Az élet egyirányú út: személyes és nemzeti sorsunk, sőt az egész emberiségé is megállíthatatlanul tart a jövő felé. A jelen múlttá lesz, a jövő jelenné, majd eltűnik a múltban. Hogyan bánunk a múltunkkal, milyen emléket őrzünk róla? Két ellentétes véglet: lehet a „régi dicsőség” aranykorát emlegetni, szembeállítva a „korcs jelennel”; de lehet az átélt szenvedések fájdalmával vagy éppen az elkövetett bűnök szégyenével tekinteni a múltra. A magyar hazafias költészetben mindkettőre bőven akadnak példák.

Három-négy évtizeddel ezelőtt nehéz helyzetben találták magukat, akik szívesen nyitnak vitát a vallással összefüggő kérdésekről, szeretnek vitatkozni a vallás ellenfeleivel, és talán szükségük is van vitapartnerre ahhoz, hogy érveket sorakoztassanak fel a vallási meggyőződések elfogadhatósága mellett. Azért voltak nehéz helyzetben, mert, ahogyan Richard Schaeffler találóan megjegyezte, a hetvenes és a nyolcvanas években már alig akadtak, akik eléggé komolyan vették volna a vallást ahhoz, hogy támadni kezdjék, s ezért a vallási apologéták kissé elbizonytalanodva kerestek olyanokat, akikkel még kritikai párbeszédet tudnának folytatni. Az sem volt ritka, hogy a vallás, főként a kereszténység igazságát bizonyítani kívánók mesterségesen ellenfelet konstruáltak maguknak, s műveikben ezzel a képzelt bírálóval keltek birokra.

A szekrények aljában is állt a por. Három zsák már megtelt ruhával, de Dr. Kreutzernek be kellett látnia, hogy nem fogja tudni egyedül kiüríteni a lakást. Ezer éves, bezacskózott melltartókat, sohasem használt törölközőket, régi képeslapokat rakott ki a franciaágyra. Eleinte még úgy képzelte, hogy a használhatónak ítélt dolgokat egy külön sarokba gyűjti össze, és később elviszi majd valami jótékonysági szervezethez, de ahogy fogyott a türelme, úgy gyömöszölt be szinte válogatás nélkül mindent a fekete zsákokba.

A tudást manapság úgy képzeljük el, mint valamiféle független, hordozható adattárat, ami tetszőlegesen be- és kikapcsolható, csatlakoztatható életünkhöz vagy leválasztható róla. Ezzel szemben a hagyományos bölcsesség (sapientia) olyan tudás, amely akkor a sajátunk, ha életünk legmélyebb rétegébe épül, és tartósan irányítja az akaratunkat úgy, hogy nem kell újra és újra akarni, hanem szervesülve azonossá válik az akarattal. Magyarul: erénnyé szilárdul. A régiek nem véletlenül tekintették a sarkalatos erények egyikének a lelkierő (fortitudo), a mértékletesség (temperantia) és az igazságosság (iustitia) mellett.

Húsz évvel ezelőtt Gémes Péter kiállításával nyílt meg a Lengyel Intézet Platán Galériája. A művész 1972 és 1976 között a varsói Képzőművészeti Akadémia növendéke volt, 1979-ben ösztöndíjjal újra visszatért Varsóba. Egész életében szoros szálak fűzték ezekhez a tanulóévekhez, a lengyel kultúrához, sok munkáját lengyel múzeumok és lengyel barátok őrzik. Első kiállítását 1981-ben Budapesten, az akkori Lengyel Tájékoztatási és Kulturális Központban rendezte. Nem véletlen tehát, ha a mostani jubileum alkalmával az ő egyik legfontosabb munkájára esett a Platán Galéria választása.