A II. Vatikáni zsinat meglátásai lassan válnak életté az egyházban. Jellemző példája ennek az egyház új meghatározása: Isten népe, communiója, amelybe minden megkeresztelt hívő beletartozik, mindnyájan – „vezetők” és „vezetettek” – aktív és felelős részesei Krisztus testének. Ezt szolgálja a szinodalitás, amely Ferenc pápa szerint az élő egyház egyik legfontosabb jellemzője: „A szinodalitás stílus, együttjárás a közös úton, ezt várja az Úr a harmadik évezred egyházától”.
A német püspöki kar a biztatásnak engedve 2019 márciusában elhatározta, hogy elindul a Szinodális Úton, amelynek célja egyházuk belső reformja. A két évesre tervezett folyamat első ülésszakára január végén került sor: a püspöki kar és a „német katolikusok központi bizottságának” tagjain kívül 90 teológus és világi hívő is helyet kapott a 230 fős testületben.

„A sugalmazott könyvek az igazságot tanítják” (KEK 107). Mégis hogyan? Milyen nyelvezetet használva? Ki mondja ki az igazságot, mi a tartalma és mit jelent a számunkra? Van-e eltérés, fejlődés az Ószövetség és az Újszövetség igazság-teológiája között?
Isten az emberi történelemben nyilatkoztatta ki magát, nemcsak előkészítette és formálta azt, hanem bele is lépett. Ez azt jelenti, hogy üzenetét nem egyszerre, egy alkalommal mondta el, vagy adta át, hanem Szavának egyik alapjellemzője az időbeliség: önmaga artikulálása a történelmi időben bontakozik ki. Útja van annak, hogy kimondja önmagát, és útja van a kereső embernek, hogy meghallja és megismerje őt. Az igazság megjelenésének útjára lépünk rá most, amikor a Biblia igazság-teológiájára fordítjuk figyelmünket. Először a Szentírás nyelvi készletét vizsgáljuk meg. Ezt követően – a kánoni sorrendet és a kinyilatkoztatás történetiségét követve – előbb az Ószövetség, majd az Újszövetség kapcsán fogalmazunk meg szempontokat. Végül összegezzük meglátásainkat és rámutatunk a Biblia tanításának nem szűnő jelentőségére.

„A Szép: igaz, s az Igaz: szép!” – írja Keats az Óda egy görög vázához című költeményében – gondolják sokan, de ez leegyszerűsítés. Ezt írja, de nem ezt mondja. Talán nem stimmelne az idézet? Stimmel, legalábbis mind az Európa Kiadó 1975-ös Keats-kötetében, mind a fordító, Tóth Árpád Összegyűjtött versei, versfordításai közt így olvasható. Az interneten Tóth Árpád fordításaként a következőt találtam: „Igaz szépség s szép igazság!” – ez azért nagyon más. Az eredetiben így hangzik: „Beauty is truth, truth beauty”. Első pillanatra a könyvbéli változat látszik hajszálpontosnak, de továbbgondolva, főleg a szövegkörnyezetét tekintve ennek a másik, szintén Tóth Árpádnak tulajdonított fordításnak is lehet valami igazsága.
És akkor megtaláltuk azt a pontot, ahonnan a művészeti igazság tárgyalását megkezdhetjük: a fordító igazságától. Őt nem kell a költő igazságának súlyai és tétjei foglalkoztassák, nem kell érdekelje, hogy igaz-e ez az állítása vagy sem, csupán pontosan azt kell mondja fordítás közben, amit az eredeti. Ha igaz (pontos, hűséges) a fordítása, akkor szép is, és mivel a szépség mindig a költői igazság hitelesítője, tehát az állításnak, miszerint „A Szép: igaz, s az Igaz: szép!”, máris hitelt kell adnunk. Hiszen ha a fordítás pontos, akkor igaz, és csak akkor van rá esélye, hogy szép legyen. Szép, de nem a hűség ellenében, hanem annak révén. Úgy szép, ahogy az eredeti az – és nem másképp. Mert a másképp való szépség már nem igazi, hanem hamisított szépség.

A dialógus napjainkban divatos kifejezéssé lett. Ilyesféle definíciókkal, megközelítésekkel találkozhatunk: egyenlő partnerek erőszakmentes párbeszéde, amelyben csak az érvek számítanak; békés konfliktuskezelés egymás kölcsönös tiszteletben tartásával. Összefoglalva: az igazság közös keresése, ahol mindegyik fél kész tanulni is, nemcsak tanítani a másikat; nincs meggyőződve arról, hogy neki mindenben tökéletesen és maradéktalanul igaza van, és arról sem, hogy a másiknak semmiben sincs igaza. Mindkét fél eleve számol a saját korlátaival, tudásának töredékességével, tévedésének lehetőségével. Tágabb értelemben persze a legkülönbözőbb tárgyalásokra, megbeszélésekre, alkudozásokra is használják a szót, nemzetközi tárgyalásokon, háborús vagy gazdasági konfliktusokban, túszok kiszabadításakor vagy akár személyes, például párkapcsolati konfliktusok megoldására.

2020. január 8-án elhunyt a kortárs gondolkodás kiemelkedő alakja, Vető Miklós, aki egyszerre számított francia és magyar filozófusnak. Magyar volt, hiszen itt született és nevelkedett, itt járt iskolába; s ide tért vissza az 1980-as évek második felétől publikációkkal, előadásokkal. Egyetemi tanulmányait Szegeden kezdte 1954-ben. Két évvel később fontos szereplője lett a felkeléshez vezető eseményeknek: a lengyel tüntetések támogatására a szegediek megalapították a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Országos Szövetségét, amelynek alapító iratát másokkal együtt Vető Miklós fogalmazta. 1957 februárjában baráti tanácsra elmenekült az országból. Párizsban telepedett le, ahol a Sorbonne-on filozófiát hallgatott.