A középkor derekán terjedt el francia földön a „Treuga Dei” mozgalom, amely próbálta megfékezni a feudális nagyurak, helyi kiskirályok fegyveres összecsapásait, kegyetlenkedéseit, az általánossá lett erőszakoskodást, rablást, fosztogatást. Püspökök, helyi és regionális zsinatok nyilvánították háborúmentes övezetnek eleinte az egyházi ünnepeket, épületeket, személyeket, liturgikus időket – később azonban oltalmukba vették a szegényeket, az önvédelemre képtelen rétegeket is. Sok helyütt az egész adventi-karácsonyi, illetve nagyböjti-húsvéti időt az általános béke idejévé nyilvánították: vessenek véget az erőszaknak, legyen végre béke már.

Jézus korában Palesztina sem etnikailag, sem közigazgatásilag nem volt egységes. Igaz, az egész terület a rómaiak fennhatósága alatt állt, de csak Júdea és Szamaria volt kifejezetten római provincia. Galileát Heródes Antipász negyedes fejedelem kormányozta. Etnikailag a zsidók alkották a többséget, de csak délen (Júdeában) és északon (Galileában) voltak jelen. A középső területen (Szamariában) a zsidóságtól különvált szamaritánusok laktak. Persze arról sem szabad megfeledkezni, hogy a déli és az északi tartomány sem kizárólag zsidó lakosokból állt. Ebben nagy szerepet játszott az a tény, hogy a hellenista kultúra hatása a Kr. e. 3. századtól kezdve egyre meghatározóbbá vált, s a rómaiak, illetve a velük szövetséges helyi uralkodók (Nagy Heródes és utódaik) szintén a hellenista civilizáció megerősítésére törekedtek.

Az intézőt Henrik úrnak hívták, és azon embertársak közé tartozott, aki büszkék voltak a nevükre. Ennek a derék és törvénytisztelő embernek igencsak a kedvére volt, ahogyan elneveztetett. Valóban sok királyt és kiváló harcost hívtak Henriknek a daliás időkben, illetve ezekben a némileg bonyolultabbnak tetsző évjáratokban, viszont aki úgy vélekedik, hogy a lovagiasság, a lélek nemessége kihalt az újkori világból, erősen téved, de legalábbis hazugság pártját fogja. A Henrik név jelentése is az emberi nagyságot idézte, uralkodást és birtokot jelentett, és hát valóban, ki ne szeretne magának egy ilyen nevet, kinek ne dagadna büszkén a melle, ha efféle megszólítássokkal, mint Henrikem, Henrik barátom, Henrik fiam lenne jelen a világ csapongó és veszélyes forgatagában. A név tehát valaminő hatalmat jelentett.

Évekkel ezelőtt egy gyimesi falucska egyszerűen élő, dolgos családjai között jártunk. Az egyik udvarról szakadt nadrágos, szurtos fiúcskák tekintgettek felénk. A házból olykor hüppögve levegő után kapó, majd ismét keserűséget reszkető, vigasztalan gyermeki sírás hallatszott. A szülők nem voltak odahaza. Szántó, legelő, állat híján más lehetőségük nem lévén, mindketten napszámosnak álltak. Így hát az artikulálatlan, fájdalmas panaszt hívó szónak értettük. A szegényes ház zárt verandáján rugóját vesztett ágy gödrében egyévesforma lányka ült. Arcocskája pormaszatos feketéjét könnyei mosdatták, látni engedve keserves erőlködésben hevült arca pirosát. A pelenkátlan gyermek alatt szagossá ázott ágyon kenyérvég hevert. Érte nyúltam, hátha kedvét lelné benne. Mozdulatom elakadt, ahogy a kővé szilárdult darabot kezem elérte. A zokogást szó, jelenlét nem tudta elcsitítani.

A hazai egyházművészet kiemelkedő tudású, ám napjainkban alig említett alakja, Jálics Ernő 1895. március 13-án a Somogy megyei Kadarkúton született. Alkotói tehetsége korán megmutatkozott. Az első világháborúban katonai szolgálatot teljesített, így csak a háború után kezdhette meg felsőfokú művészeti tanulmányait. A Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolán 1920-tól Radnai Béla és Sidló Ferenc tanítványa. 1927-től 1928-ig Sidló tanársegédje. 1925-től kiállító művész. 1925-ben a Nemes Marcell-díjat, 1927-ben az Ernst Lajos-szobrászati díjat kapta. 1927-től a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Egyesülete (KÉVE) tagja és kiállításainak résztvevője. 1928-ban alkotásaival szerepelt a fiatal művészek Műcsarnokban tartott kiállításán, majd 1930-ban a Velencei Biennálén.