Hetven éve, 1949 augusztusában alakult meg az Európa Tanács. Európa két végzetes háborúban roncsolta szét önmagát és a fél világot. A háború után néhány keresztény politikusban megfogalmazódott: az európai államok lépjenek szövetségre egymással, a kölcsönösen elfogadott jogok és értékek alapján. Hosszú időre, türelmes és tisztességes tárgyalásokra volt szükség ahhoz, hogy a gondolat testet öltsön. A Tanács székhelye is üzenet értékű: az elzászi Strasbourg – Straßburg. Az új intézmény fokozatosan megszilárdult és kibővült. 1955-ben hosszas tervezgetés után készült el a Tanács hivatalos zászlaja: kék alapon köralakban 12 aranyszínű csillag. A 12-es szám szimbolikus értékű – független a Tanácshoz csatlakozók számától: Európa népeinek egységét, szolidaritását és harmóniáját szimbolizálja. Ezt a zászlót vette át aztán az Európa Parlament, majd az Európai Unió is.

Amikor összefoglaló jellemzést kell készítenünk egy témában, illetve egy korszakról, nem utolsósorban pedig a jövőbe mutatva fel kell vázolnunk néhány lehetséges irányt, természetszerűleg hatalmas fába vágjuk a fejszénket, ami már-már lehetetlen feladat elé állít minket. Nem érzi magát másként e tanulmány szerzője sem, amikor a jelenkori katolikus mariológia, valamint a lehetséges további fejlődés bemutatását kísérli meg; méghozzá abban a reményben, hogy sorai nem merülnek ki felszínes általánosságokban, és nem is hagy figyelmen kívül egyetlen olyan meghatározó kérdést sem, amely joggal tartozna a témájához. Ezt figyelembe véve kíséreljük meg, hogy megfeleljünk az említett feladatnak, és egy tanulmány keretei között reflektáljunk a mariológia aktuális kérdéseire.

Kulturális toposzokban bővelkedő, allegorikus és mitologikus alakok köré rendeződő, dramaturgiai jeleneteket és álombeli víziókat elbeszélő kötettel jelentkezett Takács Zsuzsa 2001-ben. Az ekkor már szabadfoglalkozású íróként tevékenykedő szerző ettől kezdődően a Magvető Kiadónál jelenteti meg köteteit. E változások ráadásul a millennium évével is összefonódtak – az ezredforduló a közös szorongásokra irányította a figyelmet, és a lételméleti válság, a kérdésessé vált valóság kollektív tapasztalatának kimondására alkalmas közös(ségi) hang szükségességét is sugallta.

Beszélgetésünk előtt néhány héttel jelent meg magyar fordításban Hallgatni a hívásra című könyve, amelyben az életszentségre szóló egyetemes meghívást szembeállítja a hivatás szűkebb körű, de általánosan elterjedt fogalmával. Valóban szem elől tévesztettük volna az egyetemes keresztény meghívást?
Az egyetemes meghívás azt jelenti, hogy Isten kivétel nélkül mindenkit egészen személyesen meghív, s ehhez egyéni „karizmákat”, képességeket, tehetségeket ajándékoz neki. Ezért veszélyes, ha a meghívás olyan fogalmát alakítjuk ki és használjuk, amely különbséget tesz általános (meg nem határozott) és szűkebb (meghatározott) meghívás között. A maga sajátos, azaz nagyon is „meghatározott” módján ugyanis mindenki címzettje az isteni meghívásnak.

„Az égen nagy jel tűnt fel: egy Asszony, öltözete a Nap, lába alatt a Hold, fején tizenkét csillagból álló korona” – olvassuk a Jelenések könyvében (12,1). „Számunkra ez a bibliai kép – egyik lehetséges értelmezésén kívül, amely szerint magát az egyházat is megláthatjuk az asszony szimbólumában – Máriát, a mennybe felvett Istenszülőt jelenti.” A megdicsőült Szűzanya tevékeny módon van jelen az egyház életében – rendkívüli esetben még jelenései által is. Ezt a témát járjuk most körül, a teljesség igénye nélkül.