A kereszténységet kívülről figyelő szemlélő számára könnyen elvontnak vagy szőrszálhasogatónak tűnhet az a kérdés, hogy a Szentháromságon belül a Szentlélek vajon kizárólag az Atyától vagy az Atyától és a Fiútól (Filioque) származik. A kérdés azonban oly sok vetületét érinti a keresztény tanításnak, a kereszténység történetének és a keresztény önazonosságnak, hogy lehetetlen mellékesnek ítélni, már csak azért is, mert az egyik legkorábbi olyan vitakérdésnek számít, amely a mai napig nem veszített aktualitásából: ha a vita történetét Hitvalló Szent Maximosztól, vagyis a 7. századtól számítjuk, akkor szűk másfél évezredet ölel fel, noha természetesen igaz, hogy a Filioque problémájára nem minden korban irányult azonos mértékű figyelem ezen az időszakon belül. Ráadásul az elmúlt másfél évszázadban valamennyi keresztény egyház körében terítékre került a kérdés, és rendkívül intenzív ökumenikus erőfeszítések történtek liturgikus, jogi, teológiai és történelmi dimenzióinak megvilágítására.

Hitvalló Szent Maximosz (580–662) az egész keleti hagyománnyal összhangban úgy vélte, hogy a Lélek a Fiú által származik (ekporeuetai) az Atyától, s közösségben van velük. Úgy magyarázta a Filioquéről alkotott nyugati felfogást, hogy békés megoldásra törekedett; a következő megjegyzést tette a nyugati egyházatyákkal kapcsolatban: „Egyértelmű jelét adták annak, hogy a Fiút nem tekintik a Lélek okának, mivel tudják, hogy az Atya a Fiú és a Lélek egyetlen oka, az egyiknek nemzés, a másiknak származás útján, de azt állítják, hogy a Lélek a Fiú által származik, s így kiemelik az isteni lényeg egységét.” Maximosz szerint tehát a nyugati hagyomány nem sérti az Atya elsőségét, és a Kelethez hasonlóan ismeri, hogy a Lélek a Fiú által származik az Atyától, ily módon pedig részesedik a Fiú istenségében. Maximosz után a Lélek származásának kérdése javarészt háttérbe szorult, egészen a 700-as évek végéig, amikor fellángolt a vita a Filioque körül.

A vizigótok arianizmusára reagálva a III. Toledói zsinat (589) azt követelte, hogy Rekkared király fogadja el a Konstantinápolyi zsinat hitvallását (pontosabban azt, amit mindenki a zsinat hitvallásának tartott). A szövegváltozat, amely mellett Rekkared hitet tett, a következőképpen fogalmazott: „hasonló mértékben a Szentlelket is meg kell vallanunk, és azt kell hirdetnünk, hogy az Atyától és a Fiútól (a Patre et a Filio) származik, s egylényegű az Atyával és a Fiúval”. A zsinat biztosítani akarta, hogy a Fiú és a Lélek valóban Isten, s azzal, hogy kiemelte, a Szentlélek az Atyától és a Fiútól származik, mind a Fiú, mind a Lélek istenségét szavatolni tudta. Noha nem tudjuk, mikor illesztették hozzá a hitvalláshoz az idézett szakaszt, a nyugati egyházban általánosan elterjedt. Maga a Filioque kifejezés ebben az időszakban került be a Nikaia-konstantinápolyi hitvallás szövegébe. 782-ben Alkuin angol közvetítéssel honosította meg ezt a hispániai hagyományt Nagy Károly udvarában, azzal a szokással együtt, hogy a hitvallás elmondására a szentmisében is sor került. 787-ben a II. Nikaiai zsinat jóváhagyta az ikontiszteletet, és azt is megvallotta, hogy a Szentlélek az Atyától származik a Fiú által. Miután Nagy Károly megismerte a zsinat döntéseit, tiltakozásának adott hangot I. Adorján pápánál, aki azt válaszolta, hogy a hitvallás összhangban van az egyházi hagyománnyal. 794-ben Nagy Károly zsinatot hívott össze Frankfurtban, amely előírta a Filioque megvallását.

A katolikus és az ortodox egyházak között napjainkig talán a legnagyobb teológiai konfliktus-forrás a Filioque kérdése. A Nikaiai hitvallás kimondta, hogy a Szentlélek az Atyától származik. Azonban 589-ben, a III. Toledói zsinaton az Ibériai-félsziget egyházai elfogadtak egy kiegészítést, amelynek értelmében a credo immár az Atyától és a Fiútól (Filioque) származtatta a Szentlelket. A keresztény Nyugaton általánosan elfogadottá vált ez a szóhasználat és felfogás, ám a keleti rítusú egyházak megőrizték a hitvallás eredeti változatát, kizárólag az Atyától származtatva a Szentlelket. Az eltérés a 9. századi Bulgáriában torkollott először nyílt konfrontációba, amikor frank misszionáriusok a hitvallás Filioquét is tartalmazó változatát kezdték el használni térítő munkájuk során. A vita az elkövetkező évszázadok során fokozatosan elmérgesedett, az 1054-es szkizmában is kulcsszerepet játszott, és ma is tart.

Mindemellett érdemes szólni a műfaj, a bizánci episztolográfia néhány sajátosságáról és az ezekre visszavezethető problémákról. A bizánci levél fejlődésére legnagyobb hatást gyakorló szerző Nazianzoszi Szent Gergely (329–390), a késő ókori levélelmélet egyik jelentős alakja volt. Mint azt dédunokaöccsének, Nikoboulosznak írt tanító célú levelében megfogalmazta, a levélírónak három alapvető szabályhoz kell tartania magát: szüntomia (συντομία – rövidség/tömörség), szaphéneia (σαφήνεια – világosság/érthetőség), és kharisz (χάρις – kellem/esztétikum). Nazianzoszi Szent Gergely ezen irányelvei egészen a birodalom bukásáig meghatározták a bizánci episztolográfia műfaji normáit.

Mivel a bizánci levél a lehető legritkább esetben szólt kizárólag a nevesített címzett(ek)nek, hanem az volt a célja, hogy a címzett megmutathassa/felolvashassa arra érdemesnek tartott más személyeknek is, tehát közönséget feltételezve íródott, a szónoklattani áthallások aligha véletlenek. Ugyanakkor ez arra is int, hogy a műfaj meglehetős nyilvánossága miatt az egyes levelek értelmezésekor mindig számolni kell a leírtak reprezentatív funkciójával.

A következőekben öt válogatott, a 14–15. századból származó késő bizánci levél Filioque-reprezentációit vizsgálom. Mindegyik levél a korszak jelentős bizánci teológusainak tollából született, akik egyúttal a katolikus és az ortodox egyház közötti viszonyról, illetve esetleges uniójukról folytatott viták fontos szereplői is voltak. Az elemzésbe katolikusbarát (korabeli bizánci terminológiával „latinbarát”) és katolikusellenes (avagy „latinellenes”) szerzőket is bevontam. Közös vonása a szóban forgó levélrészleteknek, hogy mindegyik a Filioquét tárgyalja, annak reperezentációja ugyanakkor félrevezető bennük, mégpedig szándékoltan az.

A Szentlélek származásáról szóló teológiai diskurzus sokrétű, és a különböző szerzők eltérő tényezőket hangsúlyoznak tartalmának elemzése során. Egyesek számára a Szentlélek egylényegűsége a központi kérdés, míg mások az Atya és a Fiú közötti viszonyt emelik ki. Ez a pluralitás a kortárs teológiában is megfigyelhető, tehát a tantétel nem kizárólag önmagára reflektál, hanem számos aspektust érint. Szergej Bulgakov szerint a legtöbben a Filioque-vitára asszociálnak a Szentlélek származásának említésekor, holott a kérdés jóval gazdagabb; így fogalmaz: „Ki kell emelni, hogy a Filioque-vita megölte a teológiai érdeklődést a Szentlélek iránt. […] Amit kapunk, az egy dogmatikai erő nélküli furcsa dogma.” A tan immanens isteni valóságokra mutat, amelyek nehezen megragadhatók, de a hagyomány szerint az eredések az isteni személyek közötti kapcsolatokat, relációkat és a belső szeretetközösséget jelenítik meg.

A személy fogalma különösen problematikus ebben a kérdéskörben. Karl Rahner teológiai szemlélete szerint nincs ontikus különbség a „személy” és a „lényeg” fogalmak között, hiszen mindkettő ugyanazt az Istent írja le más szempontból. Ezért ezen fogalmak nem abszolútak, hanem az emberi tapasztalat és kifejezés eszközei. Rahner teológiájának alapvető axiómája szerint nincs különbség az immanens és az üdvtörténeti Szentháromság között, mivel a Szentháromság elsősorban az istentapasztalat révén válik ismertté. Joánnisz Ziziúlasz kritikája szerint a nyugati teológia túlságosan a lényegre (ouszia) koncentrál, elhanyagolva a személy (hüposztaszisz) jelentőségét. Bár Rahner maga is elutasítja a két fogalom ontikus megkülönböztetését, Ziziúlasz szerint Ágoston hatása miatt a nyugati teológia mégis háttérbe szorította a személyt. Ezzel szemben a keleti teológia a személyt hangsúlyozza, és az isteni lényeg értelmezését a személyek megnyilvánulásán keresztül közelíti meg.

Az utolsó olyan zsinat, amelyet mind a katolikus egyház, mind az ortodox egyházak egyetemesnek tekintenek és ezek sorában hetediknek fogadnak el, a II. Nikaiai zsinat. Különböző műfajú dokumentumok maradtak fenn tőle: bevezetés, hittani döntés, mely a képrombolás mozgalmát utasítja el és a szentképek tiszteletének jogosultságát szögezi le, anatematizmusok és fegyelmi kánonok, melyeket a zsinati aktákon kívül főként a bizánci egyházjog gyűjteményei őriztek meg görögül, latinul viszont Anastasius Bibliothecarius (810–878) fordítása. A zsinat mozgalmas történetéhez hozzátartozik, hogy első összehívása után még képromboló érzelmű katonaság vetett véget működésének, majd rövidesen a megváltozott erőviszonyoknak megfelelően már egyértelműen a képtisztelet mellett álló püspökök fejezhették ki véleményüket. A zsinat legelső kánonja olyan problémát vet fel, amely a mai egyházban is messzemenően aktuális. Leszögezi ugyanis, hogy az úgynevezett apostoli kánonok, az addigi egyetemes zsinatok, a már általánosan elfogadott, vagyis a 691/692-es Trulloszi zsinaton megerősített helyi zsinatok és az ugyanott elismert egyházatyáktól származó kánonok egy bizonyos szent jelleggel rendelkeznek, és ezért megváltoztathatatlanok. Eszmetörténetileg ezzel az állásponttal szorosan összefügg az egyetemes zsinatok hitvallásainak vagy hittani döntéseinek véglegesen meghatározó jellege, amelyet klasszikus formában ugyancsak a már említett Trulloszi zsinat fogalmazott meg 1. kánonjában. Hasonlóan a Szentírás sugalmazott jellegéhez, az ókeresztény források, vagy akár a keleti egyházak kánonjai beszélnek isteni ihletésű atyákról. Ezen az igazhívő püspököket értik, akik zsinatokon összegyűlve a Szentlélek segítségével fogalmazzák meg a hit igazságait. Ugyanilyen néven említhetik a szentként tisztelt egyházatyákat is, akiknek művei, legalábbis azoknak zsinatokon megerősített részletei ugyancsak szilárd vonatkozási pontoknak számítanak. Itt tehát egyfelől a tanítás olyan kibontakozásáról van szó, amilyet szent John Henry Newman említ, aki a legitim fejlődést a magból kibontakozó növény alakulásának képével szemlélteti, vagyis nem a szervetlen újdonság, de nem is a külső jegyeket illető változatlan mozdulatlanság az egészséges keresztény tanítás jellemzője. Ugyanakkor a szavakhoz és megfogalmazásokhoz való hűség különösen is a Jézus személyével kapcsolatos hagyomány és a Szentírás vonatkozásában modellként szolgált a zsinatok teológiai tanításának, különösen is a hitvallásoknak a tisztelete számára. A fegyelmi kánonok ehhez hasonló rögzítése mutatja, hogy még a középkor elején is elevenen él a hagyomány alapvető egységének eszméje, vagyis az a gondolat, hogy a hittani, az erkölcsi, a liturgikus és a fegyelmi örökség egyazon apostoli tradíció részét alkotja.

A mai Franciaország talán legjelentősebb két írója, Annie Ernaux és Michel Houellebecq műveiben ellenkező előjellel ugyan, de gyakran bukkan fel a vallás és különösen a katolikus egyház témája. 2022-ben elnyert Nobel-díja után Annie Ernaux ismertsége már szinte vetekszik a külföldön legnépszerűbb francia íróéval, Michel Houellebecq-ével. Ernaux 1940-ben született, egy normandiai kisvárosban élt gyermekkorában, majd bentlakásos katolikus iskolába is járt az érettségit megelőzően. Így az ő nemzedékének nagy része még örökségül kapta a II. Vatikáni zsinat előtti katolicizmust. Ő azonban baloldali, haladó értelmiségiként már nem adta tovább a vallást két fiának. Kezdeti, hagyományosabb fikciós írásai után Ernaux egyre inkább az önéletrajzi műfaj felé fordult, és több fontos művet (La Place – A hely, L’événement – Az esemény) követően találta meg a személyes emlékezet kollektív formába való öntésének írói technikáját, mely a legnagyobb visszhangot kiváltott 2008-as Éveket jellemzi. Ebben a 20. század második felének Franciaországát írja le személyes és közös generációs emlékek alapján a kollektív „mi” névmás használatával, főként a női jogok kivívásának és a baloldali politikai mozgalmaknak az előtérbe állításával.

Michel Houellebecq 1956-ban született. Hányattatott gyermekkora volt: szülei elhagyták, anyai és apai nagyanyja nevelte először Algériában, majd egy Párizshoz közeli kisvárosban, Meaux-ban. Felnőttkorában gyakran megérintette a katolicizmus, egyidőben templomba járó is volt. Konzervatív gondolkodóként csodálja a keresztény középkort, melyet a szerves európai társadalom és kultúra igazi megtestesítőjének tart. Ernaux szerint provokatívan hangoztatott nézetei reakciósak, az Években pedig Houellebecq cinizmusáról beszél, míg Houellebecq a baloldal álhumanizmusáról nyilatkozik undorral a Behódolás című regényében, mely az iszlám franciaországi térhódítását egy, a közeljövőben játszódó disztópia formájában mutatja be.

Giulio Maspero 1970-ben született Comóban, 1999-ben elméleti fizikából (a kvantumkáosz témájában), 2003-ban teológiából (Nüsszai Szent Gergely teológiájáról értekezve) szerzett doktori fokozatot. Jelenleg a római Santa Croce Pápai Egyetem teológiai karának dékánja. Legutóbbi könyvei: Relational Being. The Cappadocian Reshaping of Metaphysics (Cambridge UP, 2024); The Mystery of Communion. Encountering the Trinity (St Augustine’s Press, 2021); The Brill Dictionary of Gregory of Nyssa (L. F. Mateo-Secóval közösen, Brill, 2009). A beszélgetés Rethinking the Filioque with the Greek Fathers (Eerdmans, 2003) című könyve alapján készült.

A Filioquéról írt könyvében ön a kérdés gyökereiig próbál visszahatolni, s olyan patrisztikus szerzőket vizsgál, akik jelentős szerepet játszottak a Szentlélek származásának megvilágításában. Miben látja a patrisztikus kutatások ígéretét ezen a területen?

A könyvet azért írtam, mert hidat szerettem volna verni a keleti és a nyugati kereszténység közé. Úgy vélem, teljesen eszelős dolog, hogy éppen a Szentlélek miatt van megosztottság közöttünk, aki pedig az egység köteléke a Szentháromságban. Azt hiszem, a három isteni személy kinevet és eszelősnek tart minket. Ez tehát az első tényező, amely a könyv megírására késztetett.

Ha pedig az egyház történetét tanulmányozzuk, a teológia történetét kutatjuk, de akár általában az emberi gondolkodás történetét is, azt láthatjuk, hogy a megosztottságok felszámolásához vissza kell hatolnunk a gyökerekhez. A vitáink számos esetben szavak körül forognak, s abból fakadnak, hogy a szavak jelentése szervesen összefügg azzal a kontextussal, amelyben használják őket. Ha megváltozik a kontextus, egészen egyszerűen már nem értjük meg egymást. Időnként a házaspárok is veszekednek, mert a férfi látásmód más, mint a női – a szavak jelentése némiképp eltérő lehet különböző kontextusokban, és bizonyos esetekben ezek az eltérések komoly feszültséget okoznak. Ilyenkor arra van szükség, hogy lefordítsuk egymás számára a szavakat, amelyeket használunk.

A tudományban is hasonló figyelhető meg: igen fontos például, hogy ne csak a saját tudományterületünk határai között tevékenykedjünk, hanem más területek felé is nyitottak legyünk. Én eredetileg fizikus voltam, most pedig teológusként tevékenykedem. Nagyon fontos számomra ez a tapasztalat, mert nem tudunk megérteni más embereket, ha nem tudunk közösen megfigyelni valamilyen – mindannyiunktól különböző – tárgyat, amely nem bennünk van, nem is a másikban, hanem harmadik tényezőként jelenik meg. Az a feladatunk tehát, hogy közösen hatoljunk vissza a tényleges valósághoz.

Abból indultam ki, hogy az egyházatyák közösségben voltak egymással, és nem vitáztak a Filioquéról. Csak nekünk vannak efféle vitáink egymással. Ha tehát visszahatolunk az egyházatyákhoz, megfigyelhetjük, miként alakult ki, hogyan öltött alakot a probléma. És közben azt is megérthetjük, hogy miként számolható fel a közöttünk lévő megosztottság, hiszen, mint már említettem, nem normális, hogy a Szentlélek nevében uralkodik megosztottság közöttünk.