Nehéz megállapítani, hogy az elmúlt száz év folyamán mi minden járult hozzá a belső élet iránti keresztény érdeklődés megélénküléséhez, ahhoz a folyamathoz, amelynek következtében mára megközelítésmódok, hagyományok és közösségek egész sora vált elérhetővé azok számára, akik fontosnak tartják annak ápolását, ami keresztény életformának nevezhető. Egészen biztosan szerepet játszott a más vallások lelki és szellemi ajánlataira adható válasz megfogalmazásának igénye, a technikai civilizáció által keltett csalódás, a szerzetesi irodalom és a szerzetesi bölcsesség közkinccsé válása, és nem utolsósorban olyan kiemelkedő szerzők és tanítók színre lépése, akik a nagy keresztény hagyományból táplálkozva általánosan érthető formában világítottak rá szerte a világon arra, hogy nem szerencsés, ha a keresztények úgy élnek, hogy életüknek és magatartásuknak akkor is lenne értelme, ha történetesen nem lenne Isten.

Az összeállításunkban szereplő írások szerzői e múlt század derekán fellendülő érdeklődés legtekintélyesebb mai örökösei közé tartoznak: a szemlélődés és a cselekvés elválaszthatatlan egységéről tanúskodnak (Tomáš Halík), egyértelművé teszik az egyetemes igényű keresztény szolidaritás nélkülözhetetlenségét (Richard Rohr), és azt érzékeltetik, hogy a belső élet ápolásának monasztikus hagyománya minden egyes keresztény ember számára megtermékenyítő lehet (Laurence Freeman és Patrice Mahieu). Azt, hogy a világvallásokkal kialakuló kapcsolatokkal párhuzamosan a belső keresztény viszonyrendszer is átalakulásnak indult, pontosan bemutatja Nacsinák Gergely és Kiss Attila írása. Ezzel egyidejűleg szekuláris részről is körvonalazódni kezdett olyasmi, ami szervesen kapcsolódik a keresztény érdeklődés fellendüléséhez. Nemcsak egyszerűen a „spiritualitás” nem vallási formáiról van szó, hanem olyan életalakítási igényekről is, amelyek a jól élt élet kérdésének filozófiai és vallási vizsgálataira támaszkodva próbálnak felkínálni olyan életformát a technikai kor emberének, amely az értelem irányába tartó belső átalakulást hoz magával: a legnevesebb mai társadalomtudósok közé tartozó Hartmut Rosa hatalmas visszhangot kiváltó rezonanciaelmélete ehhez a törekvéshez kapcsolódik.

Kevés szent van a nyugati kereszténység történetében, aki olyan nagy hatással volt az európai kultúrtörténetre, mint Szent Móric, latinosan Mauritius. A 3. század 80-as éveiben légiójával együtt vértanúhalált halt hadvezért számtalan város, monostor, egyházmegye tudhatja védőszentjének Nyugat- és Közép-Európában. Az Alpok lábánál, a mai Svájc területén vértanúhalált halt thébai katonák története a késő antikvitástól kezdve sok évszázadon át meghatározta a keresztény katona ideálját. Mártíromságuk helyszíne a frank szerzetesség egyik legjelentősebb monostora lett a laus perennis eszményével, Móric lándzsája a középkorban az egyik leginkább féltve őrzött ereklyéjének számított, s tisztelete meghatározta a Német-Római Birodalom keleti terjeszkedését.

Amikor a magyarországi Móric-tisztelet központja, a bakonybéli Szent Mauríciusz Monostor alapításának ezredik évfordulóját ünnepelte, a bencés monostor az (akkori nevén) MTA Történettudományi Intézetével közösen megjelentetett egy gazdag válogatást a Szent Móriccal kapcsolatos aktuális szakirodalom cikkeiből. A tanulmányok gazdagon taglalják a thébai légió hadvezérének kultuszát, európai és magyarországi tiszteletének kialakulását, a vértanúság elbeszélésének történeti hitelességét, a hozzá köthető középkori költemények jellegzetességeit, a „fekete hadvezér” ábrázolásának képzőművészeti átalakulásait. A Világtörténet folyóirat Móric-számában megjelent a szent katonák szenvedéstörténetének fordítása is, melynek szerzője Lyoni Szent Eucherius. A Sághy Marianne és Baán Izsák szerkesztette 2018-as kiadvány azonban adós maradt egy másik forrás fordításával, amelynek szerzője névtelen, s a thébai légió és Szent Móric szenvedéstörténetének az Eucherius elbeszélésétől néhány ponton eltérő változatát tartalmazza. A szöveg, melynek kritikai kiadását Éric Chevalley készítette el, leginkább a vértanúság kiváltó okát tekintve tér el a lyoni püspök művétől. Míg Eucherius szerint a krisztushívő egyiptomi légió a császár keresztényüldözésre vonatkozó parancsát tagadja meg, s ezért éri őket utol Maximianus Hercules haragja, addig a névtelen elbeszélésében a katonákat a bagaudák lázadásának leverésére rendelik a birodalom határára, s Móric hadteste a lázadókkal megvívandó csata előtti nagy pogány áldozatbemutatáson nem hajlandó részt venni, emiatt kell elszenvedniük a büntetést.

Számos egyházban a mai napig panaszok, páni félelmek és vészjelzések érik egymást „a szekularizmus és a liberalizmus szökőárjának” veszélye miatt. Csakhogy már régóta nem az ateista és szekuláris humanizmus a fő vetélytársa a hagyományos egyházi kereszténységnek; ma már éppúgy megvénült, elernyedt és légszomjjal küszködik, mint egykori ellenfele. Mindkét esetben a nyelvezet a legárulkodóbb: a szellemi elevenség hiányáról elsődlegesen az elcsépelt fordulatok árulkodnak, az a fajta nyelvezet, amely csupa klisé és frázis.

Az egyházi kereszténység szempontjából a legnagyobb kihívás ma a vallás helyett a spiritualitást választó hozzáállás. A vallás hagyományos intézményi formái sokszor olyanok, mint a kiszáradt folyómedrek, a spiritualitás iránt táplált érdeklődés viszont olyan, mint egy hirtelen nagy erővel zúdulni kezdő folyam, amely alámossa a régi partokat és új utakat tör magának. Úgy tűnik, hogy a II. Vatikáni zsinat inkább a szekuláris humanizmussal és ateizmussal való megbékélésre készítette fel az egyházat, és nem számolt azzal, hogy hatalmas méreteket fog ölteni a spiritualitás iránti érdeklődés. A nagyegyházak nem voltak felkészülve a spiritualitás iránti szenvedélyes igényre, és sokszor még ma sem tudnak megfelelő választ adni rá.

Alapvető meggyőződésem azonban, hogy az egyházak jövője nagymértékben attól függ, fel tudják-e ismerni, s mikor és milyen határozottan ismerik fel e fordulat jelentőségét, és miként fognak reagálni erre a jelre. Az evangelizáció, amely az egyház legfontosabb feladata, soha nem lesz „új” és hatékony”, ha ne hatol be az emberi életnek és az emberi kultúrának abba a mélydimenziójába, amely pontosan a spiritualitás élettere. Ha az evangelizáció azon alapul, hogy jó talajba vetjük az evangélium üzenetének magját, akkor ennek a talajnak mélyebben kell feküdnie, mint ahol az emberi személyiség racionális és érzelmi összetevői elhelyezkednek. Csak a legbelső tartomány lehet, amelyet Ágoston memoriának, Pascal szívnek, Jung mélyénnek nevezett; itt helyezkedik el az az anyaöl, amelyből az embernek – Jézus Nikodémushoz intézett szavai szerint – „újra kell születnie”.

Történelmének délutáni szakaszában az a feladat vár a kereszténységre, hogy spiritualitást dolgozzon ki – és ez az új módon megközelített keresztény spiritualitás jóval az egyházak határain túl is jelentősen hozzá tud járulni az emberiség szellemi és lelki kultúrájához.

Mi lennénk az egyetlen élőlények, akik érzelmi okokból sírni tudunk, és könnyeket ontunk? Úgy tűnik, hogy igen – de milyen szerepet tölt be a sírás az életünkben? Jézus szerint örülnünk kell, ha sírunk – de mégis miért? Akkor szoktak könnyek szökni a szemünkbe, ha szomorúak vagyunk, öröm tölt el minket, legyűgöz valami, vagy félünk, és általában akaratunktól függetlenül tolulnak fel. Mi üzennek nekünk, és azoknak, akik látják őket? Megértette-e már üzenetüket az emberiség? Mindenesetre bármilyen üzenetet közvetítenek is, nem lehet kétségünk afelől, hogy szavakkal nem egykönnyen fejezhető ki.

A Bibliában egyetlen olyan könyv van, amely valamilyen érzelmi állapotról kapta a címét: a Siralmak könyve. A hagyomány szerint Jeremiás azért írta, hogy kifejezésre juttassa a nép száműzetését: mint ismeretes, Kr. e. 587 előtt kerültek fogságba, amikor a babiloniak megszállták Jeruzsálemet. A könyv azonban inkább olyan, mintha az emberi léthelyzet miatt érzett szomorúságot fejezne ki, mintha „tragikus életérzést” tárna elénk. Azért is különleges, mert egyetlen történetet sem mond el, és példázatokkal sem szolgál. A többi prófétai szöveg gyakran utal uralkodókra, birodalmakra és történelmi eseményekre. E helyütt semmi effélével nem találkozunk. A Siralmak az egyetemes szomorúság könyve. És arra hív, hogy magunkévá tegyük az egyetemes szolidaritást.

Korai életrajzi szerint Szent Ferenc állandóan könnyekben tört ki, és én soha nem értettem pontosan, hogy miért. Most, ötvennégy évnyi egyházi szolgálat után úgy gondolom, hogy a könnyek adománya és a gyógyulás ajándéka szinte teljesen azonos egymással. „Boldogok, akik sírnak”, mondja Jézus, „mert vigaszra lelnek” (Mt 5,4). Ferenc azért tudott meggyógyítani embereket és emberi léthelyzeteket, mert könnyeket tudott ontani felettük.

Napjainkban magyar nyelvterületen is egyre fokozódik az érdeklődés a szinodalitás témája iránt, annál is inkább, hiszen XIV. Leó pápa eddigi megnyilatkozásaiból is azt olvashatjuk ki, hogy a szinodalitás útja valóban olyan út, amely meghatározó lesz a harmadik évezred egyháza számára (vö. Ferenc pápa 2015. októberi beszédével) – de mindenesetre a 21. század egyházának életét és működésmódját alapvetően meg fogja határozni. Ennek konkrét jeleként még Ferenc pápa engedélyével jelent meg a Szinódus Általános Titkársága vezetőjének levele 2025 márciusában a Püspöki Szinódus XVI. Rendes Közgyűlése végrehajtási fázisának soron következő lépéseiről, amelyet július elején már konkrét cselekvési javaslatokkal ellátva erősítettek meg. Ennek értelmében idén nyártól közel két éven át a helyi egyházak kapnak meghívást a szinódusi záródokumentumban foglaltak megvitatására, a javaslatok életre váltására, valamint az addig elért gyümölcsök számba vételére; majd 2027 második felétől 2028 nyaráig a nemzeti és nemzetközi püspöki konferenciáké lesz a főszerep, továbbá a szinódus előkészítő szakaszából ismert kontinentális szintű tanácskozásokon tekintik át az addig megtett utat; végül 2028 októberében Isten egész népének részvételével a Vatikánban megrendezendő egyházi gyűlés során zárják le a szinódus végrehajtó szakaszát.

Egyházi közösségeinkre tehát nem kis feladat és munka vár, ezért a jelen áttekintés csak egyetlen szempontra hivatkozik, mégpedig a szinodális lelkiség előmozdításának kívánalmára, amely a Titkárság megfogalmazása szerint is az egyik legfontosabb tennivaló (vö. Ösvények, 3. fejezet). Ennek fundamentuma pedig a személyes és közösségi szintű megtérés, hogy korábbi életmódunkon túllépve késszé váljunk befogadni Istennek ma nekünk ajándékozandó újdonságát, amely elsősorban a személy belső életét, és így életmódját hatja át – és majd csak ezzel kölcsönhatásban lehet/van hatással a közösségi, egyházi struktúrák megváltozására. A szinodalitás ebből a szempontból tehát a Szentlélek eseménye, azé a Léleké, aki az Istenhez, önmagunkhoz, a felebarátunkhoz és a teremtett világhoz való viszonyunk megújulását munkálja bennünk. Lelkiségről beszélni tehát annyit jelent – Maria Ignazia Angelini bencés nővér szavaival élve –, hogy a hit tapasztalati dimenzióját, a Szentlélek ajándékaira megnyíló szubjektumot szemléljük, aki teljes emberi valójában nyílik meg a megtestesült Ige misztériumának egyedülálló transzcendenciája előtt a húsvéti Jézus-esemény erőterében. A személy teljes emberi valója pedig történetiségében, tapasztalatiságában, testiségében, érzelmi és intellektuális dimenziójában egyaránt feltárul, amelyre így egészében van hatással a szinodális együtt-járás élménye.

Tamási Áron Ábel-trilógiájának egyes kötetei egymás után láttak napvilágot 1932 és 1934 között az ismert sorrendben: Ábel a rengetegben, majd az Ábel az országban, végül az Ábel Amerikában. A szerző saját élményanyagából is merített a műhöz, így a valóság és a fikció elegyének gyümölcseként áll előttünk ennek a székely fiatalembernek az élettörténete, legalábbis az, amit megismerhetünk belőle a három kötetben.

Rövid írásomban nem célom Tamási életrajzának bemutatása és összevetése a trilógiával, a teljes életmű áttekintése és magasirodalmi elemzése. Csupán egyetlen szempontot emelek ki – ezt is a teljesség igénye nélkül – és efelől tájékozódom: milyen Ábel istenképe és -kapcsolata? Van-e neki Istene, és ha igen, akkor mit tudunk róla és Ábel hozzá fűződő kapcsolatáról a trilógia kötetei alapján? Ez természetesen nem Tamási Áron istenképe, de talán főhősének karaktere rávilágíthat kissé alkotójának hitvilágára is. Meglátásaimat hét pontban kínálom továbbgondolásra, néhány idézettel kísérve.

Laurence Freeman 1951-ben született Angliában. Oxfordban végzett irodalomtudományi tanulmányai után belépett a bencés rendbe, és 1975-től a szintén bencés John Mainnel közösen meditációs központot hozott létre Londonban. 1977-től a montréali főegyházmegye kérésére bencés perjelséget alapítottak Montréalban, ahol laikus katolikusokat vezettek be a szemlélődő életbe. Ennek nyomán született meg 1990-ben a World Community of Christian Meditation (WCCM: A Keresztény Meditáció Világközössége), amelynek a mai napig Laurence Freeman a vezetője, Bonnevaux központtal, ahol a bencés regula szerint élő szemlélődő közösség is működik. Számos könyve közül magyarul olvasható: Belső fény. A tiszta imádságként végzett meditáció (2019); Csendbe hívogató szó (2024).

A 20. században a keresztény közösségek mintha újra felfedezték volna a szemlélődő hagyományt, és a katolikus egyházon belül is számos helyütt a szemlélődő életstílus reneszánsza köszöntött be. Ön szerint kik voltak e reneszánsz meghatározó alakjai, és milyen mozgatórugói voltak e folyamatnak?

A 20. században az egész kereszténység egyik legfontosabb, de a katolikus egyház szempontjából kétségkívül a legjelentősebb esemény a II. Vatikáni zsinat volt. Nagyon érdekes, hogy felülről, a pápától kiinduló kezdeményezés nyomán valósult meg, s bár nem mindenki támogatta, a pápa tudta, hogyan kezelje a nehézségeket. Ugyanakkor a zsinat elején javarészt azt várták a pápától, hogy ítélje el a modern világot és a demokráciát, az új jelenségeket és az új gondolkodásmódokat. XXIII. János viszont világossá tette, hogy ez a zsinat nem elítélésekről fog szólni. Az elítélések korszaka ugyanis véget ért. Inkább új ablakokat nyitott ki, és ezt aggiornamentónak nevezte. Úgy vélem, szerencsés innen kiindulnunk, ha meg akarjuk érteni a 20. századi történéseket. Rendkívül megragadó eseménnyel van dolgunk, hiszen senki nem számított arra, hogy ebben az életkorban a pápa efféle belső forradalmat fog meghirdetni. Csak azért történhetett így, mert nyitott volt a Szentlélekre, s megértette, hogy a katolicizmus intézményi és teológiai légköre számos tekintetben beszűkült és steril lett. Szintén érdekes, hogy a zsinaton megszülető dokumentumok hátterében sokszor olyan teológusok és más személyek álltak, akiket korábban hallgatásra ítélt az egyház. A zsinaton valóban megtörtént, amit Jézus ígért, amikor arról beszélt, hogy a Szentlélek az idők végezetéig velünk lesz, és eszünkbe juttatja, amit elfelejtettünk. A zsinat olyan volt, mint egy szökőár: hatalmas belső forradalom zajlott ekkor az egyházban. Nem hiszem, hogy a történelem során bármikor történt volna hasonló: megesett volna, hogy egy olyan hatalmas és régi intézmény, mint a katolikus egyház, kész lett volna ilyen rendkívüli mértékű önkritikára. A zsinat természetesen törésvonalakat is eredményezett, és ezek következményei máig körülvesznek minket.

Ami a kontemplatív életforma megújulását illeti, Thomas Mertonnak kiemelkedő szerepe volt abban, hogy a keresztények tudatára ébredjenek annak, mennyire jelentős kontemplatív hagyományuk van. A megújulás Merton élettörténetén belül is lejátszódott, hiszen Merton eleinte meglehetősen szűklátókörű volt a spiritualitás terén, ám fokozatosan kitágult a látótere. Ahogyan pedig egyre mélyebben megismerte (és másoknak is bemutatta) az egyház kontemplatív és misztikus dimenzióját, egyúttal a más vallásokkal folytatott párbeszédre is egyre nagyobb készséget mutatott. Akárcsak az egyházban, Merton élete során is egymással párhuzamosan halad az elmélyülés és a kitágulás folyamata. Ezt az elmélyülést és kitágulást természetesen mások is előmozdították, például Hans Urs von Balthasar, Teilhard de Chardin, aki természettudósként és misztikusként egyaránt óriási hatást gyakorolt, Yves Congar és Henri de Lubac. Mindannyian rendelkezésre álltak ebben a kiemelt történelmi pillanatban ahhoz, hogy hozzájáruljanak az egyház nyitottságához.