Vannak olyan események, amelyek az idő múlásával eleven történelmi szimbólummá válnak. Ilyen fordulatot hozott a múlt században Európa kettészakítása, majd harminc éve a keletet a nyugattól elzáró határok megnyitása. A „Páneurópai piknik” 1989. augusztus 19-én, a berlini fal megnyitása pedig néhány hónappal később a bezártságból szabadulás hatalmas élményét hozta meg az egykori szovjet tömb népeinek. A szabadulás megnyitotta a szabadság, a jogállamiság felé vezető utat, demokratikus alapjogokkal, a szólás-, vallás- és lelkiismereti szabadsággal. A szabadulás folyamata is számos veszélyt és kockázatot hordozott magában, nem lett ez másként a szabadság – eleinte mámoros örömben megélt – új világában sem.

Aki kicsit is ismeri a keresztény teológia történetét, egyáltalán nem lepődik meg azon, hogy a keresztény teológia napjainkban is sokszínű, egymástól különböző gondolkodásformákban ölt testet. Még kevésbé fog ezen csodálkozni, ha fontolóra veszi, hogy maga a bibliai kinyilatkoztatás is rendkívüli sokféleséget mutat mind műfaji szempontból, mind az istentapasztalatot értelmező teológiai perspektívák tekintetében: „Sokszor és sokféleképpen szólt Isten” (Zsid 1,1). Igaz, hogy az önmagukban széttartó ószövetségi távlatok Jézus Krisztusban konvergálódtak és személyének az előzményekből levezethetetlen egységébe futottak össze – „a végső napokban a Fiúban szólt hozzánk” (Zsid 1,1) –, de a Krisztusról szóló újszövetségi tanúságtétel is többszólamú: a szinoptikus evangéliumok szerzőik sajátos hangsúlyaival, a János-evangélium kontemplatív stílusának mélységeivel, a páli teológia szenvedélyes világával egészen a Jelenések könyvének prófétai-apokaliptikus történelemteológiájáig. Mindez együtt a Szentlélek által vezetett, egymásra rímelő, egymást kiegészítő és egyben ellenpontozó tanúságok sokasága az egyetlen Üdvözítőről, Jézus Krisztusról.

Lator László szerint Nemes Nagy Ágnes A somvirágos oldal című Áprily Lajos-vers elemzése során „olyan mélyre világított bele egykori tanára lírájába, természete titkaiba, mint előtte talán senki. Valami lelkes szeretettel s egyszersmind tárgyias szakszerűséggel.” Lator és Nemes Nagy 1982-ben a rádióban beszélgetett erről a versről, a lejegyzett változatot Lator kettejük négykezes esszéjeként említi – ezen túl négy Nemes Nagy-esszé tartható számon Áprilyról. A szövegek mind Áprily halála után, 1975 és 1988 között keletkeztek: Az első költő. Áprilyról (1975), Emlékezés Áprily Lajosra (1980), Áprily Lajos: A somvirágos oldal. A versről Nemes Nagy Ágnessel Lator László beszélget (1982), Apa és fiú. Áprily. Jékely (1987), Áprily és a természet (1988). Ennek az áttekintésnek az alapját a felsoroltak és azok kéziratai képezik, illetve néhány további esszé, interjú és a két költő néhány verse. A tanulmány előbb az iskolaigazgatóra és tanárra, majd a természetjáró „melankolikus vadász”-ra és elhallgattatott költőre, végül a természetlírát író Áprilyra koncentrál, Nemes Nagy szemüvegén keresztül.

Visszatekintve lelki vándorutam három évtizedére, még mindig, sőt egyre inkább úgy tapasztalom, hogy a keresztény hit szép. Tágas térre tesz. Kitágítja, és nem összezsugorítja világomat. Épp a gyengeség, az összetörtség, az emberi esendőség által kapcsol be a kozmikus és egyben intim módon személyes szeretetáramlásba. Már itt megkezdődő és az öröklétbe nyúló beszélgetésbe hív.
Amikor az ember görcsösen próbálja megragadni a végtelent, az igazságot, a valóságot, az istenit, mindazt, ami felülmúlja őt, nemhogy valódi kapcsolatba nem tud lépni mindezekkel, de éppen e görcsös igyekezet zárja ketrecbe, sőt, saját megtalált „istene” szorítja sarokba, saját „igazsága” börtönzi be.

Függetlenül attól, hogy valaki az egyházi közélet, a legutóbbi egyetemes zsinat óta folyó egyháztörténet vagy a teológiai gondolkodás iránt tanúsít érdeklődést, az elmúlt évtizedekben mindenképpen meglepődve nyugtázhatta, hogy egy létszámát tekintve viszonylag kicsiny csoport rendszeresen hatalmas közéleti, történeti és teológiai hullámokat kavar. Voltak, akik a csoporthoz fűződő egy-egy esemény kapcsán földrengést emlegettek, és előfordult, hogy püspöki konferenciák elnökeinek kellett belső egyházi szakadástól óvniuk, amikor újabb fejlemények adódtak a csoport életében. A Szent X. Piusz Papi Testvérületről van szó, amelynek története 2019. január 17-én annyiban új szakaszba lépett, hogy Ferenc pápa feloszlatta a testvérülettel folytatott vatikáni tárgyalásokért felelős bizottságot, s így a közösség lényegében római képviselet nélkül maradt. A feloszlatással gyakorlatilag véget ért annak a „lelkipásztori előzékenységnek” a korszaka, amely már VI. Páltól fogva jellemezte a vatikáni politikát. A legutolsó egyetemes zsinatot követő utolsó nagy egyházi törés sorsa ezzel megjósolhatatlanná vált. De mégis hogyan jutottak eddig a folyamatok, miért részesült hatalmas figyelemben a testvérület, és mi alkotja egész problematikájának lényegét?