„Azt hittem, gyorsabban fogunk haladni”, mondta nemrég Kurt Koch, a keresztények egységéért felelős pápai tanács vezetője, amikor arról kérdezték, milyen tapasztalatokat szerzett az elmúlt tíz évben, mióta a szervezet élén áll. A „legnagyobb botrány”, mondta egykor Karl Barth a keresztények megosztottságáról, a legnagyobb botrány, amelynek nem lenne szabad léteznie, s gyötrő fájdalommal kellene eltöltenie mindenkit, akinek fontos a kereszténység ügye. Lehetetlen nem úgy érezni, hogy gyorsabban kellene előrehaladnunk e téren, de a legnagyobb botrányok sokszor annyira nyilvánvalóak és annyira szemet szúróak, hogy látványos képtelenségükhöz könnyebb hozzászokni, mint a felszámolásukon fáradozni.

Az elmúlt néhány hónapban viszont új irányból kapott megerősítést a keresztény egyetértés ügye, sajnos olyan fejlemények kapcsán, amelyek főként tiltakozást és határozott véleménynyilvánítást váltottak ki felelős tisztségeket betöltő egyházi vezetőkből. „A Hagia Szophiára gondolok, és nagyon szomorú vagyok”, sóhajtotta a nyár derekán Ferenc pápa, s a múzeumként működő egykori székesegyház átalakítása ugyanilyen szomorúságot váltott ki világszerte. A megdöbbent szomorúság soha nem remélt egységbe tömörítette a megosztott keresztény világ számos központját: végre egyszer ugyanazt mondta a moszkvai és a konstantinápolyi pátriárka, az ukrán ortodox egyház vezetője és a római egyházfő, s egybehangzó kórusukhoz számtalan ország vezetői is csatlakoztak. Nyomban kiderült, hogy kinek fontos valóban a keresztény kultúra, s ez az egyházak között kialakuló negatív ökumené, a tiltakozás ökumenéje biztosan felejthetetlen mozzanata marad ennek a más tekintetben is oly rendhagyó évnek.

A címadó mondatrészlet Aranyszájú Szent János liturgiájának anaforáját vezeti be, és a boldog mennyei seregekhez való csatlakozásra buzdít. Mielőtt azonban arra a kérdésre keresnénk a választ, hogy az angyalok vajon létükben és tevékenységükben beteljesültek, boldogok-e, előbb azt a kérdést szeretnénk föltenni, hogy egyáltalán léteznek-e, s ha igen, akkor miként.<br /><br />

„Dante számára az angyalok számosságának kérdése vélhetően másként vetődött föl, mint számunkra. A nagy történeti és kulturális távolság ellenére a késő középkor és a késő újkor az angyalok számossága, illetve számtalansága tekintetében feltűnő hasonlóságot mutat. Ez a párhuzam annál is inkább figyelemre méltó, mivel az angyalábrázolások posztmodern inflációját megelőzően a modernitás mintegy két évszázadán keresztül jószerével hiányzanak, illetve csak periferiálisan (a reneszánsz és barokk ábrázolások népi-egyházi giccs-változatában) és izoláltan (a német romantikában), vagy olyan unikális művészi képvilágokban jelennek meg, mint amilyen Rilke költészete vagy Klee munkássága.” Tillmann J. A. idézett szavai arra is rámutatnak, hogy a hagyományra való reflektálásunktól elválaszthatatlan az időbeli és a kulturális távolságok érzékelése, a változásoknak és a különbözőségeknek erre a temporális dimenziójára alapozzuk saját korszakfogalmainkat. Hogy mit gondolunk középkorinak és mit modernnek, végül is saját időfelfogásunkon múlik. Így lehetséges, hogy Babits, akinek költői világától szintén nem idegenek az angyalok, a modern költészet két legnagyobb egyéniségének Dantét és Shakespeare-t tartotta. Noha Babits Az európai irodalom történetében kifejtett irodalomtörténet-koncepcióját ma aligha fogadnánk el korszerűnek, mégis megkockáztatom, hogy Rilke és Klee mellett a modern művészetben találnánk még néhány jelentős életművet, melynek képi világában és motívumai között szintén jellegadóan felbukkannak az angyalok. Jelen írás fókusza szűkebb, mint Tillmanné, ezért az irodalmi modernség hozzánk viszonylag közeli történetéből puszta jelzésként két életművet emelek ki: Nemes Nagy Ágnes költészetét, valamint Pilinszky János líráját és esszéit, melyek recepciójában az angyal-tematika interpretációja már hangot kapott.

Nem is tudnám megmondani, mikor találkoztam először a két atlétatestű, hatalmas angyallal. Gyerekkoromban, egyetemi éveimben, és még azután is sokáig, bent a Nemzeti Múzeumban, a lépcsősor fölött láttam őket, két oldalán egy ajtónak. Alattuk valami furcsán stilizált, kartusos, és nem túl magas posztamens volt. Talán azért helyezték őket ilyen viszonylag alacsony talapzatra, hogy a figurák feje ne emelkedjék az ajtó párkány-magassága fölé. Ha jól emlékszem, éppen a díszterem bejáratánál láthattam őket, de ebben már nem vagyok egészen biztos. Maga a látvány, a környezet kiérlelt, klasszikus arányai, ami annyira más volt, mint a belőle váratlan súllyal és erővel magának teret kiszakító, ólomba öntött két plasztikáé – ahogyan az ma is teljes élességében van előttem – egyszerre volt fenséges és valószínűtlen! Az angyalok érezhetően nem tartoztak az épülethez, de a kiállításokhoz sem. És mégis: magányukban valami megváltoztathatatlanul végleges volt. Aztán egyszer csak eltűntek onnan. Mojzer Miklós, a Szépművészeti Múzeum későbbi főigazgatója, aki akkor a Nemzeti Galéria munkatársa volt, a szobrokat megszerezte a Galériának. Azóta a várbeli kupolateremben láthatók egy-egy súlyos, méretes vasállványzaton.