A napi információk áradata a politikai események, a több-kevesebb áldozatot követelő véres konfliktusok, a természeti katasztrófák és a tömegbalesetek híreit zúdítja ránk. Egyre gyakrabban érkeznek azonban riasztó jelentések a Földet s vele az emberiséget fenyegető ökológiai válságról. A tudományos elemzések fogadtatása nagyon különböző. Vannak, akik még mindig kétségbe vonják a nyilvánvaló tényeket is, vannak, akik a katasztrófahírekhez edzett közönnyel veszik tudomásul azokat. De szaporodnak a pozitív események is, a helyi akcióktól a nemzetközi kezdeményezésekig, konferenciákig, határozatokig. Ide sorolhatjuk az egyházi megmozdulásokat is, zárva a sort Ferenc pápa teremtésvédelmi enciklikájával.

Az ember modellező gondolkodása meghatározott szempontok kiemelésével, összetett kérdések egy tényezőre való lecsupaszításával igyekszik könnyen kezelhető rendszerbe fogni, osztályozni és értelmezni a valóságot. A pápai szolgálatok történelmi hullámzásában is igyekszünk valamiféle rendet felismerni, amely az inga mozgásához hasonlóan hol egyik, hol másik véglet felé leng ki: a bezárkózó és a nyitott, a szigorú és a kegyes, a diplomata és a lelkipásztor egyaránt olyan vezérfogalmak, amelyeknek segítségével értékelni próbálunk. Így el tudjuk helyezni XII. Piusz után XXIII. Jánost, vagy II. János Pál után XVI. Benedeket. A jól kigondolt séma persze meg-megdöccen, hisz mihez kezdjünk VI. Pál és II. János Pál kapcsolatával? Egyfelől mindketten teológus-pápáknak voltak tekinthetők. Másfelől azonban melyikük volt a nyitott és melyik a zárt? Ha a mediatizált személyiségüket tesszük mérlegre, egyértelműnek tűnik a válasz. Ha azonban hittani látásmódjukat, vezetési stílusukat kezdjük elemezni, akkor hamar zavarba kerülhetünk.

Nevezhetjük Ferencet a globalizáció pápájának? Benne valóban kilépett az egyház a nyugati világból. De vajon ezzel együtt lemondott-e Ferenc pápa Európáról, feladta-e az öreg kontinens újraevangelizációját?
Számos európai püspöki konferencia ad limina látogatása kapcsán hangsúlyozta a pápa Európa újraevangelizációjának témáját. De erről szól a Gaudete et exultate kezdetű apostoli buzdítása is, amely az életszentségről szól a mindennapokban. Megérintett engem ebben a dokumentumban az a gondolat, hogy az életszentségnek mindig van egy missziós jellege is. A szentek azok, akik az egyház misszióját folytatják az élet hétköznapi körülményei között, de bizonyos kreativitással. Nem keseredhetünk el, hanem meg kell őriznünk a bizalmunkat, a missziós lelkesedésünket. Volt módom itt kiszolgáltatni a bérmálást különböző egyházmegyékben, és láttam az érdeklődést, láttam a lelkesedést. Imádkozom ezekért a fiatalokért, hogy a bérmálási emléklapjuk ne csak egy diploma, egy oklevél maradjon a számukra, hanem együtt tudjanak élni a hit megtapasztalásával.

Igazságtalanok lennénk az október közepén a kanonizált szentek sorába lépő John Henry Newmannel, ha csupán jelentős konvertitának, az anglikán egyházból a katolikus egyházba átlépő fontos személyiségnek tartanánk. Azelőtt és azután, hogy 1966-ban Stephen Dessain, a birminghami oratórium tagja, Newman összesen harmincegy hatalmas kötetben kiadott levelezésének és naplójának első szerkesztője megírta mára legendássá vált életrajzát a bíborosról, számtalan olyan életrajzi áttekintés született, amely a katolikus egyházhoz vezető útját állította középpontba. Hiába igaz azonban, hogy áttérése számos barátjának, tekintélyes oxfordi tudományos pozíciójának és támogatásra szoruló családtagjai miatt a legkevésbé sem jelentéktelen jövedelmének elvesztésével járt Newman számára, aki emberileg sokat is szenvedett 1845 októberében megtett lépése után. Ugyanilyen fontos, hogy „intellektuális és spirituális téren szinte tökéletes folytonosságot figyelhetünk meg anglikán és katolikus korszaka között”. Ezért talán nem is arról kellene beszélnünk, hogy a tekintélyes anglikán teológus és hitszónok áttért, hanem arról, hogy fokozatosan felfedezte eredendő katolicitását. Életútjánál és lenyűgöző személyiségénél semmivel sem kevésbé jelentősek teológiai elgondolásai, amelyek megértése a jelek szerint még sok kívánnivalót hagy maga után.

Kalász Márton költői, prózaírói és műfordítói munkássága immár olyan bőséges, hogy egy születésnapi köszöntő szerény keretei közt lehetetlen átfogni. Ha a műfordításokat nem tekintjük, akkor is közel negyven önálló kötetre rúg az életmű, és köztük olyan opusok találhatók, mint összes verseinek több mint 700 oldalas gyűjteménye, amely épp tíz éve, a költő 75. születésnapjára jelent meg a Magyar Napló Kiadónál, Zsille Gábor szerkesztésében és kísérő tanulmányával. És olyan remekművek is rejtőznek ebben a könyvszekrényre való életműben, mint a már több kiadást is megélt, német nyelven is sikert aratott Téli bárány című regény, amely Kalász Márton felmenőinek sorsán keresztül, a magyarországi németségnek a sorsán keresztül 20. századi történelmünk keserves három évtizedét rajzolja meg, ahogy azt a falvak mikrokozmoszának népe megélte és megszenvedte. Kiemelhetném a Tizedelőcédulák című dokumentumprózáját is, amely szintén a magyarországi németek sorsával foglakozik: a szociográfia, a publicisztika és az irodalmi interjú eszközeivel széles körben vizsgálva történelmi hátterüket, 17–18. századi betelepítésüktől, a magyarsággal való történelmi közösségvállalásuktól egészen 20. századi kitelepítésükig és tovább.