Nyolcvanöt éve indult útjára a Vigilia. Az alapítók célkitűzéseit utódaik is megőrizték és mindmáig folytatják. A lap „küldetésnyilatkozatát” néhány vissza-visszatérő szó foglalja össze.

• Őrtállás és virrasztás. Őrzi az örök keresztény és emberi értékeket. Választ keres zajló korunk alapkérdéseire, és kutatja a jövő útját, átalakuló világunk káoszában.
• Az őrt álló nincs egyedül. Együtt virraszt közelebbi és távolabbi testvérekkel. Hisz az eljövendő holnapban és dolgozni akar érte, együtt a többi hívőkkel és minden jóakaratú emberrel.
• Katolikus, tehát egyetemes lap: a minden emberi értékkel közösséget vállaló keresztény humanizmus talaján áll.
• A szellem magasából tekint körül: a virrasztás őrtornyából figyeli a napi eseményeket: az objektív véleményalkotáshoz szükséges távolságból. […]

Az őrséget állók időnként váltják egymást. Ez történik most is. E sorokkal írójuk elköszön az Olvasóktól, hogy az esztendő fordulóján átadja helyét eddigi helyettesének. Az őrök személye változik, a feladat ugyanaz marad nemcsak a szerkesztőknek, de az olvasóknak is.

Lectori salutem!

Évről évre halljuk a karácsonyi evangéliumban: „Azokban a napokban történt, hogy Augustus császár rendeletet adott ki, hogy az egész földkerekséget írják össze. Ez az első összeírás Quirinius, Szíria helytartója alatt volt.” Sokat töprengtek azon történészek és bibliakutatók, hogy Quirinius esetleg többször is viselt hivatalt a Közel-Keleten, hogy talán még nem szíriai helytartóként, hanem más minőségben működött közre a népszámlálásban. Azon is elgondolkodtak, hogy Nagy Heródes mint a rómaiaktól függő, „szövetséges” uralkodó önként hozzájárulhatott ahhoz, a Nagy Testvér iránti odaadásból, hogy a birodalmi népszámlálást az ő területén is elvégezzék. Tény azonban, hogy Krisztus születésének, nyilvános működésének és kereszthalálának leírásakor az evangéliumok fontosnak tartják a világi történelem nagy személyiségeinek megemlítését, mert olyan eseményekről írnak, amelyek valóban megtörténtek a térben és az időben. Az Újszövetség későbbi könyvei különösen szükségét érzik, hogy hangsúlyozzák: Jézus történelmi személy, nem mitológiai hős, nem jelképes alak, aki mindig élt és sohasem élt valódi emberként. Erővel jelentik ki: „minden lélek, amely vallja, hogy Jézus Krisztus testben jött el, Istentől van” (1Jn 4,2).
Karácsonyi népénekek

Bagdy Emőke (klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta), Báthori Csaba (költő, író, műfordító), Bazsányi Sándor (esztéta), Bubnó Tamás (egyházzenész), Csóka János (pálos szerzetes), Fabiny Tamás (evangélikus püspök), Falcsik Mari (költő), Fekete Károly (református püspök), Gyáni Gábor (történész), Győrffy Ákos (költő), Halmos Ábel (bencés szerzetes), Hortobágyi T. Cirill (pannonhalmi főapát), Iancu Laura (költő), Jakubinyi György (érsek), Jász Attila (költő), Kálnay Adél (író), Martos Levente Balázs (katolikus pap, teológus), Máté-Tóth András (teológus), Máthé Andrea (esztéta), Mezei Balázs (vallásfilozófus), Pléh Csaba (pszichológus, nyelvész), Szabó Ferenc (jezsuita szerzetes, teológus), Szántó T. Gábor (író) és Villányi László (költő) válaszai

Jókairól, Adyról, Karinthyról, Babitsról készültek fotók halálos ágyukon. Ha Téreyről vagy Tandoriról készültek volna ilyenek, merő ízléstelenségnek tartanánk. Az írók halottas ágya végleg visszavonult a nyilvánosság elől. És alighanem a „halottas ágy” kifejezés fölött is eljárt az idő. Morbid fotók helyett emlékek diszkrét mozaikjait rakosgatjuk ki. Az én Tandori-mozaikom 1980 táján töltődött fel intenzív képekkel, alig néhány év múlva viszont már nem voltam Tandori-olvasó. Mozaikom alcíme tehát ez is lehetne: Tandori-könyvek és az ifjúság elégiája.
Az a tény, hogy létezik egy Tandori Dezső nevű egyén, a hetvenes évek végén rögzült bennem. A gimnázium utolsó éveiben találkoztam vele egyre-másra, szemnyitogató olvasmányaim fordítójaként. Ilyen nagy hatású könyv volt számomra Sylvia Plath Üvegburája és verseskötete, a Zúzódás, Thomas Bernhard A mészégetője és Peter Handke kisregénye, A kapus félelme tizenegyesnél. Ezek egyébként – az Üvegburát leszámítva, melynek 1977-es második kiadása került a kezembe – mind ekkoriban jelentek meg a magyar könyvpiacon, bizonyos értelemben tehát nem csak nekem voltak újdonságok. Némiképp váratlanul támadt, lázas olvasásaim jó része Tandorin átszűrve hatott rám. Már önmagában ez is bőven elég lenne (mihez is?).

Ebben az évben Ön Teológiai rapszódia alcímmel könyvet jelentetett meg Liszt Ferencről. Katolikus körökben azonban mintha némi bizalmatlansággal kellene számolnia annak, aki kapcsolatot akar létesíteni a teológia és a zene között, hiszen Nietzsche és Schopenhauer óta sokak szemében gyanúsnak számít a zene. Ön miért tartja fontosnak, hogy összekapcsoljuk a kettőt?
Ami a zenéhez fűződő viszonyt illeti, mindegyik felekezetnek meghatározott hagyománya van, amely létrehozza és megőrzi az identitását. Korábbi történelmi korszakokban pusztán a gyakorlati alkalmazás szempontjából közelítettek a zenéhez (és a liturgiát is csupán a gyakorlat területéhez utalták). A zene tehát nem volt „igazi teológia”, és mellékes tényezőnek számított. Később (már a reneszánszban) függetlenedni kezdett a teológiai tényezőktől (elméleti és gyakorlati szempontból egyaránt). Az ars antiqua és az ars nova között hatalmas kiterjedésű „kultúrharc” zajlott: mindkét részről kiemelkedő jelentőségű zeneszerzőkkel és elméletalkotókkal találkozunk. Hogy mi volt a vita tárgya? Az ars antiqua szószólói úgy vélték, hogy a zenének alá kell rendelődnie a szónak (a Biblia és a liturgikus szövegek szavainak), az ars nova képviselői viszont a zene önállóságát hangsúlyozták. 1332-ben kiadott bullájában XXII. János pápa elméleti és gyakorlati szempontból egyaránt az ars antiqua mellett emelt szót. Esztétikai írásaiban Nietzsche és Schopenhauer valóban radikálisan lándzsát tör a zene autonómiája mellett, s ezzel közvetlenül (és közvetve) azt hangoztatja, hogy lejárt az ideje a klasszikus zene szintézisének, amely egyebek mellett a zene és a teológia belső kapcsolatán alapult (gondoljon csak Gluck, Haydn, Mozart és Bach művészetére). Nietzsche szerint az új ember az esztétikai élmény szférájában születik meg, s lerázza magáról az erkölcs és a hittételek béklyóját. A zene gyakorlati megvalósulásában és elméletében pontosan leképződnek a modern kor nagy kérdései.

„Az angyalok ezt mondták nekik: Ne féljetek! Íme nagy örömet hirdetek nektek, ami az egész nép öröme lesz. Ma Üdvözítő született néktek Dávid városában: az Úr Krisztus”(Lk 2,10–11). Két alapigazságra tanít minket a mai ünnep: az alázatra és az örömre. Ez a nap minden másnál ragyogóbban megmutatja, hogy Isten szemében milyen értékes és elfogadható az az állapot, amely a legtöbb embernek osztályrészül jutott: az egyszerű élet, és az abban rejlő öröm. Ha a történészek, filozófusok és költők írásait vizsgáljuk, arra a következtetésre juthatunk, hogy a nagy emberek boldogok; ezért jelentős pozíciókra törekszünk, különleges kalandok, rendkívüli képességek, emlékezetes harcok és nagyszerű sorsok után vágyakozunk. Könnyen azt gondolhatjuk, hogy a magasabb rendű élet pusztán a jó hajszolásában, nem pedig a jó élvezetében áll.
De ha arra gondolunk, amit ma ünneplünk, akkor új és egészen más kép tárul elénk. Először is arra emlékeztet, hogy bármennyi vesződséggel és fáradsággal jár is az életünk, a legnagyobb jót valójában nem nekünk kell keresnünk. Egészen közel jött hozzánk, amikor Atyja öléből leereszkedett erre a világra az Isten Fia. Közöttünk van, itt a földön. A nagy célokért küzdőknek nem kell többé fáradozniuk, hogy elérjék azt, amit legfőbb javuknak gondolnak; nem kell többé veszélyeket is vállalva kutatniuk az ismeretlen boldogság után, amelyre az emberi szív természeténél fogva vágyódik, ahogyan ez a pogány időkben történt. A szöveg nekik és mindnyájunknak szól: „Ma Üdvözítő született néktek Dávid városában: az Úr Krisztus”.