A XIV. Leó néven Ferenc pápa nyomába lépő Robert F. Prevost már első nyilvános szavaival megjelölte azokat a pilléreket, amelyekre minden remény szerint hosszú pápasága támaszkodni fog: abban a világban, amelynek számunkra, európai emberek számára ismert területein egyre nagyobb teret követel magának a polarizálódás, a gyűlöletkeltés, az uszítás, a nacionalista bezárkózás és a kereszténységre hivatkozó, de a kereszténységgel összeegyeztethetetlen magatartásformák egész sora, Leó pápa a hidak építésére és a párbeszédre buzdított, s misszióra kész és szinodális egyházat kívánt. Hatalmas a veszélye annak, hogy a hídépítés és a párbeszéd, a misszió és a szinodalitás szavak elveszítik a tartalmukat, s üres frázissá válnak, de minden jel arra mutat, hogy XIV. Leó esetében megőrzik jelentésüket és méltóságukat, akárcsak a legsérülékenyebb és legkönnyebben megalázható szó, a béke, amelynek szemantikai és tényleges sorsa oly kétséges napjainkban.

Vajon hányszor halljuk Magyarországon a hídépítés és a párbeszéd, a misszió és a szinodalitás kifejezéseket? És hányszor hallgatjuk azt, amit XIV. Leó már megválasztása után néhány nappal kinyilvánított, azt, hogy mérhetetlenül nagy jelentőséget tulajdonít „a szeretett ukrán nép szenvedésének”? E szavakhoz fűződő viszonyunkon múlik, hogy olyan katolikus kultúrát építünk-e ki magunk körül, amelyben a felnövő katolikus nemzedékeknek lesz még bátorságuk tükörbe nézni.

A híradások rendszeresen emlékezetünkbe idézték, hogy a középkor kezdetétől fogva Ferenc pápa volt az első római püspök, aki nem Európában született. Ez a körülmény azonban igen összetett és sokrétű. Önéletrajzi fejtegetéseiben maga a pápa is kiemelte, hogy Európától távoli léthelyzetében valójában elmozdítottságot élt át, hiszen olasz bevándorlók gyermekeként nőtt fel Latin-Amerikában – ami érthetővé teszi, miért vállalt folyamatosan, bátran és következetesen szolidaritást a világszerte úton lévő migráns közösségekkel. Sok mindent megértett abból a világból, amelyben nincsenek örökérvényűen rögzítve az élesnek tűnő földrajzi és kulturális határvonalak, és sok-sok millió embernek nincs más választása: valahol a szülőföldjén kívül kell otthont találnia magának.

Bár világszerte harsány hangok követelik, hogy a kultúrákat meg kell védeni a külső behatások szennyétől, világunkban már mérhetetlen nyomorúságot okoztak politikai katasztrófák, az erőszak megnyilvánulásai, gazdasági kényszerek és a környezeti válság egyre határozottabb jelei. A hit tanítójaként kiadott legfontosabb megnyilatkozásaiban (nem utolsósorban a Laudato si’-ben és a Fratelli tuttiban) Ferenc pápa magától értetődőnek tartotta, hogy napjainkban és a jövőben a keresztény tanúságtételnek ehhez a világhoz kell szólnia, s közel kell lépnie ahhoz a gyötrelmes nyomorúsághoz, amelyben oly sokan élni kénytelenek. Ez a világ szemmel láthatóan egyre inkább meghasonlik magával, s olyan elgondolásokba és magatartásformákba bocsátkozik, amelyek lebontják a közös élet kötelékeit és az emberi összetartozás tudatát, olyan nyereségvágyó, megszállott és önző beidegződések örvényében, amelyek csak a hatalom birtokosainak egyre csökkenő létszámú csoportjának kedveznek – és nekik is csak addig, amíg elhiszik, hogy távol tudják tartani maguktól a halált.

Néhány éve kitettem egy fotót a könyvespolcomra Ferenc pápáról, amely azt a pillanatot örökíti meg, amikor a Szentatya 2014-ben az Izraelt Ciszjordániától elválasztó magas betonfalat érintve imádkozott a békéért. Ez a kép kint is marad a polcon. Jelentősége már nemcsak az aktuális pápa béketörekvéseiben való osztozás miatt van, hanem valahogy túlmutat a pápa halála utáni időkre is. Amit Ferenc képviselt, az maradandóan épült be az egyház társadalmi tanításába éppúgy, mint általában a katolikus gondolkodásunkba és az életünkbe, de nemcsak a katolikusok, hanem az egész világ életébe is. Valaki a napjainkban tapasztalható zűrzavarban képes volt egyetemes eszméket átadni és megváltoztatni a szíveket, ami nem kis dolog.

Lobbanékony és szívós

Pedig Ferenc pápa nem az az ember volt, aki mindenkinek tetszeni akart. Makacs állhatatossággal állt ki azért, amit igaznak tartott, és volt benne valami lobbanékony türelmetlenség, egészséges nyugtalanság. Szívósság, amely nyolcvannyolc éves koráig, az utolsó erejéig megtartotta a szolgálatban, nem hagyva ellankadó, hanyatló időt a teste számára. Sokkal inkább élt, mint koncepciókat alkotott. A tapasztalat számára felcserélhetetlen volt bármiféle elmélettel. Ezért az életművét és az életpéldáját sem annyira elemezni kell, mint inkább követni. A cselekvés ereje mozgatta, az, hogy időben kibontakozó folyamatokat indítson el, ahelyett, hogy birtokolni akarta volna a teret, és lezárta volna ezeket a folyamatokat. Cselekvő, odalépő és meghallgató, nyájszagú, aki néha leginkább egy partizánra hasonlított – ilyen volt Ferenc pápa. Ettől persze időnként zavarba jöttünk. Ő azonban hajthatatlan maradt. Önazonos volt a meggyőződésében.

A centrumot és a perifériát társadalmi szinten szoktuk értelmezni. A centrum a társadalmat vezető réteg, az „elit”. A periféria a reflektorfénybe csak nagyon ritkán kerülő, „noname” tömeg. A társadalmi centrum a földrajzi centrumban lakik: a nagyvárosok „elit negyedeiben”, illetve a nagyvárosokból jó megközelíthetőséggel bíró agglomerációban. Az emberi civilizáció (már ha polarizálódó és elbutuló korunkat még annak lehet nevezni…) is centrumra, a „fejlett országok” fejlett régióira, és perifériára, azaz: a „maradékra” osztható. A centrum általában (dús-)gazdag, a periféria viszont (csont-)szegény. Az egyenlőtlenség pedig (amely a víz, az élelem és a gazdagság mellett a tudáshoz és az egészséghez való hozzáférés egyenlőtlensége is) egyre nő.

A centrum és a periféria fogalmai azonban ennél általánosabban is értelmezhetők. Az elmúlt évtizedekben kiderült, hogy a teremtett világban előforduló rendszerek (így a társadalmi, földrajzi és gazdasági rendszerek is) igen sok általános tulajdonsággal bíró hálózatos szerkezettel jellemezhetők. A társadalmi hálózatok mellett hálózatként lehet értelmezni az aminosavak hálózatát, a fehérjéket; a fehérjék hálózatát, a sejtet; az idegsejtek hálózatát, az agyat, és akár a naprendszerek hálózatát, a galaxist (hogy a galaxisok hálózatáról most ne is beszéljünk…). Számomra az ember által megtapasztalható világnak ez a hálózatos egysége a teremtés gyönyörű egységének a szimbóluma.

A címben szereplő kis kitérő természetesen a saját életünk rendelkezési szakaszait jelenti annak sokszor megindokolhatatlanul hosszú, hősiesen félreértett vagy érthetetlenül elhibázott távlataiban. A perem ezzel szemben az üdvösség ajándékozójával való kapcsolatunk megvalósult lehetősége, amelyet aligha kívánna bárki, mégsem cserélné el, aki átéli. Az ember az üdvösség mindenkori peremen lévő fókuszában lemond a mások életére tett kiszámítható befolyás addig jogosnak vélt vágyáról és sokfajta megvalósult igényéről. Ezt követően saját életével sem rendelkezni akar tovább, hanem átélni, eszköznek lenni, hatni, és legfeljebb olykor meglátni, ami rajta keresztül Isten szeretetének jeleként történik a világban. Az imént felsorolt néhány peremélmény-lehetőség is nyilvánvalóan csak következmény. Következménye Isten bűnbeesés óta meg nem szűnő vágyának arra, hogy amikor szeretetből formált teremtménye már ezerféleképpen szembesült a Teremtés és az emberi teremtés programjai közötti ordító különbséggel, és csendben vagy halkan, örömmel vagy szégyenkezve, menekülésként vagy megmenekítettként visszakullog vagy visszafordul hozzá, akkor ő az elveszettnek hitt megkerülése fölötti örömében, a visszatérővel együtt sirathatja el jobb sorsra érdemes teremtménye korábbi tévelygéseinek korszakait. Ezt élik át a Jézussal találkozók addigi életük peremén, ahová véletlenül, szándékosan, jobb híján vonultak ki, vagy odaszülettek. A korábbi centrum-életet élők elé élénk kép tárul innen addigi centrum-létük valóságvesztő voltáról, az efölött érzett szégyen- és pillanatokon belül megfakuló büszkeségérzés fénytörésében. Nekik, a mindenkori peremlakóknak ez a közvetlenül jelen levő személyes remény ad erőt tekintetük felemelésére.

Ferenc pápa tanítására építve és a teológia megújítását célul kitűzve indult el néhány évvel ezelőtt az „Egzisztenciális peremvidékek teológiája” (Doing Theology from the Existential Peripheries) elnevezésű vatikáni kutatási projekt. Az Átfogó Emberi Fejlődés Dikasztériuma Migránsok és Menekültek részlege által szervezett kezdeményezés arra épült, hogy a társadalom és az egyház peremére szorult emberek – legyen szó szegénységben élőkről, bevándorlókról, kisebbségekről vagy más marginalizált csoportokról – olyan tapasztalatokkal és bölcsességgel rendelkeznek, amelyek képesek új megvilágításba helyezni teológiai és társadalmi kérdéseket. A projekt célja, hogy a hívek hitérzékének (sensus fidei fidelium) figyelembevételével ezek az eddig kevésbé hallatott hangok is hozzájáruljanak az egyház gondolkodásának és missziójának megújításához.

A 2021–2022-ben zajló projekt hat kontinens kutatóinak közreműködésével folyt, akik több mint negyven városban szerveztek meghallgatásokat és fókuszcsoportos beszélgetéseket. Az ázsiai régió koordinátora Agnes M. Brazal volt, a Fülöp-szigeteki De La Salle Egyetem professzora és kutatója, aki teológiai doktori fokozatát a Leuveni Katolikus Egyetemen szerezte.

Milyen közösségek tapasztalataira összpontosítottak a kutatás egyéni és fókuszcsoportos interjúi során, s miként összegezték az eredményeket?

A kezdeményezés célja az volt, hogy a világ különböző régióiban élő emberek tapasztalatain keresztül új szempontokat vonjon be a teológiai gondolkodásba. Ázsiában a kutatás során bevándorlók, őslakos közösségek, dalitok, vallásközi házasságban élő keresztények, utcaseprők, szexuálisan bántalmazott gyermekek, hitoktatók, siketek és az LMBTQ+ közösség tagjainak történeteit hallgattuk meg. A projekt eredményeit többek között regionális jelentések, videók és teológiai útmutatók formájában tettük közzé, hogy a hitalapú szervezetek és az egyházi közösségek számára hasznos forrást biztosítsunk.

A projekt eredményei – amelyek online formában is elérhetők – többek között a következők: regionális jelentések, az Evangelii Gaudium, a Laudato si’ és a Fratelli tutti hat régióból összegyűjtött bibliográfiája, valamint tíz videó és útmutató az alábbi témákban: Remény és bizalom, Bölcsesség a peremvidékekről, Ökológiai lelkiismeret, Az idegen befogadása, Kinyilatkoztatás és öröm, Sebezhetőség és gyengédség, A klerikalizmus meghaladása, Női perspektívák, Keresztények a közéletben, valamint Párbeszéd és találkozás.

Éveken át közösen ajánlottunk fel egyetemista fiatalok számára lelkigyakorlatos napokat a nagyhéten. Miközben évről évre kísértük őket a szent három napi lelki úton, egyre inkább feltárult előttünk ennek az útnak a kontemplatív jellege. Ahogy mélyültek és fejlődtek e lelkigyakorlatos napok, úgy jutottunk egyre mélyebbre nagyszombat titkában is. Ezeket az egyszerű kérdéseket tettük föl: miről szól tulajdonképpen ez a nap? Hogyan kellene benne maradni? Mit jelent ezen a napon imádkozni? Csak utólag vettük észre, hogy azok az imaegységek, amiket e napon megajánlottunk, végeredményben a kontemplatív ima kapujához segítették a fiatalokat. A korábban óhatatlanul és sokszor öntudatlanul átugrott nap így tudatosan megélt, csenddel megtöltött, igazán imádságos nappá vált. Sőt, talán így is megfogalmazhatjuk: maga a nagyszombati csend kezdett feltárulni és imává válni. Közös tapasztalatunk lett, hogy az imádságban nemcsak a kimondott vagy énekelt szónak és a liturgikus cselekvésnek, hanem a csendnek is ereje van. Sőt, ahogy egyre beljebb haladtunk a szent három nap rétegeiben és eljutottunk nagyszombat külső csendjéhez, rádöbbentünk, hogy annak belső csöndje, Isten nagyszombati hallgatása rendkívül jelentős: nemcsak elméletileg, teológiai szempontból, hanem spirituális, tapasztalati szinten is. Csak akkor halljuk meg az ő hangját, ha őt mint örök csendet engedjük közel magunkhoz.

A Jálics Ferenc és Mustó Péter vezette lelkigyakorlatok résztvevőiként, majd módszerük alapján kísérőiként később azt tapasztaltuk, hogy a kontemplatív lelkigyakorlatok rengeteg adalékkal szolgálhatnak minden imádkozni vágyó keresztény számára nagyszombat titkának megközelítéséhez. Ahogyan ezeken a napokon egyre mélyebbre jutunk a csend pusztájában, úgy válik egyre egyértelműbbé, hogy valójában nagyszombat csendjében időzünk. Abban a csendben, ami megkerülhetetlen a feltámadás felé vezető úton.

A következőkben arra teszünk kísérletet, hogy érzékeltessük azt, ami számunkra hosszú évek alatt kikristályosodott: azt, ahogyan az élet ebből a csendből feltárul, ahogyan életadóvá válik. A mi értelmezésünkben a szemlélődő ima nagyszombat misztériumának „sűrítménye”, s az évről évre megélt nagyszombat egyben a szemlélődő életmódhoz vezérlő kalauz minden imádkozó számára.

Alighanem az „évszázad” kérdése, hogy mire irányul majd a mesterséges intelligencia fejlesztése: vajon az ember támogatása és kiegészítése, vagy annak helyettesítése lesz a beprogramozott cél? S vajon az egyháznak lehet-e szava ebben a kérdésben? Egyesek amellett kardoskodnak, hogy a keresztényeknek inkább távol kellene tartaniuk magukat az ilyen és hasonló, úgyszólván „világias” kérdésfeltevésektől, és kizárólag az emberek örök üdvösségével kellene foglalkozniuk. Csakhogy egy holisztikusabb (és nem ideológiailag beszűkített) látásmód azt sugallja, hogy éppen annak érdekében, hogy „természetfeletti” küldetését teljesíthesse, az egyház feladatai közé tartozik az is, hogy „Isten vándorló népének” (GS 48) evilági kérdésekben is eligazítást nyújtson. A földi élet és a túlvilági üdvösség/boldogság ugyanis komplex összefüggésben állnak egymással; szigorúan véve egymástól elválaszthatatlanok.

Ferenc pápa tanítóhivatala az Antiqua et nova [AN] kezdetű nota (megjegyzés) közreadásával – amely a Hittani Dikasztérium, valamint a Kultúra és Nevelés Dikasztériuma közös munkájának eredményeképpen 2025. január 28-én jelent meg, és amelyet maga a pápa is kézjegyével látott el – nemcsak a fenti kérdésben teszi le a voksot, hanem egyúttal átfogó és informált elemzést is nyújt a mesterséges intelligenciára vonatkozó etikai kérdéshorizont széles spektrumáról. A viszonylag terjedelmes – mintegy 40 nyomtatott oldalt kitevő (117 bekezdést és 215 lábjegyzetet tartalmazó) – dokumentum korántsem amolyan „egyszerű hitvédelmi irat”. A műfaj standardjai egyébként is magasak, ám az AN még ebben a mezőnyben is feltűnő igényességgel veszi számba a mesterséges intelligencia jelenleg belátható „kihívásait” és „lehetőségeit”. Transzdiszciplináris megközelítése a technológia e kortárs jelenségének tudományosan informált, ugyanakkor hitelesen teológiai olvasatával szolgál, amelyet összeköt az egyház társadalmi tanításával. Alapvető üzenete kettős: egyrészt az emberi intelligencia elvileg redukálhatatlan a mesterséges intelligenciára (vö. AN 7–12; 30–35); másrészt erkölcsös fejlesztését két szempontnak, az emberi méltóságnak és a közjó előmozdításának kell vezérelnie (vö. AN 48; 50; 106; továbbá 42; 43; 110). A dokumentum realista szemléletű, ám egyúttal reményt is sugall: „a MI az emberiség szolgálatába állhat és képes hozzájárulni a közjóhoz” (AN 106; vö. továbbá 110).