2012-ben a perui Limában konferenciát szerveztek arról, hogy miként viszonyul az oktatás és a nevelés kérdéseihez az ágostonrendiek hagyománya. A konferencia plenáris előadását az ágostonos közösség általános rendfőnöke, egy bizonyos Robert F. Prevost tartotta. Az előadó halálosan komolyan gondolta, hogy a katolikus iskolában kézzelfoghatóan jelen lehet Isten országa, mert a tanulás közös folyamata lépten-nyomon kaput tud tárni az evangéliumra. Ahhoz, hogy ez megvalósulhasson, az előadó szerint az iskolának három területen érdemes fokozott figyelmet fordítania arra, amit tesz.

Először is fontosnak kell tartania az igazság közös keresését. Az iskolában eleven erővel jelen kell lennie annak a meggyőződésnek, hogy létezik igazság, és a nézőpontok sokféleségének érvényesülése révén lehet megtalálni. A tényleges vita és a másként vélekedők őszinte meghallgatása biztosítja, hogy az iskola elkerülje az összetett kérdésekre adott leegyszerűsítő válaszokat, azt a látszatot, hogy néhányan már mindennel eleve és előzetesen tisztában vannak. „Igazság nem az enyém, és nem is a tiéd, hogy az enyém és a tiéd egyaránt lehessen”, idézte az előadó Szent Ágostont. Ily módon győzelemre juthat az igazság, és az igazság diadala maga a szeretet, hangzott el Limában, azzal együtt, hogy az igazságnak akkor van esélye megjelenni az iskolai falai között, ha olyan tanárok működnek együtt a megtalálásában, akikben valódi szeretet él.

Másodsorban az iskolának az igazi közösség megszületésére kell odafigyelnie, az igazi közösség kulcsa pedig a barátság. „Mindenkit csak a barátság révén lehet igazán megismerni”, emelte ki Robert F. Prevost, Egyrészt a diákoknak tudniuk kell, hogy barátságos tekintetek kísérik őket, és tanáraik barátságos módon ismerik valamennyiüket, mert csak így válnak igazán alkalmassá arra, hogy egymással is önzetlen barátságot kössenek. Másrészt természetesen a legkevésbé sem árt, ha a tantestület tagjai között is a barátság légköre uralkodik.

Harmadik tényezőként Robert F. Prevost a belső világ felfedezését említette. Mindenkinek rá kell találnia – Szent Ágoston kifejezésével élve – a „belső tanítóra”, „aki előtt nem kell szégyellnie magát”: a belső tanító pedig természetesen nem más, mint a belül rejtetten jelen lévő Krisztus. A belső tanító iránti tisztelet a diákok végső önállóságának tiszteletben tartását jelenti, annak az önfelfedezési útnak a méltánylását, amelynek során valóban önmagukká válhatnak. Ahogyan ugyanis Szent Ágoston fogalmazott: „Melyik szülő lenne oly balga, hogy azért küldje iskolába a gyerekét, hogy megtudja, mit gondol a tanára?”

Egy kedves kollégám ragadja meg a karomat, és húz előre az Apor Vilmos Katolikus Főiskola budapesti campusán, miközben azt mondja: „gyere, bemutatlak a rektornak”. A büféasztalnál háttal áll, majd megfordul, arcán széles mosoly húzódik, a névtáblámra pillant, és kézfogásunk közben már arról beszél, hogy milyen kapcsolata van a Szegedi Piarista Iskolával, ahol én dolgozom. Ez a közvetlenség és tapasztalatmegosztás az, ami Gloviczki Zoltán A holnapután iskolája című könyvének soraiból is érezhető (ami egyébként éppen a kézfogásunk hetében került a boltok polcaira).

Amikor megtudtam, hogy készülőben van ez a könyv, akkor volt bennem egy megmagyarázhatatlan vonzódás, amely csak később körvonalazódott. Maga a cím az, ami nem hagyott nyugodni. Miért pont holnapután? Bátor húzás rögtön átlépni a holnapot, és a holnaputánról beszélni úgy, hogy sok esetben a ma kihívásait is nehezen tudjuk toldozni-foldozni az iskola világában. Ha valaki még ki sem nyitotta a könyvet, akkor sem csupán ennyi az input, hiszen a címhez kapcsolódó alcím is hasonló erővel lép fel: Felkészülés az emberi jövőre. Egyértelművé teszi, hogy mi vár ránk, amivel kockáztatja, hogy sokan vissza is teszik a könyvet a polcra, ám ott a harmadik fontos komponens, amely betekintést nyújt a szerző igazi nagyságába. Az eddigiekkel egy határozott irányvonalat jelöl ki, majd a korábbi kijelentésének élét veszi el azzal, hogy biztosítja az olvasót az emberi intelligencia értékállóságáról.

Felütve a könyvet, a 19. oldalra már sikerült is elköteleződnöm, amikor a bártfai iskola rendtartásáról és a lőcsei iskola órarendjéről ír. Szeretem a történeteket, a meséket és a példázatokat, amelyekből itt sincs hiány. Egyúttal vázolja, hogy miként is fogunk eljutni a „történet” végére, a holnapután iskolájához. Nos, a tegnapelőtt iskolájától. Egy négy évszázados leírást tár elénk, ami szinte bármelyik mai alternatív iskola pedagógiai programjának része lehetne. Célja nem kisebb, mint hogy körüljárjuk, mi is az az iskola és milyen feladatokkal, elvárásokkal ruházzuk fel azt. Ehhez nem fél visszatérni a termékeny félhold ókori történelméhez sem, miközben elméleti alapokat kapunk többek között a kompetencia fogalmáról is, melyről olyan jól érthetően ír, hogy a könyv valóban bátran ajánlható mindenki számára.

Lehet-e bízni abban, hogy az emberek – úgy általában – etikus, az emberiség jövőjét szolgáló döntéseket hoznak meg ma vagy a közeljövőben, többek között a mesterséges intelligenciával kapcsolatban? Lehet-e bízni abban, hogy a szülők gyermekeik jóllétét, boldog jövőjét szolgáló döntéseket hoznak meg ma vagy a közeljövőben? Lehet-e bízni abban, hogy a tanítók, tanárok, nevelők képesek lesznek ezekhez a döntésekhez alakítani az iskola világát? Sem Gloviczki Zoltán válasza nem egyértelmű igen, sem a miénk nem lehet az, ha csak (történelmi) tapasztalatainkból indulunk ki.

Magyartanár vagyok. Ha akarom, A holnapután iskolája című könyvet biztatásként is olvashatom: végre újból fölértékelődik a tantárgyam, egyáltalán fölértékelődik a bölcsészet, kiszabadul végre abból az „elnyomásból”, amelyet a természettudományos tantárgyak utóbbi két-három évtizede tartó felívelése okozott. Csak hát tudjuk, hogy így ez sem igaz. Egyrészt azok számára, akik nemcsak saját tantárgyuk bűvöletében élnek, régóta világos, hogy az egyoldalúság, például a gimnáziumi oktatásnak pusztán a tananyag átadására való koncentrálása, nem segíti azt az ideális elképzelést, amely szerint tanulni öröm. Hosszú idő óta próbáljuk védeni a rajzóra (vizuális kultúra óra), az énekóra, a technikaóra létjogosultságát. Ugyanilyen hosszú idő óta gondolják azt diákok, szülők, sőt tanárok is, hogy ezek „haszontalan” időtöltések, a fontos (értsd a továbbtanuláshoz szükséges) tárgyak elől veszik el az időt. Nosztalgiával szoktam fölemlegetni, hogy 1999-ben két 34 fős osztályból 25 diák volt magyarfaktosom (manapság három osztályból a 15 már jó létszám). Azonban nem azért voltak ennyien, mert akkor még a diákok annyira szerettek olvasni, és jövőjüket egy nagy könyvtárban, vagy esetleg egy iskolában magyartanárként képzelték el: többségük jogásznak felvételizett, akkor az volt a népszerű szakirány, a magyar pedig kötelező felvételi tantárgy volt.

Gloviczki Zoltán új könyvében azt a kérdést járja körül, hogy vajon a technológiai kihívásokra milyen válaszokat kellene adnia a holnapután iskolájának. Mintegy sorvezetőként már a könyv borítóján is találhatunk választ: „A jövő iskolájának a mesterséges intelligenciát alkalmaznia kell, az emberi intelligenciát pedig megőriznie.” A könyv olvasmányos stílusban íródott, így egyaránt megszólíthatja a szakmán túl a szülőket és az oktatás ügye iránt érdeklődőket. A szerző nagyon sok és sokféle irodalommal és kutatással támasztja alá megállapításait, de ezek egyáltalán nem nehezítik el a szöveget. A könyv három részre oszlik, ahol az első a tegnapot és mát, a második a jelent és közeljövőt, a harmadik pedig a jövőt hivatott boncolgatni. A szerző a fontosabb, összegző gondolatait dőlt betűvel jelzi, ezzel is segítve az olvasónak a sokrétű információk feldolgozását.

Gloviczki Zoltán írásában meg tudja csillogtatni széles körű műveltségét, és támaszkodni tud saját tapasztalataira is. (Latin és ógörög szakos tanárként végzett, neveléstudományokban jártas, és nem mellesleg a 2010-es évek elején közoktatási államtitkár helyettes volt, jelenleg pedig az Apor Vilmos Katolikus Főiskola rektora.) A szerző egyszerre bizonytalanítja el, és nyugtatja meg olvasóit. Egyrészt már az előszóban leszögezi, hogy a magyar oktatás problémái nem ismeretlenek máshol sem, és még az olyan éltanuló országok, mint Portugália vagy Észtország sem tudták kielégítően megoldani a pedagógus-szakemberek utánpótlásának egyre égetőbb kérdését. Ugyanakkor találunk olyan példát a könyvben, amelyek azzal szembesítenek, hogy már a régi időkben is féltek a változástól, például Szókratész az írásbeliség iskolai alkalmazása ellen érvelt, mert attól félt, hogy így elsorvad a tanulók memóriája (152.), aztán mégis itt vagyunk. Mint ahogy érdekes példa a középkori bártfai iskola nevelési gyakorlata, amely – ahogy a szerző megjegyzi – nem sokban különbözik egy mai jó színvonalú alternatív iskolától.

Gloviczki Zoltán nemcsak saját tudományterületéről hoz példákat, de megmerítkezik a kognitív idegtudományok, jövőkutatás, kulturális antropológia vagy közgazdaságtan világában is, és ezt is mindig olvasmányosan teszi. A nagy kérdés pedig, amit feltesz, hogy a mesterséges intelligencia egyre általánosabbá válásával mi lesz az iskolával, mi lesz velünk. Mert bár korábban is hoztunk létre nem valós világokat a művészetek által, de most először fordul elő, hogy a valóság és a képzelt világ határai elmosódnak, mintha egy álomban élnénk (15.).

A holnapután iskolája című könyvről leírt és a kerekasztal-beszélgetésben megosztott reflexiók értelemszerűen nem egy kötetről, hanem az abban exponált problémáról szólnak. Örömünkre. Hiszen a jelzett probléma, a szó eredeti jelentésének megfelelően nem valamiféle végzet, sorscsapás, hanem elénk vetett gondolkodni-való. Gondolkodni pedig öröm, közösen gondolkodni még nagyobb.

A könyv megírásának célja a közös gondolkodás elindítása volt. Egy olyan problémáról, amelynek megoldása alighanem éppen magában a közös gondolkodásban rejlik. Vétek, de legalábbis naivitás lenne ennek a közös gondolkodásnak a negligálásával valamiféle – mégoly megalapozott és bölcs – megoldási mintával előállni. Saját megoldási algoritmusunkba zárkózva, mint Bábel tornya esetében, ahogy olvassuk, könnyen válhat céllá maga a torony, az ég helyett. Ráadásul természettudományos gondolkodásunkat alapjaiban rázta meg és fel az 1960-as években Edward Lorenz nemlineáris dinamikát közismertté tevő modellje – népszerűbb, bár félreértésekre okot adó elnevezéssel: a káoszelmélet –, amely a folyamatokat befolyásoló tényezők komplexitására és ezzel bizonyos értelemben az összetett természeti folyamatok kimenetének megjósolhatatlanságára világít rá. Talán nem kell érvelnünk amellett, hogy ez a szemlélet a társadalmi folyamatok jó részére is érvényes. Különösen olyan komplex folyamatokra, mint az intézményes közösségi nevelés. A nemzeti és egyetemes oktatási megoldásokról legtöbb információval rendelkező OECD (a mértékadó gazdasági együttműködési és fejlesztési világszervezet, amely egy ország gazdasági hatékonyságát premisszaként az egészségügy és az oktatási rendszer teljesítőképességéből indulva vezeti le) az ezredforduló után kissé megkésett modernizmussal kezdte keresni az optimális megoldást: az iskolarendszerek egyfajta „szent grálját”. Ők mutatták fel mindannyiunk számára a Finn modellt, majd a délkelet-ázsiai országok oktatási sikereit. Mára azonban ez a nemzetközi szervezet is óvatosabbá vált, és húsz évvel későbbi összegzésük lényegében kimondja: a jövő működő oktatási modellje vagy ilyen lesz, vagy olyan, vagy ezek valamiféle keveréke. Semmiképp sem helyes állítás például az 1960-as években felépülő Finn modellnek a század közepén szolgai módon, más természeti és társadalmi közegben átvett elemeitől azt várni, hogy azok ott és akkor ugyanazt a direkt hatást fogják elérni, mint az eredeti premisszák nyomán. Hiszen az iskola és a nevelés a korszaktól a természeti környezet különbségeiig, a szociokulturális közegtől a nemzeti vagy bármely közösségi hagyományokig – szó szerint – mérhetetlen spektrumban hatnak ezekre a folyamatokra.

1674 júliusában megjelent az Elveszett Paradicsom második kiadása, amelyben Milton az 1667-es, 10 könyvre tagolt első kiadáshoz képest 12 könyvre osztotta művét, több helyen javítva és néhány sorral kiegészítve a szöveget. Az eposz ebben a végső formájában indult el világirodalmi hódító útjára. Ugyanabban az évben, alig négy hónappal később, a 65 éves költő meghalt. Az alábbi, három részből álló összeállítással (kicsit megkésve) megemlékezünk e két jelentős esemény 350. évfordulójáról. Az első részben eredetiben és három kortárs fordításban közreadjuk az Elveszett Paradicsom harmadik könyvének invokációját, a Szent Fényhez szóló himnuszt. A méltán híres részlet nagyívű látomásban foglalja össze a költő teológiai nézeteit, poétikai programját és az ezekkel több szálon összeszövődő személyes sorsát. A szöveg már első olvasásra is érdekfeszítő, ám igazi mélységét akkor mutatja meg, ha megértjük főbb motívumainak és utalásainak jelentőségét. Ebben segít összeállításunk második része: két tanulmány Ittzés Gábor és Zámbóné Kocic Larisa tollából, akik Milton életművének szakavatott értelmezőiként (Magyarországon mind ez idáig csak ők ketten jegyeznek doktori értekezést Miltonról) bemutatják az invokáció szövegének értelmezési lehetőségeit. Az összeállítás lezárásaképpen a Vigilia olvasói megismerhetik Milton első életrajzát is, amelyet közeli barátja és munkatársa, Cyriack Skinner írt. Skinner természetesen elfogult tanúja volt Milton életének, éppen emiatt reméljük, hogy elbeszélése közelebb hozza a magyar olvasóközönséghez a költő lenyűgöző személyiségét és életművét.

A jezsuita Karl Rahner (1904–1984) nevét, teológiai írásait sokan ismerik. Neve szinte egybeforrt a 20. századi teológiai megújulással, a német transzcendentális és egzisztencialista filozófiával való szembesüléssel. A vele szinte egyidős (egy jó hónappal fiatalabb) domonkos Yves Congart ritkábban szokták emlegetni. Pedig a II. Vatikáni zsinat sok-sok eredménye neki köszönhető. Munkásságában az egyház mára kialakult konkrét formáját, történelmi alakulását és bibliai eredetét vizsgálta, és igyekezett megszabadítani a merevségtől. Szeretett volna új értelmet adni a hitről szóló megfogalmazások régi modelljeinek. A II. Vatikáni zsinat előkészületei során Congar és általában a francia teológia hatása nagyobb volt, mint a német nyelvű teológusoké. Az alábbi vázlatos mozaikok szeretnék emberközelbe hozni ezt a nem mindennapi munkabírással rendelkező, hányattatásokat, kitaszítottságot megélt szerzetest.

Döntés – megalázottság – szabadság

Yves Congar 1904. április 13-án született Sedanban, Franciaország keleti határán (Ardennek), polgári családban. Otthonukban a kötelességtudat és a munkamorál meghatározó elemek voltak. Ehhez hozzátartozott a Szentírás spontán, meglehetősen szokatlan kezelése. Gyermekkorának meghatározó élménye a protestáns templom, ahová katolikus misére járt, miután a katolikusok templomát felgyújtották és az leégett. Nemcsak a protestánsok, hanem zsidók és nem-hívők gyermekeivel is gyakorta játszott együtt. Három évig filozófiát és teológiát tanult az Institut Catholique-ban – valószínűleg azzal a szándékkal, hogy világi pap legyen. A francia megszállás idején Mainzban teljesített katonai szolgálata alatt 1925-ban úgy döntött, hogy belép a domonkos rendbe.

Teológiai tanulmányait a domonkosok Le Saulchoir tanulmányi házában (Tournai közelében) végezte. Itt nagy hatással volt rá Marie-Dominique Chenu, a középkori skolasztika kiváló kutatója, a munkáspapok szellemi úttörője, aki történeti kutatásai mellett a kortárskérdések iránt is éber nyitottságot mutatott. Congar teológiai érdeklődése az „egyházra” irányult, az egyháztan, az ekkleziológia lett munkásságának meghatározója. „Ökumenikus elhivatottságomat 1929-ben ismertem fel” – írja több helyen. Ez persze irányt mutat az ekkleziológiában is, a reformok kérdése fontos témává válik. A papszentelésre készülve a János-evangélium 17. fejezetének intenzív feldolgozása elmélyíti elhatározását. Két alkalommal (1930-ban és 1931-ben) Németországban jár és megismerkedik a lutheri hagyománnyal. Ugyanakkor egy Étienne Gilson által Párizsban Lutherről tartott előadás is lelkesedéssel tölti el. De nemcsak a protestáns örökség, hanem a franciaországi orosz ortodox világ, valamint egy angliai utazás nyomán az anglikán élet is növeli a katolicizmuson kívüli kereszténység iránti érdeklődését: „Újjászülettem, amikor beléptem a »mások« világába, ami egyben a való világ is.” 1931-ben a domonkosok egyre híresebbé váló főiskolája, a Le Saulchoir tanára lesz. Az intézmény akkor még Belgiumban működött, később Párizsba költözött. Az oktatás mellett is rendkívül aktív: prédikál, előad, sokat publikál.