Olyan könnyű az állandó aktivitás, akár a jóra irányuló aktivitás lázában élni, engedni az aktivitásinger kényszerének, s azzal áltatni magunkat, hogy csupa jót teszünk. Igen, jót, de nem jól, mert lázasan rohanunk egyik feladattól a másikig, lihegve és kényszeredetten. Talán reszketünk is a sikerért és lever a sikertelenség. Így aztán igen könnyen ürügyet találunk arra, hogy soha ne térjünk önmagunkba, soha ne legyünk otthon a saját szívünkben. Pedig sejtjük, hogy Isten a szívünk mélyén vár ránk, ott akar megszólítani. Olyan könnyű a papnak a Jóistenről másoknak beszélni, de olyan nehéz a szívünkbe térni, ahol Isten szavára figyelhetnénk. József Attilának igaza volt: „tetten értem az én szívemben”. Csak a szívünkben érhetjük tetten Istent, mert ott akar velünk találkozni. De mi félünk, reszketünk attól, hogy el fogja venni a mi kis örömeinket. Végső fokon attól félünk, hogy Fia mellé fel akar feszíteni a keresztfára. A valóság persze az, hogy akár akarjuk, akár nem, a saját keresztjét senki el nem kerülheti. A saját bűneinkből és a világ bűneiből ácsolt keresztet. Valamilyen formában mindenkinek kijut a szenvedés. De Isten ereje, szeretete és békéje nélkül a kereszt átokká válhat, kétségbeesésbe kergethet.

Ha volna merszünk a szívünkbe térni, mindennap legalább egy félórát Isten Igéjével csöndben eltölteni, rájönnénk, hogy Isten csak a szennyet és a lomot akarja kitakarítani a szívünkből. Csak a rosszindulatú daganatokat akarja isteni sugárkezeléssel kiégetni, nem az igazi örömöket. S amint tisztul a szívünk, úgy költözik bele az öröm és a szeretet, a béke és az egyszerűség.

(Vigilia, 2005. december, 973– 974.)