Das Konzert [A koncert] című elbeszélésében (1986) Hartmut Lange azt a kérdést boncolgatja, hogy bepótolható-e a halálban, ami elmaradt az élet során. Arról is áttekintést nyújt, milyen magatartást tanúsítanak áldozatok azokkal szemben, akik ártottak nekik: egyesek nem hajlandók megbocsátani, mások készek a megbocsátásra, és vannak, akik legalább közeledni próbálnak hozzájuk. Az elbeszélés arról tanúskodik, hogy az elkövetők és az áldozatok halál utáni megbékélésére irányuló reflexiók, amelyekkel napjaink teológiájában találkozunk, nem pusztán íróasztalnál kiötlött konstrukciók, hanem igenis van antropológiai kapcsolódási pontjuk, és az irodalom közegében is szerephez jutnak. Végidő címmel kiadott eszkatológiai áttekintésében (1977) Joseph Ratzinger nem foglalt állást az emberek között lejátszódó megbékélés problémájáról. Ez a hiány áll a hátterében Jan-Heiner Tückkel való levélváltásának, amelynek közvetlen kiindulópontját Tück Hartmut Lange fent említett novellájáról kidolgozott értelmezése szolgáltatta. XVI. Benedek elismeri, hogy az 1970-es évekbe még nem játszott szerepet a megbocsátás interszubjektív dimenziója, de az eszkatológiának figyelmet kell fordítania erre a problémára.

A keresztény szakrális épületek nem az épített helyekkel kezdődnek, hanem az „élő kövekből álló ház” metaforikus kifejezéssel (1Pét 2,5; Ef 2,19–22). Függetlenül attól, hogy világörökségi helyszínekről vagy egyszerű falusi templomokról van szó, az egyházi épületeknek nem a különleges építészetük vagy művészi díszítésük miatt van lelkük, hanem a bennük rejlő ihletettség miatt, amely az Isten és az ember találkozásának gyümölcse. Mindazonáltal az egyházi épületek és térbeli elrendezésük az idők folyamán az egyház önképét tükrözik, nemcsak történelmi identitásukban és jelenlegi struktúrájukban, hanem a jövőre vonatkozó vízióval teli formájukban is. A kérdés az, hogy az egyház „térbelisége”, azaz strukturális reprezentációja működhet-e és hogyan a posztmodernitás körülményei között. Lehetséges-e ez még a klasszikus helyeken, azaz az ókortól napjainkig tartó egyházi épületekben, vagy szükség van más helyekre vagy nem-helyekre?

Michel de Certeau francia teológus számára a teológia egyik központi kiindulópontja „Jézus üres sírja, amely a feltámadt Krisztus jelenlétét rögzíti, és így egyúttal evangéliumának igazolását is, éppen azáltal, hogy a távollétéről tanúskodik”. Ez az üresség megismétlődik Jézus mennybemenetelének elbeszélésében, amely a kereszténység kezdeti szikrájává válik. Jézus távolléte teremti meg a teret annak, ami utána következik. Az egyház végső soron a veszteség tapasztalatának köszönheti eredetét: „a hiányzó Isten-test tapasztalatának, teológiailag: az Istentől való elhagyatottságának”.

Hogyan kezeljük az Isten hiánya és az ő megígért mindenütt jelenléte közötti feszültséget? Milyen következményekkel jár ez az egyház „lokalizációjára” mint az Isten és az ember közötti találkozások terére? Az egyházi tapasztalat helye tehát az utópia, a nem-hely? Vajon az egyház önértelmezésének és küldetésének klasszikus megnyilvánulásai így elavulnak-e? Mit jelent ez az egyházi építészet és liturgia számára?

Nehéz lenne annál tömörebben megragadni az ipari munka, az ingázás, az intragenerációs mobilitás és a szekularizáció közötti összefüggéseket, mint ahogy azt Bacsó Péter tette, aki az 1950-ben játszódó A tanú egyik jelenetében saját, hatvanas évekbeli tapasztalatait adta Pelikán szájába, amikor az a börtönben ülő püspöknek hírt ad a gyárba járó parasztokról: „Azt hiszem, a Püspök úr is kicsit ideges lenne, ha megtudná, hogy a paraszt is gyárba jár már és nem templomba.” Bár ez a folyamat akkor már kétségkívül megindult, az ötvenes évek első felében még egyáltalán nem volt jellemző. Mi történhetett 56 után, hogy tömegek választották az első generációs munkáslétet? S vajon összefügg-e mindezzel, hogy a kortárs beszámolók ugyanerre az időre teszik a hívek megritkulását a templomokban? Mi történt példának okáért Egercsehiben, hogy 1961-re a bányászok körében egykoron nagy tiszteletnek örvendő Szent Borbála szobrát őrző szekrénykét is pusztulás fenyegette?

Kevés ellentmondásosabb időszaka van a magyar történelemnek, mint az 1960-as–1970-es évek, ami a korszak historiográfiájára is rányomja a bélyegét. A levert forradalom utáni sikeres bosszúhadjáratban megerősödött, a kollektivizálással a társadalom államosítását szinte teljes körűvé tevő pártállam az egyik oldalon, kádári konszolidációt, pacifikációt, majd modernizációt látó olvasat a másikon. Ha fókuszunkat az egyházakra, s ezen belül is főként a római katolikus egyházra szűkítjük, a felszínen ugyanezzel az ellentmondásossággal szembesülünk. A pártállam egyházpolitikájában jó pár, a „konszolidáció” képzetével nehezen összeegyeztethető, egyértelműen represszív és indokolatlanul erőteljes vonást azonosíthatunk. Ilyen például a jezsuitákat célzó 1965-ös „Világszolidarizmus” per (Rózsa Elemér és öt rendtársa), Lénárd Ödön harmadik börtönciklusa (1966–1977) vagy Tabódy István börtönévei (1961–1972), Mindszenty 1971-ig tartó USA-követségi kvázi-fogsága, a börtönviselt papok korábbi nyugdíjéveinek megvonása (például Bálint József SJ esete 1976-ban) vagy a hitoktatás templomokra való korlátozása. A mérleg másik serpenyőjében találhatjuk az 1964-ben a Vatikánnal kötött részleges megállapodást, vagy azt a paradoxont, hogy a szerzetesrendek feloszlatása következtében soha még ennyi pap nem szolgált a plébániákon, mint ezekben az években (a veszprémi egyházmegyére lásd 1900: 341; 1949: 430; 1963: 520; 1992: 278). Hasonló mondható el a templomépítésekről is. Lantos Edit az 1945 és 1989 közötti időszakra 117 meglevő épület átalakításával létrehozott templomot számolt össze, és 277 új építésűt! Ezek még akkor is várakozásainkat felülmúló értékek, ha az új templomok többsége nem katedrális méretű, s épp a vizsgált két évtized jelenti a mélypontot.

Bizonyára sokan ismerik Jókai Mór Azokról a „spiclikről” című írását. Érdemes néhány gondolatot idézni belőle, hogy lássuk, 150 éve is hasonló társadalmi jelenség foglalkoztatta hazánk polgárait, mint az elmúlt évtizedekben.

„Valahányszor a nép az abszolutizmus bűzös börtönéből kiszabadul, ahelyett, hogy tele tüdővel színá a szabadság virágos mezejének illatát, még egy kis időre visszatér az elhagyott nyirkos helyekre, hajtóvadászatot tart börtöne férge után: spicliket keres.” „A spicli-kergetés” azonban „nem egyéb, mint a kenyértársak versengése”, véli az író. Egyébként pedig, amit a titkosrendőrség tudni akart, azt úgyis tudta, állapítja meg rezignáltan.

Az író nyomán mi is joggal kérdezhetjük: mi értelme volt a több százezer hivatásos hálózati munkatársat és ügynököt foglalkoztató állambiztonsági szervek működtetésének. Amit az állam tudni akart, azt amúgy is tudta: az ellenforradalom valójában forradalom és szabadságharc, a szovjet csapatokat hazakívánjuk; továbbá az egyházak szabadsága, a többpártrendszer és a piacgazdaság sokunk vágyálma. Valószínűleg nem a társadalom mélyén szunnyadó gondolatok megismerése volt az állambiztonság célja, hanem a tilos gondolatok megfogalmazóinak és terjesztőinek megismerése, adott esetben a számonkérés vagy a zsarolás.

Az elmúlt harminc év talán elegendő volt ahhoz, hogy a kutatók az ügynökök felkutatásán és megnevezésén túl a szocializmuson mint társadalmi kísérleten belül a katolikus sajtó működésének körülményeit, lehetőségeit és önállósodási törekvéseit is feltárják. Írásomban kísérletet teszek arra, hogy az eddig megismert állambiztonsági iratok alapján bemutassam, hogyan tartotta állandó ellenőrzése alatt a katolikus sajtót az állambiztonság, milyen szempontok vezették egy új folyóirat engedélyezésekor, hogyan helyezte el a más területen jól bevált ügynökeit az egyházi médiában, hogyan reagált az olvasóközönség kapcsolatkiépítési kísérleteire, és ezen belül kiemelten foglalkozom egy konkrét esettel, az egyházi közösség belső ügyei nyilvános megbeszélésének kísérletével, annak állambiztonsági kezelésével. Írásomban természetesen kitérek arra is, ami egyre inkább elsikkad a kor emberének megítélésében, tudniillik hogy mind a magyar, mind az európai értelmiség úgy vélekedett, hogy a létező szocializmus belátható időn belül megváltoztathatatlan, sőt, az európai fejlődésnek is ez az iránya, s ennek tudomásulvételével kell élni és tevékenykedni. Írásom egyben azokra a kérdésekre is választ ad, miért inkább csak híreket közöltek az egyházi lapok, miért voltak olyan vérszegények, miért nem foglalkoztak szélesebb körben a katolikus közösséget érdeklő kérdésekkel.

A magyar irodalomtörténetben közismert és jól dokumentált, miként hatott Sík Sándor szegedi egyetemi tanárként Radnóti Miklósra. Tanár–diák viszonyból két értelmiségi felnőtt ember barátsága, majd szinte már apa–fiúi kapcsolat épült, nemesedett. Erről tanúskodik számos emlékezés, de Radnóti és Sík Sándor, továbbá Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni levelezésének több részlete is. Kevésbé közismert azonban, hogyan épült Sík Sándornak és Szerb Antalnak szintén tanár–diák viszonyból forrásozó kapcsolata, majd barátsága, bár a téma foglalkoztatta a „katolikus közéletet”, Szeghalmi Elemér például rövid cikket írt róla az Új Emberbe. Természetesen nem elhanyagolható különbség a két jeles klasszikus író Sík Sándorral való viszonyában az, hogy Radnóti egyetemistaként került Sík tanár úr hatása alá, Szerb Antal azonban már tizenhárom éves (IV. osztályos) kamasz diákként.

Az irodalmi köztudatban, sőt, akár Szerb Antal leglelkesebb rajongóinak emlékezetében is talán kevésbé evidens, hogy Szerb Antal piarista diák volt. Édesapja, Szerb Károly (1869–1960) izraelita vallású banktisztviselő, nagyrészt Prohászka Ottokár hatására katolikus hitre tért, és 1906-ban az ekkor öt esztendős Antal fiával együtt megkeresztelkedett. Szerb Antal keresztapja nem kisebb tekintély, mint Prohászka Ottokár lett, aki ekkor már székesfehérvári püspök volt. Így kézenfekvő, hogy a „kis Tónit” katolikus elemi iskolába íratta édesapja, a tanára, Sík Sándor, a kegyesrendiek későbbi tartományfőnöke pedig nagy hatással volt a kisdiákra. Először mint tanár a diákra, később azonban a tanár–diák viszony az említett Sík–Radnóti-viszonyhoz hasonló igazi szellemi és lelki felnőtt barátsággá nemesedett. Sík Sándor Szerb Antalnak négy éven át volt magyartanára, az V–VIII. osztályokban.

Az a felejthetetlen egyéniség, akiről ma fájdalmas szeretettel emlékezünk, napjaink egyik legfelkészültebb és mindenesetre a legnagyobb hatású irodalomtudósa volt, hálás feladat volna kimutatni tudományos munkásságának értékeit, hatásának titkát. Eredeti és sokoldalú író is volt. Izgató volna végigkísérni pályájának tarka változatait, életlátásának és alkotásformáinak fejlődését. Mégis, mikor ennek az ünnepnek kitűnő rendezője nem e hálás feladatok egyikét szabta rám, hanem azt várja, hogy a tanár szóljon tanítványáról, olyat kíván, ami nekem a legkedvesebb és Szerbhez való viszonyomnál fogva a legtermészetesebb. Mert – és ebben, azt hiszem, minden igazi nevelő igazat fog nekem adni – lelkes tanár és kiváló tanítvány viszonya: lényege szerint kétoldali viszony: egyik sem marad soha többé független a másikától. A tanítvány – hányszor elmondta ezt nekem is Szerb Antal – lelkében örökre magával hordja a legfogékonyabb korban befogadott irányítást, (akár követi, akár továbbfejleszti, akár harcol ellene), amikor pedig – a fejlődés törvénye lévén, hogy a fiatal nemzedék az előttejárónak talapzatáról indulva, magasabbról láthasson annál – újat, eredetit hoz létre, ösztönszerűleg meg-megkérdezi magától: mit szól ehhez a „tanár úr”? A „tanár úr” viszont, mint az édesanya és atya, aki fiában szakállas családatya korában is az egykori tejarcú kisgyereket látja: a jeles tanítványban, szelleme gyermekében, a híres íróban, a tekintélyes tudósban is, mindmáig azt a kis diákot szereti, aki csillogó szemmel hallgatta az ő első magyarázatait, akinek mosolygó beleéléssel javítgatta első dolgozatait, akivel féldélutánokon beszélgetett meg olvasmányokat, színházi élményeket, életproblémákat, akivel soronként rostálgatta együtt annak első irodalmi kísérleteit, – elsőosztályú iskolai dolgozatoktól az önképzőköri felolvasásokon át a Nyugatba eljutott versekig. És ha a két fél egyénisége olyan természetű, és pályája úgy alakul, mint a mi esetünkben, hogy ez a tanár–tanítványi kapcsolat a lelki ember és lelki vezető közötti viszonyon keresztül végül két felnőtt férfi barátságává fejlődik, szaktársak, bajtársak, élményekben és eszményekben rokonok intimitásává, az egykori tanító lelke mélyén még akkor is meg-megrebben az az örvendező csodálkozás, amellyel a tízéves kisfiú első, váratlanul zseniális feleltére figyelt fel, és szeretetének gyökereit soha meg nem szűnik táplálni. Az a boldog és talán ártatlan önzés, amely a nagyranőtt diák küzdelmeit, munkáit, sikereit, értékeit – persze szenvedéseit és végzetét is – egy kicsit a magáénak is érzi!

Több Erdély volt még gyerekkoromban, bár én sokáig csak egyről tudtam. A magyar Erdélyről. A Kárpátok belső kanyarulatában, a legkeletibb magyar városkában, Kézdivásárhelyen születtem, ott is nőttem fel. Az ötvenes években a Marosvásárhely központú Magyar Autonóm Tartományhoz tartoztunk, magyarul zajlott az élet, magyar feliratok voltak mindenfelé. Hamar megtudtam természetesen, hogy románok is élnek Erdélyben, egy-két hivatalnok jutott belőlük Kézdivásárhelyre is, sőt, román volt a tanárnőm is, aki a román nyelvet tanította nekünk az iskolában. De ezek a kivételek nem rendítették meg a hitünket, hogy Erdély ugyan ideiglenes megszállás alatt van, de a helyzet előbb-utóbb megváltozik, hiszen mi, magyarok vagyunk többségben. Ami persze már akkor sem volt igaz. Aztán a Magyar Autonóm Tartományból kivették Háromszéket, és Brassó lett a tartományi székhelyünk. Egy-két iskolai kirándulás alkalmával rá kellett jönnöm, hogy bizony leginkább román és majdnem annyi német szót hallani Brassóban, de ha az éppen románul vagy németül beszélőkhöz magyarul szóltunk, legtöbbjük nehézség nélkül magyarul válaszolt nekünk. Igen, legalább három Erdély volt akkoriban, de talán több is. Egyik kisebb, másik nagyobb, de mindegyik külön életet élt a nagy együttlétben: örmény, zsidó, cigány, és valahol fent északon még ukrán Erdély is volt abban az időben. Nem beszélve arról, hogy a magyar Erdély is más volt a székelyek, a mezőségiek, a kalotaszegiek vagy szilágyságiak képzeletében, és német Erdély is kettő volt, szász és sváb. 1970-ben, tizenkilencévesen jártam legelőször Kolozsváron, akkor felvételiztem a bölcsészkarra. Megtapasztaltam, hogy Kolozsvár is több van, és nemcsak a távoli történelemben, amikor egy időben szabályos rendben váltották egymást a német és magyar polgármesterek, hanem az én ifjúkoromban is egymás mellett élt egy nagyobb román Kolozsvár és egy kisebb magyar. A multikulturális Erdély még azokban az évtizedekben is valóság volt, és nem csupán a kezdeti Ceaușescu-rendszer kötelező retorikai fordulata, miszerint Romániában „románok, magyarok, németek és más nemzetiségűek” élnek együtt. Ráadásul azt is láthattam, hogy a zsarnoki elnyomás nem feltétlenül állítja szembe az egyik kultúrát a másikkal, hanem sokszor szolidaritásra késztet. Hiszen az egyetlen nyelvet, egyetlen kultúrát propagáló rendszer minden kultúrát tönkretesz. Elsilányítja azt is, amit látszólag preferál. A kizárólagosság mindig kultúraellenes.