kétezres évek elején alijázott, az egyetemet már Jeruzsálemben, a Héber Egyetemen végezte, aztán Torontóban doktorált. Jelenleg irodalomtörténészként és fordítóként dolgozik.

Pályája soknyelvűsége, a nyelvek közti átjárhatóság nagyon fontos elem a kezdetektől. Averbuch első két kötete orosz, harmadik ukrán nyelven jelent meg, utóbbi, a Zsidó király (Zsigyivszkij korol) a 2023-as év egyik legnagyobb ukrán nyelvű irodalmi szenzációja lett, felkerült a legfontosabb költészeti díj, a Sevcsenko-díj rövidlistájára. Averbukh az ukrán, orosz, héber és az angol nyelv között szabadon mozog, minden irányba fordít e négy nyelv között, sokat tett a héber nyelvű költészet ukrajnai népszerűsítéséért, Izraelben pedig ukrán költészeti antológiát jelentetett meg.

Tudományos és költészeti munkájával az ukrajnai zsidó költészet új fejezete kezdődött meg: léteztek ugyan olyanok, mint Hric Kernerenko a 19. század végén, akik ukrán nyelven írtak, de az ukrajnai zsidó irodalom nagy többsége jiddis és orosz nyelven, illetve németül született. A kortárs ukrajnai zsidó lírában is az orosz volt domináns egészen a közelmúltig, olyan szerzőkkel, mint Borisz Herszonszkij odeszai költő vagy Ilja Risszenberg Harkivból.

Az elmúlt bő tíz év fontos korszakváltást hozott a zsidó költészet, illetve az ukrán-zsidó kapcsolatok és a múltfeldolgozás tekintetében. Megjelent egy erős közeledési szándék, erősebbek a közös történelemmel birkózó hangok. Zsidó származású költők léptek színre, mint a donecki Ija Kiva, akik ukránul publikálnak, illetve nem zsidó szerzők is egyre többet foglalkoznak az ukrajnai zsidóság tragédiájának örökségével. Utóbbi talán legfontosabb példája a 2020-as Sevcsenko-díj nyertese, Marjanna Kijanovszka Babin Jar. Hangokkal. (Babin Jar. Holoszami. Duh i litera, Kijiv, 2020) című kötete, melyben Kijanovszka a hírhedt tömeggyilkosságot idézi fel sokszólamú, az áldozatok felől megszólaló lírájában.

Alex Averbukhnál a zsidóság nem eseti motívum, mint Kivánál, ahol a zsidóság a donbaszi háború miatti menekülés, illetve a családtörténetet szétszakító történeti kataklizmák árnyékában jelenik meg, és nem is a többségi, ukrán társadalom bűntudata és felelőssége adja a kontextusát, mint Kijanovszkánál. Itt egy, a kortárs izraeli költészettel párbeszédben álló, élő ukrán zsidó költészet szólal meg.

Nick Ripatrazone Andover Townshipben (New Jersey állam) élő kritikus, esszéista és novellista, a vallási dimenzióra érzékeny kortárs művészettel és irodalommal foglalkozó Image Journal kulturális szerkesztője. Írásai főként az Esquire, a The Paris Review, a Lit Hub, a Catholic Herald, a The Sewanee Review és a The Kenyon Review lapjain jelentek meg. Legutóbbi könyvei: Digital Communion. Marshall McLuhan’s Spiritual Vision for a Virtual Age (2022) [Digitális közösség. Marshall McLuhan spirituális ajánlata a virtuális kornak]; The Habit of Poetry. Literary Lives of Nuns in Mid-century America (2023) [A költészet habitusa. Amerikai apácák irodalmi munkássága a 20. század közepén]. 2020-ban jelent meg Longing for an Absent God. Faith and Doubt in Great American Fiction [A hiányként megtapasztalt Isten vágya. Hit és kétely a nagy amerikai irodalomban] című könyve; a következő beszélgetés ehhez kapcsolódik.

A hiányként megtapasztalt Isten vágya című könyvét annak bemutatásával kezdi, hogy milyen újdonságot hozott magával az amerikai irodalomban a katolikus Flannery O’Connor és Walker Percy. A két író csodálta egymást, sőt O’Connor egyenesen „irodalmi szent” volt Percy szemében. Mitől katolikus és mitől újszerű a munkásságuk?

Az 1950-es és az 1960-as évek rendkívül sikeresek voltak Amerikában a katolikus írók számára. 1962-ben és 1963-ban két katolikus, Walker Percy és James F. Powers kapta meg az Egyesült Államok irodalmi Nemzeti Könyvdíját. Néhány évvel később a szintén katolikus Katherine Anne Porter részesült ebben a rangos elismerésben. (Flannery O’Connor is megkapta, de csak posztumusz.) O’Connor egyik legjellegzetesebb vonása az volt, hogy rendszeresen írt katolikus lapoknak (egyházmegyei újságoknak és más regionális kiadványoknak), egyidejűleg pedig a legtekintélyesebb amerikai szekuláris lapokban is megjelentek elbeszélései. O’Connor a rajongásig tisztelte Graham Greene-t, a brit elbeszélőt, aki katolikus konvertita volt. Egyik 1957-ben írt levelében a következőképpen fogalmazott vele kapcsolatban: „Azt hiszem, arra törekszik, hogy tiszteletet ébresszen a nem hívő modern emberben a vallás iránt, mégpedig úgy, hogy meghökkentőnek ábrázolja. Olyan sikeresen ábrázolja meghökkentő mivoltát, hogy csodára van szüksége ahhoz, hogy megmentse.” Az írók sokszor azt dicsérik más alkotókban, amit maguk is megvalósítani próbálnak, és O’Connor írásművészetéről is nyugodtan elmondható, amit Greene-nel kapcsolatban kiemel. O’Connor műveit a sok tekintetben bizarr amerikai Dél bűnös emberei népesítik be, a Délen pedig a vallás egészen ellaposodott és már-már karikatúraszerű. A Percy regényeiben szereplő alakok többnyire közelebb állnak a városi környezethez és a középosztályhoz, de O’Connorhoz hasonlóan Percy is katolikusként írt a protestáns Délen, ahol a katolicizmus még a 20. században is furcsán és idegenül hatott. Ugyanakkor mindkettejük érdeme, hogy Amerikában lehetetlen úgy beszélni az első vonalbeli irodalomról, hogy ne beszélnénk egyúttal a kultúraként, rituális közegként és hitként megnyilvánuló katolicizmusról is.

Nem lehet gyümölcsöző beszélgetés közöttünk, ha nem ismerjük fel, hogy mindannyian tekintéllyel beszélünk. Mindannyian Krisztusban vagyunk megkeresztelve, aki pap, próféta és király. A Nemzetközi Teológiai Bizottság a sensus fidei kapcsán Szent Jánost idézi: „Titeket azonban fölkent a Szent, és ezt mindannyian tudjátok. […] A tőle kapott kenet maradjon meg bennetek, és akkor nincs szükségetek rá, hogy bárki is tanítson benneteket, hiszen kenete megtanít benneteket mindenre” (1Jn 2,20–27).

Sok laikus meglepődve tapasztalta e Szinódus előkészítése során, hogy most először meghallgatták őket. Kételkedtek saját tekintélyükben, és azt kérdezték: „Valóban fel tudok ajánlani valamit?” (B 2.53). De nemcsak a laikusoknak hiányzik a tekintélyük. Az egész egyházat tekintélyválság sújtja. Egy ázsiai érsek arról panaszkodott, hogy nincs tekintélye. Azt mondta: „A papok mind független bárók, akik nem vesznek tudomást rólam.” Sok pap is azt mondja, hogy elvesztette minden tekintélyét. A szexuális visszaélések válsága lejáratott minket.

Egész világunk tekintélyválságban szenved. Minden intézmény elvesztette a tekintélyét. A politikusok, a jog, a sajtó egyaránt érzi, hogy elszállt a tekintélye. Úgy tűnik, hogy tekintélye mindig másnak van: diktátoroknak, akik sok helyen kerülnek hatalomra, vagy az új médiának, a celebeknek és influenszereknek. A világ azonban éhezik azokra a hangokra, amelyek életünk értelméről tekintéllyel beszélnek! Veszélyes hangok fenyegetnek azzal, hogy kitöltik a vákuumot. Ezt a világot nem a tekintély, hanem a szerződések működtetik – még a családban, az egyetemen és az egyházban is.

Hogyan nyerheti vissza tehát az egyház a tekintélyét, és hogyan szólhat világunkhoz, amely ki van éhezve az igaz hangokra? Lukács azt mondja, hogy amikor Jézus tanított, akkor „tanítása mindenkit ámulatba ejtett, mert szavának hatalma volt” (Lk 4,32). Parancsol a démonoknak, és azok engedelmeskednek. Még a szél és a tenger is engedelmeskedik neki. Még arra is van hatalma, hogy halott barátját életre hívja: „Lázár, jöjj ki!” (Jn 11,43). Máté evangéliumának utolsó mondatai között pedig ezt olvassuk: „Én kaptam minden hatalmat égen és földön” (Mt 28,18).