1943. augusztus 9-én végezték ki Franz Jägerstättert, az osztrák parasztot, mivel nem támogatta a nemzetiszocializmust, és nem volt hajlandó eleget tenni a katonai szolgálatot előíró parancsnak. 2007. október 26-án avatták boldoggá.

Franz már 1938-tól szokatlanul világosan látta a nemzetiszocializmus természetét. Különös csapást jelentett számára, hogy a Németországhoz való csatlakozásról kiírt népszavazás előtt az osztrák püspökök körlevélben fordultak a katolikusokhoz, amelyben arról beszéltek, „ezekben a napokban teljesedik népünknek az az ezeréves vágya, hogy hatalmas birodalomban egyesüljön a németekkel”, „örömmel elismerjük, hogy a nemzetiszocialista mozgalom a nép és a gazdaság felépítése, továbbá a szociálpolitika területén kiemelkedő eredményeket ért el a német birodalom és a német nép, különösen a nép legszegényebb rétegei számára”, „meggyőződésünk, hogy a nemzetiszocializmus tevékenysége elhárította a mindent elpusztító, istentelen bolsevizmus veszélyét”, s „tevékenységét a püspökök a jövőben legkiválóbb áldáskívánásukkal kísérik”. Az április 10-i népszavazáson Franz nemmel szavazott, s arra a meggyőződésre jutott, hogy „a boldogtalan április 10-én” az osztrák egyház „fogságba juttatta magát, s azóta egyfolytában bilincsbe van verve”. Úgy vélte, a történelmi katasztrófák közepette is hallgatásba merülő egyháza némaságával egyenesen saját létjogosultságát ássa alá, bár leveleiben mindig tartózkodott attól, hogy elítélje a püspököket. Soha nem ült fel a „baloldali” veszélyt harsogó hangoknak, és soha nem engedett az uszításnak.

Az új ökumenikus bibliafordítás munkálatai 2017-ben kezdődtek. A Katolikus Püspöki Konferencia Rózsa Hubát, Fodor Györgyöt, Kocsis Imrét és Martos Levente Balázst bízta meg a katolikus egyház képviseletével a fordítást előkészítő bizottságban. A tizenkét protestáns és ortodox egyházat képviselő Magyar Bibliatársulat Szöveggondozó Bizottságának megbízottjai Bácskai Károly evangélikus, Balla Péter, Karasszon István és Zsengellér József református teológusok voltak. A munka koordinálását a MBTA részéről Pecsuk Ottó főtitkár végezte. A felkért nyelvi lektor Molnár Krisztina Rita író.

A közös munka alapjául a vatikáni Egységbizottság és a United Bible Societies között az 1967-ben megkötött és 1987-ben revideált Irányelvek a felekezetközi együttműködésben készülő bibliafordítások elkészítéséhez című dokumentum szolgált. A Közös Bizottság 2017 és 2020 között ennek a dokumentumnak a magyar változatát készítette el, amelyet azután a Katolikus Püspöki Konferencia is jóváhagyott. Ez a dokumentum leírja az elkészítendő fordítás jellegét, a nyelvi stílust, tisztázza az alapszöveg kérdését, a lefordítandó könyvek sorrendjét, az egzegetikai és egyéb szövegi kérdésekben követett irányadó szakkönyvek körét, a jegyezetek és bevezetések kérdését, a közös vagy külön-külön kiadások lehetőségét, valamint a tulajdonnevek problémáját. A Covid által megszakított munka 2022-ben folytatódott, és most születtek meg az első próbafordítások, amelyek közül Péter első levelét adjuk most közre.

Az ökumenikus próbafordítás célja olyan bibliai szöveg elkészítése, amely a hagyományos, egyházi és liturgikus használatban álló fordításoknál dinamikusabb, könnyebben érthető és gördülékenyebb. Nem volt célunk a hagyományos egyházi szóhasználat és a megszokott „kánaáni” (csak az egyházban otthonosan mozgók számára érthető) kifejezések megtartása. Sőt, a célközönség a fiatalabb, húszas és harmincas korosztály. Azt szeretnénk, ha az új fordítás közelebb állna ahhoz a nyelvhez, amit ma ők beszélnek és megértenek.

A próbafordítás megjelentetésének célja, hogy a tágabb egyházi és egyházon kívüli közvélemény is értesüljön a kezdeményezés első eredményeiről, és véleményt alkothasson azokról. Olvasóink benyomásait, észrevételeit és javaslatait szeretettel várjuk az alábbi email címen: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

Több kortárs teológus és vallásfilozófus között elterjedt az a nézet, amely szerint a Biblia Istene és a filozófusok Istene radikálisan különbözik egymástól. Mintha a kettő között hatalmas és áthidalhatatlan szakadék tátongana, amelynek főbb okai között ott szerepelnek a különböző jellegű isteni attribútumok. Amíg a Bibliában egy személyes, igazságos, de egyben irgalmas Istennel találkozhatunk, aki képes haragra gerjedni és megbocsátani, addig a filozófusok Istene túlnyomórészt metafizikai jellemzőkkel felruházott, személytelen létezőnek mutatkozik. Az egyszerűség, a változhatatlanság, az örökkévalóság mind olyan metafizikai jellemzők, amelyeket a klasszikus teizmus vall Istenről, de amelyek látszólag inkompatibilisek a Szentírás lapjain és a személyes tapasztalatokon keresztül megmutatkozó Szentháromságban élő egy Istennel. A 20. század második felében (az analitikus vallásfilozófia megszületésével) több teista irányzaton belül felélénkült az a törekvés, hogy rámutassanak e különbözőség látszólagosságára. Ezek közül kiemelkedik Eleonore Stump és Norman Kretzmann munkája, akik az örökkévalóság isteni attribútumának újraértelmezésével újabb utakat nyitottak meg Isten és az idő kapcsolatának felfogásában, bemutatva ezáltal, hogy a klasszikus teisták Istene valójában a Biblia Istene. A számos isteni attribútum közül azért is az örökkévalóság kerül ezen írás fókuszába, mert amint azt látni fogjuk, több más jelentős teológiai, filozófiai probléma is ennek helyes értelmezésétől függ. Ezek között említhetjük az isteni mindentudás és az emberi szabad akarat (in)kompatibilitását, vagy éppenséggel Isten változhatatlansága és a kérő ima kapcsolatára vonatkozó kérdéseket. A következő során arra teszek kísérletet, hogy bemutassam Stump és Kretzmann ET-szimultaneitás koncepcióját, amely azt szemlélteti, hogy miképpen lehetséges egy örökkéveló Isten interakciója az időbeli létezőkkel, avagy hogyan lehetséges az ő jelenléte a mi téridő dimenziónkban oly módon, hogy örökkévaló (és időn kívüli) létmódját nem kell feladnia. Amint látni fogjuk, elméletük nem maradt kritika és ellenvetések nélkül, ami rámutat arra a tényre, hogy Isten és az idő kapcsolatának kérdése kulcsszerepet játszik a filozófusok és a Biblia Istene között húzódó feszültség feloldásában.

Dietrich Bonhoeffer (1906–1945) a 20. század egyik legkiemelkedőbb lutheránus gondolkodója és a 21. század első évtizedeinek egyik leggyakrabban idézett protestáns teológusa. Nevét legtöbben a náci Németország diktatúrájával szembeni ellenállásban betöltött szerepéről és hitvalló keresztényként tanúsított életpéldájáról ismerik. Magyar olvasói olyan művein keresztül találkoznak vele, mint a Követés, a Közösségben, A Szentírás imádságos könyve és az Etika, valamint a Börtönlevelek, Az egyház lényege, a Jöjj velem! és a 15 nap imádság Dietrich Bonhoeffer gondolataival című válogatások.

Bonhoeffert gyakran mártírként és protestáns szentként is emlegetik, ami nagyban hozzájárul ahhoz, hogy világszerte ismertté váljon, mégis könnyen elfedheti azt a mélyebb igazságot, hogy Bonhoeffer személye és munkássága miként járult hozzá Krisztus megjelenítéséhez. Márpedig Bonhoeffert leginkább ez utóbbi érdekelte. Teológiájának központi eleme, hogy Jézus Krisztus miként nyilvánul meg, ki és mi által közli magát. Már fiatal teológusként a tett és a lét viszonya foglalkoztatja, és munkásságán végigvonul az isteni cselekvés és az emberi cselekvés viszonyát kereső vizsgálódás, amelyben Bonhoeffer a kettő kapcsolatát és egymásra hatását fürkészi – ahogy a jelen tanulmányban látni fogjuk – először még inkább elméleti síkon, aztán a Krisztus-követés mindennapi élet- és hitgyakorlatában, majd végül a mások iránti szeretetteljes cselekvésben, főként a gyengék és a kiszolgáltatottak felé irányuló felelősségvállalásban.

Másfelől, ha valakit mártírnak és szentnek mutatunk be, akkor könnyen megesik, hogy erényeit gyengeségei elhallgatása árán emeljük ki. Ezzel viszont pont annak a belső kincsnek a megnyilvánulását gátolhatjuk, amely az illetőn, mint „cserépedényen” túlmutat. Hiszen Isten jelenléte, amelyet Pál apostol „rendkívüli” vagy „nagyszerű” erőnek nevez (2Kor 4,7), gyakran az esendőségen és az emberi gyengeségeken keresztül válik nyilvánvalóvá. Ez alól Bonhoeffer sem volt kivétel. Ha azt keressük, hogy Bonhoeffer életében és a cselekvésről alkotott felfogásában milyen szerepet kap Krisztus, ami e tanulmány célja, akkor fontos, hogy Bonhoeffer lényének tényleges alakulását lássuk és láttassuk. Mégpedig annak érdekében, hogy a benne megnyilvánuló erőt ne az embernek, hanem Istennek tulajdonítsuk.

Shakespeare 1609-ben megjelent szonett-kötete 154 verset tartalmaz: mind érdekesek, mind nehezek, gyakran titokzatosak, és nehezek még az angolul jól tudóknak is. Vajon a költő magáról beszél, vagy éppen (hiszen színműíró volt!) képzelt alakok érzelmeit, viszonyait önti versbe? A magyar olvasóközönség főleg műfordítók, például a kiváló Szabó Lőrinc közvetítésével olvassa a Shakespeare-szonetteket. Igen ám, de a műfordítókat köti a szótagszám, a rímkényszer, a jambus-ritmus, így nem róható fel, ha gyakran eltérnek az eredetitől. Ráadásul a szonettek sokszor kétértelműek, és a fordítónak döntenie kell: melyik értelmet fordítja, s közben a másik értelem homályban marad.

Ezért tűnik hasznosnak, ha lehetőleg pontos prózai fordítást és jegyzeteket teszünk az angol mellé. Ilyesféle prózafordítások szerepelnek Báthori Csaba Kétszáz nyers vers (Napkút, 2012) című hasznos kötetében. Alább a magam prózafordításait és jegyzeteit mutatom be néhány példán, hiszen érdekes megvizsgálni, hogy valójában mit mond és mit nem mond Shakespeare.

A beszélő a címzettet általában – a kor szokása szerint – tegezve, a thou, thee, thy, thine névmásokkal szólítja meg. A Hölgyet mindig tegezi, de a Fiatalemberhez szóló 1–126. szonettekben vannak magázódók, ahol a you, your névmásokat használja: ez eredetileg a többes szám, s az udvariasság kifejezője volt (mára ez általánosodott). A magyar fordítói hagyomány azt sugallja, hogy nincs különbség, hiszen mindkettőt tegezve szokás fordítani (én is ezt teszem a prózafordításban). Ám Shakespeare-nél mégiscsak lehetett különbség, ugyanis sosem keveri a kettőt egy szonetten belül. A jegyzetben megemlítem, ha a szonett magázó formájú.

Holger Zaborowski 1974-ben született, 2002-ben szerzett doktori fokozatot az oxfordi egyetemen, 2005 és 2011 között az amerikai katolikus egyetemen (Washington), 2012 és 2020 között a vallendari egyetemen tanított filozófiát, 2020 óta az erfurti egyetem teológiai karának filozófiaprofesszora. Számos könyv szerzője, legutóbbi kötete Sinn-Fragen. Denkversuche in unsicheren Zeiten címmel jelent meg 2024-ben.

A mindennapi életben az ember leginkább olyan döntéseket hoz, amelyekre nem reflektál. De szabadok vagyunk mi, emberek egyáltalán?

Ha a szabadságról gondolkodunk, akkor valójában először egy központi kérdés merül fel: alapvetően szabadok vagyunk-e mi, emberek? Szabad lényeknek tartjuk-e magunkat élettörténetünk, társadalmunk, kultúránk és vallásunk konkrét összefüggésében? Vagy cselekedeteink minden aspektusában külső feltételektől függünk? A történelem során – de a közelmúltban is – újra és újra megkérdőjeleződik, hogy az ember valóban szabad-e. Nem tapasztaljuk-e magunkat mindig valamilyen módon előre meghatározottnak? És nem éppen ezt támasztják-e alá például az agykutatás tudományos vizsgálatai is? Véleményem szerint e kérdéseket fontos úgy megközelítenünk, hogy előítéletek nélkül tekintünk az életvilágra: arra, hogy miként éltek az emberek mindenkor, és miként értelmezik önmagukat a mindennapokban. Ekkor gyorsan felismerhetővé válik, hogy milyen meghatározó szerepet játszik a szabadság az ember önértelmezésében. A társadalmi intézmények – például az iskolák és a bíróságok –, valamint a hétköznapi emberi kapcsolatok is azon a feltételezésen alapulnak, hogy az emberek szabadok. Ha nem lennénk szabadok, teljesen másként kellene gondolkodnunk az oktatásról, a bűnről, a büntetésről és annak végrehajtásáról, valamint családunkhoz, barátainkhoz és embertársainkhoz fűződő kapcsolatainkról. Az életvilág ugyan szigorú értelemben nem bizonyítja a szabadságot, de lényegileg utal rá. Ha valójában nem lennénk szabadok, és ezt valamilyen módon bizonyítani is lehetne (amit elvi szinten kétségbe vonok), akkor az ember életvilágbeli önértelmezésének radikálisan meg kellene változnia – vagy pedig két külön világban kellene élnünk: a „szabad” hétköznapi világban és a „valódi”, szabadság nélküli világban. Ez viszont azt jelentené, hogy hazugságban kellene élnünk.

Kerényi Károly (1897–1973) és Kerényi Grácia (1925–1985) halálának egyaránt áprilisban van az évfordulója. Kerényi Károly 1973. április 14-én halt meg Svájcban, napra pontosan harminc évvel azután, hogy Tessinbe érkezett, Kerényi Grácia pedig 1985. április 7-én hunyt el Budapesten.

Az itt közölt leveleket Kerényi Károly írta második lányának, Gráciának. Ezek a levelek több más családi vonatkozású levéllel együtt nem lettek részei a Kerényi-hagyatéknak, amelyet 1999 óta a marbachi Deutsches Literaturarchivban őriznek, hanem Kerényi Magda hagyatékával együtt 2002-ben a Pécsi Tudományegyetem Klasszika-filológia Tanszékére kerültek. Kerényi Magda közérdekű leveleiből már megjelent egy válogatás (Kerényi Magda válogatott levelei és írásai. Gondolat, Budapest, 2022), a családi vonatkozású leveleket mostanában kezdtük feltárni.

Az itt közölt nyolc levél válogatás a Pécsen őrzött doboznyi levélváltásból. A hagyatékban fellelhető levelezés Kerényi Károly és Grácia között 1945-ben indul és a hatvanas évekig tart. Onnantól Kerényi Magda levelezett Gráciával, ahogy olykor előtte is.