Számvetéssel kezdve: bencés szerzetesként szinte csak olyan emberekkel találkozom Pannonhalmán, akiknek keresztény hitét valamilyen irányba már formálták előttem, vagyis a kérügma első meghirdetésében szinte semmi tapasztalatom nincsen. Akár 18–19 éves érettségiző fiatalemberekkel kerülök kapcsolatba, akár vissza-visszajáró, monostorunkban és bazilikánkban oázisra találó lelkigyakorlatozókkal, vagy éppen az egyik plébániánk hűséges, maroknyi közösségével a vasárnapi szentmiséken: már ismerik a Jézus Krisztusról szóló örömhírt, bár lehet, hogy ennek felszabadító, életet adó erejét – még vagy már – nem tapasztalják a mindennapokban. Szülőként, hittanárként, kísérőként vagy felszentelt szolgaként talán ezek a legnehezebb megéléseink a hit átadásának szolgálatában: amikor Isten Szentlelkének szabadsága nem tör fel olyan erővel a szívekben, hogy az valóban mindent lángra gyújtson, és így másokat, többeket is vonzzon. Ugyanakkor meg vagyunk győződve arról, hogy végső soron a felszabadító növekedést az Úr adja, sőt: „Úgy van az Isten Országa, mint amikor az ember elveti a magot a földbe, azután alszik és felkel, éjjel és nappal. A mag sarjad és nő, ő pedig nem tudja, hogyan. Magától terem a föld…” (Mk 4,26–28).

Igen, a föld magától terem, de dolgoznunk kell azon, hogy alkalmassá váljon az Ige magvainak befogadására. Mintha ez lenne az egyik fontos üzenet, amelyet Ferenc pápa szolgálata által az Úr üzenni akart nekünk; hiszen végső soron „alkalmasságunk” jobbítására hívott meg már az Evangelii gaudium, és a szinodális egyházi vízió is a misszió szolgálatában áll a ferenci hagyomány szövetében.

Nyugati világunk újkori vallási helyzetét a szekularizáció agyonvitatott fogalmával szokás jellemezni. Ami belőle vitathatatlan, az talán csak a világfogalomnak az életterületek legtöbbjét érintő elvilágiasodása és a vallásinak mondott tényezők jelentőségvesztése. De voltaképpen mit is keresünk, amikor a vallásosság mai alakjának körvonalait – és így a lehetőségeit keressük? Tehát nem a vallás, hanem az e néven nevezett jelenségekhez való viszonyulás a kérdés, amihez mindenekelőtt annak az embernek a belső alkatát kell látnunk, aki viszonyul. A tudat- és lélektörténeti feltárás – a közvetlen eseménytörténeti beszámolókon túl – mindenekelőtt olyan szövegekben tájékozódhat, amelyek nagyhatású eszmék, érzések és cselekedetek lehetőségterét teremtették meg, alakították vagy foglalták szavakba.

Amikor az Apostolok Cselekedetei beszámolója szerint Pál apostol az Areopagoszon az „ismeretlen istent” hirdeti epikureusan és sztoikusan képzett hellén hallgatóságának, szellemüknek és lelküknek kedves gondolatokkal és idézetekkel szólítja meg őket a mindennek életet adó Istenről, aki „az ég és a föld Ura” lévén nem világi kincsekben, és nem is emberi faragványokban vagy képzelgésekben lakik (ApCsel 17,22–33). Jól induló beszéde azon a ponton fordul a görög fül számára „bolondságba” (1Kor 1,23), ahol ez az Isten egy általa választott napon egy általa feltámasztott férfiú alakjában lesz eljövendő a világ ítéletére. Az egyszeriség kitüntetettsége és a világfolyásba való közvetlen isteni beavatkozás a filozófiailag kiművelt általánosságigény görög értelemvilágának a keretei közt elhelyezhetetlen volt. A kereszténység közvetlen belső feltételei nem voltak adottak. Pál szavának Athénban nem voltak hallói: az a logosz, amely „testté lett és közöttünk élt” (Jn 1,14), nem a filozófia logosza. Ha egyszer statisztikai adatszerűen tudjuk, hogy katolikus közegben az önbevallás nagyobb fogékonyságot mutat vallási tapasztalatokra, a kérdés csak az lehet, hogy a mindig is sajátosan kinevelődő ember minek a befogadására képes.

Jelen tanulmányban a vallási szocializációval kapcsolatos kutatásaink néhány következtetését szeretnénk röviden összefoglalni a vallási szocializáció ökológiai modelljének értelmezési keretében. A vallási szocializációt olyan formális és informális keretek között zajló, élethosszig tartó szociális tanulási folyamatként értelmezzük, amely során nem csupán az egyén transzcendenshez való viszonya, vallási nézetei és vallásgyakorlati szokásai alakulnak, hanem formálódik vallási identitása, jövőorientációja és életvezetése is. E folyamat részeként társadalmi szerepvállalása, közösségi kapcsolatrendszere, valamint a természethez és a teremtett világhoz való viszonya is átalakulhat. A klasszikus vallási szocializációs elméletek szerint a vallási szocializáció lényegében az előző generációk nézeteinek, norma- és szokásrendjének átörökítése. Ez a felfogás elsősorban a család döntő hatását hangsúlyozza, s az életút későbbi szakaszaiban a vallási szocializáció mindenkire egyaránt jellemző fejlődési stádiumaival számol. A másik, hozzánk közelebb álló megközelítés szerint az egyén környezetével kölcsönhatásban alakítja vallásosságát. A szülők vallásosságának vizsgálatán kívül ugyanakkor ritkán vizsgálják a társas környezetnek a vallási szocializációs folyamatban betöltött szerepét, legfeljebb makroszintű, társadalmi hatásokkal számolnak. Kutatásaink során a barátok, osztálytársak, hallgatótársak vallásosságának hatását is vizsgáltuk, s megerősítettük, hogy nemcsak az egyén vallásossága függ össze a kapcsolatháló vallási összetételével, hanem a kapcsolathálóban elérhető vallási tőke az iskolai pályafutásra is hatást gyakorol. Korábbi munkáinkban a vallásosság és az egyéni életút során bekövetkező vallási változások hatását a kapcsolathálózatok érték- és normaközvetítő szerepére hivatkozó, társadalmi tőkeelmélet segítségével értelmeztük, és a vallásosság tanulmányi eredményességre, karrierre, gyermeknevelésre gyakorolt hatására koncentráltunk. Most kifejezetten a vallási szocializáció folyamatainak értelmezését tűzzük ki célul, ezért hasznosnak tartjuk a szocializáció ökológiai rendszermodelljére támaszkodva rendszerezni a vallási szocializációs folyamatot mozgásban tartó társas környezeti hatásokat.

A vallás és spiritualitás pszichológiai kérdéseivel való foglalatosság mindig egy különleges gondolati pozíciót feltételez. Ennek hátterében számos ok áll, de talán leginkább azért ütközünk nehézségekbe, mert mind a vallási és spirituális kérdések, mind a pszichológia által sok esetben lefedett, az ember lelki működésére vonatkozó érdeklődés az emberi élet olyan alapvető témáit mutatja fel, melyek teljes megértése mély személyességet, ezáltal sokszor nehezen érzékelhető és elválasztható szubjektivitást is hordoz. David Wulff, a valláspszichológia egyik fontos kutatója megvilágító erejű megfogalmazásokkal él, miközben azt boncolgatja, hogy miért kifejezetten nehéz a vallás és a pszichológia kapcsolata. A vallási, transzcendens kérdéseinkkel személyes viszonyunk van, sőt, a különböző pszichológiai elképzeléseket a vallási kérdésekre alkalmazó pszichológusok mindegyike rendelkezik saját, személyes világnézettel és saját személyes történettel. Mindez egyszerre nehézség és lehetőség: sok esetben, és a valláspszichológia területén különösen fontos kialakítani és megengedni magunknak egy olyan pszichológiai gondolkodásmódot, melynek keretei között e terület kérdéseit minél szélesebb látószögben szemlélhetjük. Ennek természetesen része a természettudományos hagyományokban gyökerező empirikus kutatás, az értelmező hozzáállás, ugyanakkor része az önreflektív szubjektivitás és a jelenségekre való azonnali értelmezés nélküli rácsodálkozás. Így egyszerre reflektálhatunk arra a jogos felvetésre is, hogy vizsgálódásunk tárgya esetlegesen túlmutat meglévő fogalmi kereteinken. Ezzel együtt szükség van egy olyan beszédmódra, melyben elkülöníthetővé válnak mondanivalónk lehorgonyzott forrásai és az ezeket összerendező, nagyon is jelenlévő szerző hátteréből adódó tényezők.

Minden ember életében vannak vakfoltok. Mennyire kínosan érezzük magunkat, ha valaki felhívja a figyelmünket rájuk, ugyanakkor mennyire hálásak is tudunk lenni érte később. Az egyház életében is vannak vakfoltok. Amíg ezek határozzák meg életünket, addig akadályai lesznek a hitről szóló tanúságtételünknek. A keresztségben kapott prófétai hivatásunkból fakadóan az a feladatunk, hogy a vakfoltokra rákérdezzünk. Mihelyt felfedezzük őket és készek vagyunk arra, hogy közel engedjük magunkhoz ezeket, a remény helyeivé válhatnak. Három vakfoltot fogok most bemutatni. Természetesen sokkal több van. Ugyanakkor bátorítást nyerhetünk, hogy a vakfoltokra prófétai módon mutassunk rá, és engedjük, hogy a remény helyeivé váljanak.

Ez mindig is így volt…

Egyházi körökben szüntelenül felhangzik – mint egy jól használható érv – az alábbi szólam: „ez mindig is így volt”. Ennek következtében minden fejlődés meghiúsul. Vallásos emberek ezt a magatartást az imagyakorlataikból is ismerhetik: sicut erat in principio („miképpen kezdetben”). Azonban ez az imaformula pont nem olyasvalamiről beszél, ami statikus, hanem valami olyanról, ami dinamikus. Isten maga a dinamizmus és a kapcsolat – kezdettől fogva. Ha Istenről hitelesen akarunk tanúságot tenni, nem maradhatunk egyhelyben. Épp ellenkezőleg. Isten ugyanis maga a Teremtő. Legalábbis ezt valljuk meg a hitvallásban. Az Atyaisten a Creator, a Fiú feltámadásában új teremtés (creatio) valósult meg, és a Szentlelket Creator Spiritusnak (Teremtő Léleknek) nevezzük. Sokan azért hagyják el az egyházat, mert ezt az alapvető kreativitást többé már nem érzékelik benne, sőt akadályok gördülnek annak útjába, hogy ők maguk kreatív módon éljenek.

Sok plébánián úgy ünneplik az elsőáldozást, mintha még ma is magától értetődő lenne, hogy a szülők és a gyerekek a templomban szocializálódtak. Ezek az idők azonban a legtöbb ember számára már elmúltak. A fehérvasárnapon ünnepelt elsőáldozás ritkaságnak számító showműsor lett. Ugyanez megeshet a keresztséggel, a bérmálással és az esküvőkkel is. Mindez természetesen semmit nem von le ezeknek a nagyszerű szentségeknek az értékéből. De ha komolyan vesszük, hogy Isten jelen van ezekben a szent jelekben, akkor nem ünnepelhetjük őket ugyanúgy, mint évtizedekkel ezelőtt, amikor a világ, az egyház és az emberek helyzete még egészen más volt.

2025 tavaszán a Szerzetesi Iroda gondozásában jelent meg a Találkozások. Segédlet az iskolai lelkinapok vezetéséhez című módszertani kiadvány, amely az egyházi köznevelési intézmények munkatársai számára kíván segítséget nyújtani a lelkigyakorlatos napok tematikus elgondolása és praktikus megszervezése kapcsán. Az Országos Lelkipásztori Intézet honlapján online is elérhető gyűjteményt Koncz András és Bodó Rita (Egyházi Fejlesztők) állította össze. A kiadványról és az iskolai lelki napok szervezésének tapasztalatairól Zsódi Viktor piarista tartományfőnökkel és Kalmár Petrával, a tartományfőnökség munkatársával beszélgetünk.

Kisnémet Fülöp: Beszélgetésünk apropója a néhány héttel ezelőtt közzétett gyűjtemény, amelyet már a budapesti Café Francescóban is bemutattatok. Tudnátok mesélni arról, hogy milyen folyamat előzte meg a kötet összeállítását? Egyáltalán honnan és milyen körülmények között bontakozott ki az ötlet a kiadvány elkészítéséhez?

Zsódi Viktor: A kiadvány ötlete egy valós, a szerzetesi iskoláinkban dolgozó pedagógusok és pasztorális munkatársak által megfogalmazott igényből fakadt. A Szerzetesi Köznevelési Fórum vezetőjeként és piaristaként is fontosnak tartom, hogy támogassuk iskoláink lelki életét, de nem felülről jövő, kész receptekkel, hanem a helyi igényekre figyelve. A folyamat első lépéseként a Szerzetesi Iroda megbízásából az Egyházi Fejlesztők egy átfogó, kérdőíves felmérést végeztek a szerzetesi fenntartású iskolák körében. A célunk az volt, hogy pontos képet kapjunk az iskolai lelkinapok és lelkigyakorlatok jelenlegi helyzetéről, és feltérképezzük a kapcsolódó igényeket és terveket. A kutatás világosan jelzett kihívásokat, a válaszadók sok esetben elégedettek voltak a lelkinapok meglétével, de bizonyos hiányosságok is kirajzolódtak. Néhányan jelezték, hogy nincs egy világos, évekre és évfolyamokra lebontott, egymásra épülő tematika, valamint előfordul, hogy nehézséget jelent megfelelő vezetőket találni a programokhoz. A felmérésben a válaszadók több mint kétharmada fogalmazta meg azt az igényt, hogy szükség lenne egy támogató kiadványra, amely leginkább évfolyamonként meghatározott tematikát kínálna. Ez a felismerés adta meg a végső lökést a kötet összeállításához.

A tanulmány célja, hogy megossza azokat a benyomásokat, amelyeket a katolikus egyház számos pap, szerzetes és világi hívő missziós jelenléte révén tapasztal a hatalmas pánamazóniai térségben, elsősorban a különböző őslakos népcsoportok körében. A szöveg rávilágít az evangelizáció sajátosságaira és kihívásaira a régióban, továbbá mindarra, ami ebből gazdagító lehet a saját hitünkre nézve, a gondolatmenet alapja pedig azoknak a férfiaknak és nőknek a tanúságtétele, akik elhagyták saját földjüket és kultúrájukat, hogy az Amazonas népeivel együtt járjanak Isten országának szolgálatában.

Amazónia és népei

Először is fontos néhány információt megosztani az Amazonas-medencéről, amely Dél-Amerika területének 43%-át teszi ki. Itt található a híres Amazonas folyó, több mint 1100 mellékfolyójával és több száz vízfolyásával, amelyek a világ legnagyobb folyóvíz-hálózatát alkotják, több mint 25000 kilométer hajózható szakasszal. Az Amazonas-régió a bolygó nem fagyott édesvízkészletének 20%-át és a világ őserdőinek 34%-át adja. Ez egy hatalmas, biológiai szempontból sokrétű és gazdag ökoszisztéma-rendszer, amely a bolygó állat-és növényvilága harmada-felének ad otthont, továbbá 80–120 milliárd tonna szenet tárol. Ökológiai szempontból tehát ez a hatalmas amazóniai „kert” alapvető fontosságú a Föld éghajlati és működésbeli egyensúlyára nézve, és ezáltal az emberiség jövője szempontjából is meghatározó; éppen ezért fordult Ferenc pápa figyelme is a térség felé, amikor említést tett Amazóniáról Laudato si' kezdetű enciklikájában (2015), továbbá külön szinódust is összehívott a térség jövőjéről (2019).

Másrészt az egyház mindig is igyekezett kísérni az amazóniai régió lakóit, és lelkipásztori munkáját Amazónia egész lakosságára kiterjesztette, amely körülbelül 40 millió embert számlál. A különböző becslések szerint 3 millió őslakos él a térségben, akik körülbelül 400 faluban laknak, 250 különböző nyelvet beszélnek, és 49 nyelvcsaládhoz tartoznak. Az Amazonas-medence társadalmi és környezeti sokszínűsége ezért hatalmas kulturális gazdagságot jelent az emberiség és a bolygó számára, hiszen kifejezi Isten népének sokszínűségét, továbbá olyan ősi tudást és hagyományokat is magában foglal, amelyek megtaníthatnak minket arra, hogyan éljünk harmóniában közös otthonunkkal. A régészek szerint az emberi jelenlét a régióban 11000 évre nyúlik vissza. Továbbá az európai gyarmatosítók alig 500 évvel ezelőtti érkezése előtt Amazónia hagyományos népei bölcsen és kiegyensúlyozottan használták a természeti erőforrásokat, szoros kölcsönhatásban a környezetükkel, hozzájárulva ezáltal a biológiai sokféleség megőrzéséhez.