XIV. Leó pápa 2025. október 4-én, Assisi Szent Ferenc emléknapján adta ki a Dilexi te kezdetű apostoli buzdítást, amelynek teljes alcíme a következő: A szegények iránti szeretetről. A szöveg különleges egyháztörténeti prológussal indít, hiszen a dokumentumot eredetileg Ferenc pápa kezdte el kidolgozni élete utolsó hónapjaiban, XIV. Leó pedig azt – saját reflexióival kiegészítve – közzétette pontifikátusa kezdetén. Már ez az előtörténet önmagában teológiai üzenet, mert a szegények iránti elkötelezettség nem egyetlen pápa személyes programjának függvénye, hanem a péteri szolgá

lat folytonosságának szerves része. A jelen írás arra vállalkozik, hogy XIV. Leó buzdítását ezen összehasonlító egyháztörténeti kontextusban értelmezze, különös tekintettel a protestáns szegénygondozás sajátosságaira, amelyekre a pápai dokumentum – természetéből adódóan – érdemben nem tér ki, amelyek azonban az ökumenikus párbeszéd szempontjából komoly relevanciával bírnak.

A szegény mint Krisztus teste

A Dilexi te teológiai sarokköve Jézus példázatának egyik sora: „Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40). A pápa e bibliai idézetet nem egyszerűen erkölcsi felszólításként értelmezi, hanem krisztológiai kijelentésként, mert a szegény nemcsak Krisztus segítségre szorult ember, hanem – teológiai értelemben – maga a szenvedő Krisztus alakja a történelemben. A dokumentum hangsúlyozza ezért, hogy a szegényekkel való kapcsolat „alapvető módja a történelem Urával való találkozásnak”. Ez az istenélmény-teológia a Dilexi te egész érvelésének súlypontja, és megkülönbözteti a humanitárius érveléstől.

Itt érdemes rámutatni arra, hogy szemben a görög–római, pogány istenfogalommal, amelynek keretei között az istenség az egyén sorsával szemben legtöbbször közömbös marad, a zsidó–keresztény hagyomány a pártfogó, a szegény kiáltását meghallgató Isten cselekvését mutatja fel. Paul Veyne klasszikus megállapítása szerint „a kereszténység diadala egy erős kisebbséget juttatott abba a helyzetbe, hogy egész társadalmakat érzékenyítsenek a szegénység iránt”. A Dilexi te ezt az antropológiai fordulatot hangsúlyozza azzal, hogy a szegények befogadása nem karitatív lehetőség, hanem az evangelizáció nélkülözhetetlen feltétele.

Negyven év természettudományos tapasztalatával a hátam mögött már a teológiai tanulmányaim elején világos volt előttem, hogy teológusnak lenni lehetetlen dolog. Azért válik a teológia lehetetlen küldetéssé, mert a teológus nem teheti azt meg – ami a természettudós kezdő lépése –, hogy addig szűkíti vizsgálódása tárgyának a körét, ameddig úgy érzi, hogy korlátos módszertana és befogadóképessége immár a megmaradt törpeséget birtokolni tudja. Minden jó természettudós persze teljesen tisztában van azzal, hogy ez a „birtoklás” csak egy hiedelem. De mindaddig, ameddig bizonyítékok hosszú sorával igazolni tudja, hogy minden, a szakma adott állapotában elképzelhetőt megtett annak érdekében, hogy a birtoklása „teljes” legyen, a természettudós lelkiismerete nyugodt maradhat. A teológus már ennél a kiinduló lépésnél a legtöbb esetben megbukik.

Hogyan is birtokolhatná a teológus vizsgálódásának a tárgyát, ha egyszer a „tárgy” végső soron maga az Isten? És itt a helyzet mit sem változik akkor, ha a teológus Isten leképezéseinek egyikéből csak egy mikrorészt (például egy igeszakaszt, szentségértelmezést stb.), vagy a befogadás, illetve a hatástörténet egy mikrorészét vizsgálja (például az igehirdetés megértésének egy kérdését, egy adott teológus adott században való recepcióját stb.), hiszen a teológus képtelen megszabadulni attól, hogy amiről beszél, annak a leglényegibb tulajdonsága, hogy Istennel összefüggésben áll, azaz: nem választható el a Teljességtől. Gyönyörű az, ahogyan Hans Urs von Balthasar felsorolja, hogy hányféleképpen próbál egy teológus „úrrá lenni a túláradó teljességen”: szédítő tornyokat felhúzó műalkotásokat épít (Bonaventura), enciklopédikus áttekintést ad (tomisták), felvállaltan töredékes (Cusanus), utalásokkal teljes (Szalézi Szent Ferenc), labirintusszerű formát épít (Ágoston), régiségkereskedést nyit (Alexandriai Kelemen) stb. „De soha egyetlen teológus sem merítheti ki ezt az egységet, hiszen korlátozott módon érti meg a hit valóságát, és már az is éppen elég, ha hitbeli tudása nem ellentmondásos, és fejlődni is képes.”

Birgitta Birgersdotter arisztokrata családban született 1303-ban, rangjához illő nevelésben részesülve megtanult írni-olvasni, illetve beszélt latinul. Ismereteinek mértékében a kutatók között nincs megegyezés, de a Rev.VI/46. és Rev.VI/105. látomásokban kifejezetten ír a nyelvtanulásáról. 1335-től udvarhölgyként kísérte Magnus Eriksson király fiatal feleségét, a flamand Namuri Blanche királynét. Férje, Ulf Gudmarsson 1344-ben bekövetkezett halála után visszavonult az udvari élettől, és ekkor kezdődött a látomásainak harminc évig tartó, intenzív szakasza, amelynek során hétszáznál is több látomást jegyzett le. Művelt, világlátott nőként, befolyásos arisztokrata apa, Birger Persson, és királyi bíró férj mellett élve, a személyének megítéléséhez fontos vizsgálandó szempont, hogy látnok volt-e, mint azt a kortársai állították, vagy a misztikusság álcája mögül valójában politikai befolyásszerzés volt a célja – mint attól például Jean Gerson tartott a bázeli zsinaton.

A király és Brigitta kapcsolata

Magnus Erikssont hároméves korában koronázták meg, és nagykorúságáig egy arisztokratákból és klerikusokból álló tanács – köztük Brigitta rokona, Knut Jönsson, és bátyja, Israel Birgersson – gyakorolta a hatalmat. Tényleges uralkodását nagykorúsága elérésekor, 1332-ben kezdte meg. A király hamar elveszítette a népszerűségét a fiai születése után a választott királyságról az örökletes trónutódlásra való átállás kezdeményezésével, a helyi bíráskodást felváltó egységes törvénykezés bevezetésével, a pénzügyi nehézségei miatt a nemesség és az egyház megadóztatásával. Sikertelen baltikumi háborúja, és az arra a kortársak szemében mintegy isteni büntetésként érkező, 1350-ben kitörő pestis hatására a nemesség, köztük Brigitta is ellene fordult.

Pedig a kapcsolatuk jól indult, Tore Nyberg dán történész azt írja, hogy a királynak volt egy brigittás korszaka, amikor szeretett volna jó király lenni. Az 1340-es években kifejezetten útmutatást kért Brigittától. Ez a látomásciklus lett a később A Mennyei császár könyve a királyoknak elnevezésű, Alfonso da Jaén – Szent Brigitta utolsó éveinek gyóntatója és a Revelationes szövegeinek kötetekbe szervezője – által királytükörré rendezett szövegcsoport alapja. A szövegek íve mutatja a kapcsolatuk romlását: a királyi életmóddal (öltözködés, viselkedés), vagy az udvartartás szervezésével kapcsolatos kezdeti fejezetekben eleinte szórványos kritikák tűnnek fel, például a király rosszul választott tanácsadói, és a királynéval való házasélet felfüggesztése miatt, majd ahogy haladunk előre az olvasásban fokozatosan egyre fenyegetőbbé válnak a figyelmeztetések.

Az egyházban az elmúlt években egyre több szó esik a visszaélésekről, a bántalmazásokról, egyre nagyobb az átláthatóság iránti igény, sok egyházmegye a honlapján elérhetővé teszi ezek bejelentését, kidolgozta védelmi és eljárási mechanizmusát. Mindez rendkívül fontos az evangéliumi megtérés, valamint az áldozatok gyógyulása és a kiengesztelődés lehetőségének megteremtése szempontjából. Az abúzus témáját azonban szinte kizárólag a szexuális bántalmazásra korlátozzuk a magyarországi egyházban. A más jellegű visszaélésekről továbbra is rendkívül kevés szó esik, ezek közül némelyiket talán még felismerni sem vagyunk képesek. A következőkben a liturgikus visszaéléseket állítjuk a középpontba, nem a vádaskodás, hanem az érzékenyítés és a megoldási, előrelépést lehetővé tevő javaslatok felvázolásának szándékával.

1. A liturgikus visszaélés formái

Ferenc pápa apostoli levelének témája Isten népének liturgikus formálása, ezért nem hallgatja el a liturgikus visszaélések tényét sem, és keresi a megoldást a megtérésre, helyes hozzáállás kialakítására a liturgiával kapcsolatban. Az 54. pontban szereplő latin vexationes kifejezést a hivatalos magyar fordítás „bántalmazásnak” nevezi, míg a francia és az angol verzió az abúzus szót használja (abusées, illetve abused). Mindenképpen többről van szó, mint egyszerű hibákról: a gyülekezettel szemben tanúsított bizonyos viselkedési formákat a dokumentum bántalmazásként határozza meg, ami súlyosabb, mint az egyszerű tévedés, ezért a megszüntetése alapvető fontosságú, hiszen Isten népének „joga van” a szentmisében a gesztusok és a szavak megfelelő formájához, hogy „kiérezze az Úrnak azt a vágyát, hogy ma is, mint az utolsó vacsorán, velünk kívánja elkölteni a húsvéti vacsorát” (DD 57). Az 53. pontban Ferenc pápa az ünneplés művészetéről (ars celebrandi) beszél, konkrét példákon keresztül mutatva be, hogy „az ünneplés »művészien« kifejezett minden gesztusa és minden szava alakítja az egyén és a közösség kereszténységét” (DD 53). A következő pontban részletezi a felszentelt szolgálattevők hibás ünneplési modelljeit, amelyek „a jóban és sajnos a rosszban is” alakítják az egész gyülekezetet. Konkrét listát ad az „irányítás nem megfelelő” módjairól (DD 54), amelyek rombolják a gyülekezet liturgikus életét, és az ebből fakadó hitét és tanúságtevő életét is. Ferenc pápa itt elsősorban a liturgiát vezető papokról beszél, de mivel az ő tevékenységük hatással van a világi szolgálattevők, és végső soron az egész gyülekezet viselkedésére, ezért általánosságban is beszélhetünk róluk. A visszaélések bemutatása előtt fontos tisztázni a különbséget liturgikus hibák és a liturgikus bántalmazás fogalma között.

2025 decemberében a frankfurti vallásfilozófus, Thomas M. Schmidt hatvanötödik születésnapjára készült ünnepi kötetben (Den Diskurs bestreiten) jelent meg Jürgen Habermas utolsó írása. A szöveg rövid, így azt teljes terjedelmében közöljük most magyar fordításban. Az írást nemcsak az teszi számunkra különösen értékessé, hogy kifejezetten keresztény témával foglalkozik, hanem az is, hogy 2025. december 31-én váratlanul elhunyt Schmidt, majd 2026. március 14-én Jürgen Habermas is eltávozott közülünk. Habermas egy hosszú és páratlanul termékeny alkotóélet után kilencvenhat éves korában halt meg. Saját bevallása szerint hosszabb tanulmány írására kérték fel, amelyre azonban idős kora és hanyatló ereje miatt már nem vállalkozott, írt azonban egy születésnapi köszöntésnek szánt rövid reflexiót, melynek témája a két gondolkodó között évtizedek alatt a (keresztény) remény fogalmáról kibontakozó vita. A jelen írás szerepeljen itt a búcsúzás és a két gondolkodó előtti tiszteletadás kifejezéseképpen is.

Habermast folyamatosan foglalkoztatták keresztény témák, és gondolkodásában egyre integránsabban nyúlt azokhoz. A 2004 januárjában a Bajor Katolikus Akadémián Joseph Ratzingerrel folytatott beszélgetése emlékezetes marad a katolikus közbeszédben, de érdekes lehet utolsó, voluminózus munkája, a kétkötetes Auch eine Geschischte der Philosophie is, amelyben központi szerepet tulajdonított a kereszténységnek a nyugati racionalitás kialakulásában és fejlődésében. Habermas itt többek között azt is kifejtette, hogy a modern szekuláris ész kevéssé a kereszténység ellentéteként jött létre, mint inkább a teológiai témák profán összefüggésekbe való beemelése által. Az autonómia, a felelősség, az emberi méltóság, az egyenlőség, illetve a célirányos történelem eszméi ilyen témák közé tartoznak, melyek közül az előbbiek az ember istenképiségéből, az utóbbiak pedig az üdvösségtörténet fogalmából vezethetőek le. Habermas a posztszekuláris társadalmak önlegitimációs törekvéseinek szempontjából a vallási magyarázatokat és érveket mindinkább szükségesnek tartotta figyelembe venni, és helyet kért a racionális összefüggésben tárgyalható ilyen témáknak – megfelelő „lefordítás” vagy „átfordítás” után – a szekuláris összefüggésben kibontakozó nyilvános vitákban is.

Ahmad Tajjib 2010 óta az Azhar Mecset és Egyetem Legfőbb Imámja (hagyományos megnevezéssel: sejkje, nagysejkje). Tisztsége nem egyszerűen vallási méltóság: az Azhar élén állva a szunnita iszlám világának legfontosabb normatív-intézményi központját képviseli. Az a tény, hogy egy kairói intézmény szava ma is globálisan hivatkozási pont, önmagában mutatja az Azharnak a kortárs iszlámban betöltött történeti súlyát – és azt a feszültséget is, amely a modern állam, a vallási hagyomány és a globális iszlámdiskurzus között feszül.

Ahmad Tajjib Felső-Egyiptomban (Qena kormányzóságban) született 1946. január 3-án, hagyományos vallásos családban, amelynek kiváló tagjai a helyi szúfi közösség vezetőit is adták. Tanulmányait az Azhar rendszerében végezte, majd filozófiából doktorált, akadémiai kutatóként dolgozott Párizsban; különösen a klasszikus iszlám gondolkodás – Avicenna és a későbbi asarita hagyomány – kérdései érdekelték. Ez a kettősség – a tradícióhűség és a filozófiai reflexió – végigkíséri pályáját. Oktatóként az Azhar Egyetem munkatársa volt, később adminisztratív feladatokat látott el, majd Pakisztánban egyetemi tanárként dolgozott. A vallásközi párbeszéd jeles képviselőjeként több konferenciát is szervezett. 2002–2003-ban Egyiptom muftija pozícióját töltötte be, majd 2003–2010 között az Azhar Egyetem rektora volt. 2010-ben nevezte ki Hoszni Mubarak elnök nagysejkké – még a 2011-es egyiptomi forradalom („arab tavasz”) előtt.

Tajjib hivatali idejének egyik legfontosabb eredménye az úgynevezett Azhar-dokumentumok (2011–2017) sorozata, amelyeket az Azhar vallástudósai, a laikus értelmiségiek és az állami, valamint társadalmi szereplők közreműködésével – hatalmas viták közepette – fogalmaztak meg, és tettek közzé Egyiptom „arab tavaszos” 2011. évétől kezdve. A dokumentumok felelősséget vállaló társadalompolitikai kezdeményezések, amelyek az állampolgárság, a vallásszabadság, általában a szabadságjogok, az erőszak elutasítása és a politikai pluralizmus kérdéseiben fogalmaztak meg – az iszlám vallásban értelmezhető – normatív állásfoglalást. Tartalmukban és formájukban nem „liberális manifesztumok”, hanem a klasszikus szunnita jog- és vallástudományi tradíció modern szempontok szerinti artikulációi. Az Azhar itt nem követi a politikai diskurzust, hanem normát állít: nem alkalmazkodik az iszlamista/dzsihádista vagy a laikus-szekuláris szélsőségekhez, hanem határokat húz.

Ahmad asz-Száwí: Beszélgetés Ahmad Tajjibbal

Jelen írás Ferenc pápa 2024. július 17-én született leveléről elmélkedik, mely levél tárgya a költői (az irodalmi) szó és az isteni szó kapcsolata, illetve az irodalom szerepe az ember hitbéli nevelésében, életbeli helyének felismerésében, valamint a papi, szerzetesi elhivatottságban.

Ferenc pápa ezen írásában – amely halála előtt mintegy háromnegyed évvel született – olyan gondolatokat fogalmazott meg az irodalom szerepéről és hatásáról, amelyeket meglátásom szerint minden bölcsészettudományi karon és minden irodalomtudományi képzésen oktatni kellene. Mert az irodalom különleges, mással nem helyettesíthető erejéről szól, mely erő meghatározó szerepet játszik az emberi személyiség fejlődésében. Ahogy ez olasz nyelven megszólal a pápai levél első pontjában: „Mi riferisco al valore della lettura di romanzi e poesie nel cammino di maturazione personale.” Magyarra ezt így fordíthatnánk le: „A regények és költemények olvasásának értékére utalok, mely a személyes érettség (felnövekedés) útján meghatározó.” A „meghatározó” szó ugyan nem hangzik el az olasz szövegben, ám mégsem nevezhetjük fordításbeli hűtlenségnek: a pápai levél valóban arról szól, hogy a regények és a versek, vagyis az irodalmi szövegek olvasása döntő erővel bír egy ember személyiségfejlődésében. Ferenc pápa maga is használja a personalità, azaz a személyiség kifejezést. S rendkívül fontosnak vélem, hogy a szentatya az irodalmi szövegek olvasását kifejezetten szükségesnek tartja a szerzetesi/papi pályára készülők nevelésében (ezt levelének 5. pontjában ki is jelenti: „Ezzel az írással gyökeres szemléletváltást szeretnék javasolni abban, hogy mekkora figyelmet fordítunk az irodalomra a papjelöltek képzésében.” Itt a levél kifejezetten szembeállítja az irodalomolvasást és a mai médiát, a mobiltelefonokat és a fake newst, amelyeket mérgezőnek, felszínesnek és erőszakosnak nevez. Amint mondja, az irodalomnak dedikált idő a derűs és boldog olvasás ideje, s akár új, akár régi könyvekről beszélünk, azok mind nagyon sok fontos dolgot közölnek velünk.