Weöres Sándor állítólag minden évben feltette magának a kérdést, hogy az adott esztendőben vajon hányan olvassák el a Zalán futását. Valószínűleg már akkor sem kellett túl sok kéz annak összeszámolásához, hányan veselkednek neki a feladatnak, azóta pedig aligha fordultak jobbra a körülmények. A klasszikusok annyiban ugyanis mindenképpen furcsa szerzetek, hogy bár hatalmas tiszteletnek örvendenek, tiszteletük mintha megkövetelné a nagyfokú távolságtartást, amely olyan hatalmassá is válhat, hogy áthidalhatatlan lesz: a klasszikusok többnyire azok a művek, amelyeket a legtöbben egyáltalán nem vesznek kézbe.
Pedig azt az erőfeszítést, amelyet tanulmányozásuk kíván, kétszeresen is meghálálják. A klasszikusokat olvasva mindenkinek abban a meglepő tapasztalatban lehet része, hogy nagyobb mértékű esztétikai élvezetre képes, mint amilyet feltételezni mert magáról, ráadásul befektetett energiája azonnal megtérül, hiszen a klasszikusok nyomban újraolvasásuk iránt keltenek igényt: egyszerűen erőt adnak ahhoz, hogy ismét a meghódításukra vállalkozzunk.

Hogyan vegyük észre, ha valaki nagy költő? A versein vagy saját magunkon? A legendájából vagy az ellene támadt gyanakvásból? És ha észre merjük venni, miért jó az nekünk? Ki is mondjuk a fölismerésünket, vagy inkább tartsuk meg magunknak, titkoljuk el? Ő valamit közölt, de mi továbbadhatjuk-e a titkunkat, amit a segítségével szereztünk? Magunkba zárkózzunk a nagy költészet hatására, vagy zárjuk ki magunkat az én legszűkebb termeiből? Fordítsuk rá a kulcsot, és jó messzire dobjuk is el?
Egyáltalán, mi az, hogy nagy – egy költőre vonatkoztatva? Az általános közgondolkodás a nagy költőt tartja a legfelső foknak. Jó költő, kismester, nagy költő. Nincs pontos skála. Jó – kis – nagy? Weöres Sándor egy 1946. október 7-én Hamvas Bélának írt levelében tizennyolc szintre osztja a költészetet, a költőket, és a 7. szintet már a nagy költő legalsó fokaként jellemzi. Ő a szenvedély ereje, a mívesség és az azon felüli tökéletesség, az emberi lehetőségek határának elérése és azok átlépése alapján ítél a költői teljesítményekről. Azt figyelembe véve, hogy milyen erővel jelenik meg a túlvilági, emberen túli, angyali vagy még fölsőbb szféra az életművekben. A költői nagyságról az elmélyült tanulmányozás tájékoztat. És persze az, hogy tudjuk-e, érdemes-e az adott életművet elmélyülten tanulmányozni. Ilyen értelemben sokatmondó, ha valakit túlinterpretálnak. Egy határon túl maga az interpretáció válhat az interpretáció tárgyává, a szövegek kezdenek összenőni kommentárjaikkal, melyek bizonyos terjedelem után akadályaivá is válnak a megértésnek, ami újabb megértési kísérletekre adhat alkalmat, félreértelmezésekre és értelmezés-túlterhelésre, de mindenképpen az értelmezés és az értelmezhetőség kérdése felé terelhet olyan szövegeket és életműveket, melyeknek épp az a(z egyik) lényegük, hogy nem csak az értelem territóriumában nyitnak meg mezőket és síkokat, melyeken mozognak. Amikor ez a kiterjedés, ez az egzisztenciális robbanás megtörténik, akkor a legjobb értelmezés is félreértelmezi a művet, hiszen csak a felét vagy a negyedét tanulmányozza a vers körüli erőtereknek. A szemantikát, a struktúrát, az irodalomtörténeti összefüggéseket, a prozódiát. Pedig van ezen túl is. Metafizika, szabad asszociáció, hangasszociáció, érzés-sejtelmek, melyek a racionalitáson kívül esnek. Aztán ott van a szöveg árnyéka, amely nem szükségszeren és nem mindig látható az irodalom virtuális terében.

Recepciótörténeti adalékok

A klasszikus életművek rendszerint kitörölhetetlen nyomot hagynak, de éppen egyediségük okán kétséges, hogy folytathatóak-e. Paul Celan költészete nem teremtett iskolát a német irodalomban, és nem voltak – nincsenek ma sem – követői, mint ahogy életében sem lehetett besorolni egyetlen kortárs irodalmi irányzatba sem. Ha arra keressük a választ, milyen hatása volt a későbbi német irodalomra, akkor nem elsősorban a lírai kifejezésmód, hanem inkább – poetológiai vonzataival együtt – a sorsvállalás felelőssége nevezhető meg olyan momentumként, amely referenciális értékkel bír a mai német költőgeneráció számára Durs Grünbeintől a nemzetközileg jól ismert Daniel Kehlmannig.
Celan jelentősége vitán felül áll a német irodalmi köztudatban, a II. világháború utáni német líra legjelentősebb költőjeként tartják számon. 1988-ban, a Kristályéjszaka 50. évfordulójára emlékezve, a német szövetségi parlamentben a Halálfúgát szavalták, és ez azt jelzi, hogy a vers túllépett az irodalmi kánon keretein, helye van a kollektív emlékezet alapdokumentumai között.

A költészetről nem lehet beszélni. Régi, ócska közhely ez, amit hajlamosak vagyunk elfelejteni. A költészetet csak körülbeszélni lehet, ahogy a zenét, a képzőművészetet is. Lehetséges, hogy semmiről sem lehet beszélni, hogy mindent csak körülbeszélni lehet. A nyelv talán csak arra jó, hogy eljusson egy határponthoz, ahol aztán beismerheti a vereségét. Alkalmasak-e a szavak arra, hogy valóban arra irányuljanak, amire vonatkoznak. A nyelv – ez is egy újabb közhely – világot teremt, nyelv nélkül világ sincs. Illetve van világ, csak az nem emberi világ. A világ határai egyúttal a nyelv határai is, a nyelven túli világ számunkra nem megismerhető. De persze ez sem teljesen igaz. Mert hordozhatunk emlékeket, benyomásokat egy nyelven túli világból. A nyelven túli világ lenyomatai mélyen rejtőznek bennünk, s mivel nincs semmiféle eszközünk ezeknek a lenyomatoknak a megfejtéséhez, egész életünkben hozzáférhetetlenek maradnak. Csak annyit tudhatunk – és már ez sem kevés –, hogy léteznek ezek a lenyomatok bennünk, érezzük a jelenlétüket. Mintha jeleket sugároznának, mint a 2001: Űrodüsszeia című film titokzatos monolitja. Ezekből a jelekből, finom sugallatokból következtethetünk csak arra, hogy ezek a lenyomatok tényleg vannak. A költészet tragédiája éppen az, hogy mondandójának centrumát soha nem érheti el. A művészet egészében véve a legjobb esetben is csak közelítés lehet, heroikus zarándokút, megérkezés nélkül. De talán a költészet esetében is maga a zarándokút a megérkezés, a folyamatos közelítés egy folyton távolodó csillaghoz. Úgy közeledem, hogy a közelítés tárgya folyton távolodik. Vagy mindig is itt volt a közelemben, sőt, talán mindig is bennem volt, de a puszta létezésem kapuőrként torlaszolta el a hozzá vezető utat. Talán a nyelv sem más, mint annak a bizonyítéka, hogy örökre kizártuk magunkat az Édenkertből.

Paul Celan halálának 50. és születésének 100. évfordulója magától értetődően a költő életrajza iránt is érdeklődést kelt. A Celan-kutatásban már régóta vannak hagiográfiai tendenciák – ezt is figyelembe véve mennyiben legitim az életrajzi érdeklődés?

Istenről és Goethéről bármit lehet mondani, de Paul Celan szent és sérthetetlen – mintha valóban sokan így vélekednének. A Celan-kutatás kezdeti időszakában a legtöbben kifejezetten áhítattal beszéltek Celan személyéről és műveiről. Ez ma már átalakulóban van. Különösen Klaus Reichert (Celan utolsó lektora a Suhrkamp kiadónál) közölt olyan visszaemlékezéseket, amelyek rávilágítanak a költő emberi vonásaira, minden kettősségére és ambivalenciájára, szeretetreméltó tulajdonságaira, a Habsburg időket idéző udvariasságára, ugyanakkor ingerlékenységére és érzékenységére is, amely miatt sok baráti kapcsolata válságba került. Hogy jogos-e az életrajzi érdeklődés? Hát persze! Természetesen hibát követnénk el, ha Celan költeményeit egyszerűen csak az életrajzához fűzött költői kommentárként olvasnánk, másrészt viszont igaz, hogy sokszor élettörténetének egészen konkrét helyeken szerzett egészen konkrét tapasztalatai épültek be a verseibe. Az is hiba lenne, ha ezt nem vennénk figyelembe.

Márciusban, a kijárási korlátozások bevezetését követően sokan ajánlottak imádságot a lelki áldozáshoz. Ez régi és bevett gyakorlat a katolikus egyházban, ugyanakkor az elmúlt évtizedekben keveset beszéltünk róla. Jogosan merül fel az igény, hogy tisztázzuk e fogalom pontos jelentését.
Ha szeretnénk átfogó képet kapni róla, fontos, hogy gondolatmenetünkben a történeti, a teológiai, a lelkiségi és a jelenkori tényezők egyaránt érvényesüljenek. Hogyan került előtérbe ez a téma az idei járvány idején? Hogyan született meg és miképpen változott a lelki áldozás fogalma és gyakorlata a századok folyamán? Teológiai és spirituális szempontból mi is a tartalma 2020-ban, járvány idején a lelki áldozásnak? Hogyan imádkozzunk, ha fizikailag nem vehetjük magunkhoz az eucharisztikus kenyeret?