Fél évszázaddal ezelőtt, 1974. február 18-án az argentin jezsuita rendtartomány találkozóján Jorge Bergoglio egyebek mellett arról beszélt, hogy „ha meg akarjuk tudni, mit hisz az egyház, a tanítóhivatalhoz kell fordulnunk (mert a tanítóhivatal dolga a tévedhetetlen tanítás), ha viszont azt akarjuk megtudni, hogyan hisz az egyház, a hívő néphez kell fordulnunk”. Az elmúlt tizenkét évben az volt tapasztalható, hogy e két pólus termékeny feszültsége szüntelenül áthatotta mindazt, amit Ferenc pápa kezdeményezni próbált. De nemcsak a tanító és a tanuló egyház feszültsége volt megfigyelhető, hanem a világ globális folyamatainak és a hétköznapi élet konkrétságának összekapcsolása is. Soha nem beszélt még pápa ennyit a kortárs történelmi katasztrófákról, de az is ritka, hogy a mindennapi jelenségeknek ekkora figyelmet szentelt volna. Tudja, hogy az emberek nem akarnak már olyan egyházat, amely némaságba burkolózik és fél megszólalni, de azt is unják, ha állandóan csak ugyanabban a két-három kérdésben nyilvánít véleményt, olykor erőszakosan és tudálékosan.

A megtérés szó, csakúgy, mint megannyi más bibliai fogalom, mindennapos keresztény szóhasználatunk része. Felekezetileg, kegyességi irányzatok szerint változhat, hogy ki mennyire és milyen módon hangsúlyozza a jelentőségét, szerepét, és pontosan mit is ért rajta, azonban kitüntetett szerepét a Krisztusba vetett hit útján járó ember életében nehéz túlbecsülni. Jelen tanulmány célja, hogy röviden felvázolja a megtérés újszövetségi értelmét. Ez annál is inkább indokolt, mert mai megközelítéseinkhez képest az Újszövetség meglehetősen sajátos perspektívában láttatja a kérdést, ami abból is fakad, hogy míg mi az egyén autonóm személyiségére hangsúlyt helyező individualista kultúrában élünk, az ókori Mediterráneum világa ehhez képest kollektivista társadalomképet feltételez, ahol a csoportidentitások sokkal meghatározóbbak voltak. A mai embert a megtérés egyéni pszichológiai mozgatórugói és folyamatai érdeklik, míg ez utóbbival kapcsolatban az Újszövetség gyakorlatilag alig közöl valamit. Sőt, Isten az, aki a megtérést adja, kimunkálja, így például ApCsel 11,18-ban a pogányok vonatkozásában, a 16,14-ben Lídia szívét nyitja meg, Jn 6,44-ben pedig Jézus kijelenti, hogy: „Senki sem jöhet énhozzám, ha nem vonzza őt az Atya, aki elküldött engem.” Szent Pál is azt hangsúlyozza, hogy Isten kezdi el bennünk a jó munkát (Fil 1,6) az üdvösségre, amely az ő ajándéka (Ef 2,8, 2Kor 5,18). Ugyanakkor magáról a megtérés pontos folyamatáról és körülményeiről nem ír, hanem sokkal inkább annak etikai következményeiről, ahogy azt például az első thesszalonikai levélben láthatjuk.

Szent Benedek a 6. században írt regulájának bevezetőjében felvázolja a boldog élet vízióját: „előrehaladva a megtérésben (conversatio) és a hitben, szárnyaló szívvel és a szeretet elmondhatatlan édességével sietünk előre az Isten parancsainak útján” (RB, prológus 49). A rákövetkező részletes szabályoknak, amelyek a regulát képezik, nincs más célja, mint hogy elvezessenek ehhez a belső boldogsághoz, ami minden emberszív vágya: a beteljesedett élethez. Szent Benedek emberi bölcsességgel, lelkiségi tapasztalataiból kifolyóan és hitbeli meggyőződésből három alapvető beállítottságot tesz meg regulájának alapjává (RB 58,17): az állhatatosságot, az engedelmességet és a megtérést (conversatio morum). A beteljesedett élet eme úgyszólván három oszlopa egyben a bencés fogadalmakat jelenti. A bencések, eltérően a közismert három szerzetesi fogadalomtól – szegénység, tisztaság, engedelmesség – állhatatosságra, engedelmességre és megtérésre tesznek fogadalmat. Az még talán érthető, hogy valaki állhatatosságot és engedelmességet fogad. De hogyan lehet megtérést fogadni? Hogyan lehet ezt konkrétan megélni? És hogyan tud ez a hármas lelkiségi magatartás elvezetni a vágyva vágyott beteljesedett élethez?

Nem nagyon szeretem bevallani, de attól kezdve, mikor írni kezdtem, a mai napig, az írás terápia, egyféle öngyógyítás. Éveken keresztül arra ébredtem, hogy hánynom kell. Ezzel kezdtem a napot. Szerencsére ennek már jó ideje – az élet egyre jobb, amint idősödik az ember, ezt tapasztaltam. És a reggeli rituálé után azonnal nekikezdtem írni. Amikor belekényszerítettem magam az írásba, elmerültem a saját világomban, abban a világban, ami maga az írás, és ettől valahogy visszazökkentem a hétköznapi életbe. Végül, ahogy telt a nap, azt is ki lehetett bírni. Írással bódítottam magam, mondhatni, és később, harmincéves koromtól, vagy már korábban is, alkohollal kezdtem magam bódítani. Évekig csak kevesebbet, egy pohár whiskyt vagy hármat – ebből lett aztán a sok, de ez egy más történet. Kényszerítettem magam, hogy írjak. Mert tudtam, hogy ha belelendülök, minden könnyebb lesz, az írás legyőzi a szorongást, a nyugtalanságot, a sötét bugyrokat, vagy minek is nevezzem.

Mindenesetre elszakadtam, eltávolodtam magamtól. Soha nem azért írtam, hogy kifejezzem a gondolataimat, vagy hogy mondjak valamit arról, amit az emberek többsége tapasztalatnak nevez, inkább a valódi tapasztalás világába akartam belépni, nem abba az ismeretterjesztő, ideologizált, leegyszerűsített világba. Meg akartam ismerni a tapasztalás elemi igazságát. Ez egyféle fenomenológiai vágyódás, megpróbálni a fenomenológiai írásmódot. Ami talán sokakat elriaszt, de nekem biztonságot adott. Az biztos, hogy az írás is, és a bódulat is elszakít önmagadtól, van köztük hasonlóság.

Marguerite Duras – ő az az író, akivel rokonságot érzek – azt mondja, hogy az írás „az ismeretlen”: „Az írás […] egy önmagunk személyén kívül álló képesség, párhuzamosan fut velünk, egy másik személy, amely kilép és halad a maga útján […]”

Teljesen világos előttem, mire gondol Duras. Ahogyan azt is teljesen megértem, mire gondol – Duras maga is időszakosan ivó, súlyos alkoholista volt, naponta megivott 8–9 üveg bort, hihetetlen –, amikor ezt mondja: „Az alkohol nem vigasztal, nem tölti ki a pszichológiai hiányokat; csupán Isten hiányát tölti ki.”

Az írás is, és a bódulat is hasonló a hithez, mert a hit is elszakít magamtól, befelé fordít, ahhoz, aki valóban én vagyok, és ahol nem létezik félelem.

Így talán különbséget tehetünk, bizonyos értelemben, az irodalomban is, a filozófia szókratészi „ismerd meg magad” és a keresztény „felejtsd el magad” elve között. De végeredményben a kettő egyet jelent.

Számos más nemzet irodalmához hasonlóan, az angol irodalomban is a kezdetektől meghatározó szerepet játszott a hit és a vallásosság, és bár a modern kori angol társadalom ugyanúgy szekularizálódott, mint Európa és a nyugati világ túlnyomó része, mind a mai napig bőven akadnak olyan szerzők, akiknek életét és művészetét is meghatározza keresztény hitük, akár katolikus, akár valamely protestáns felekezet tagjaként. A római katolikus egyház szentjei sorában több híres angol írót is találunk, köztük például Sir Thomas More-t (Morus Szent Tamást), aki az anglikán egyházat alapító VIII. Henrikkel szállt szembe a hit és az egyház védelmében, de az Utópia szerzőjeként az angol irodalomtörténet meghatározó alakja is egyben. Ugyanígy a 16. században élt és alkotott a jezsuita Robert Southwell, akit szintén az uralkodónak tett hűségeskü megtagadásáért végeztek ki, versei viszont mindmáig megőrizték hitéről tett tanúságát. Mivel a 18. század végéig Anglia törvényei a katolikus vallásgyakorlatot üldözték, a katolikus hívek nem járhattak egyetemre, nem vállalhattak közhivatalt, és hitük nyilvános megvallása is veszélyt jelentett, ezekben az évszázadokban a katolicizmus inkább búvópatakként, földalatti mozgalom formájában, családi elköteleződésként élt tovább, míg a 19. század elején újra virágzásnak nem indult.

A korai mártírok mellett jó néhány olyan költőt, írót is ismerünk, akiknek életében a meghatározó vallási élmény nem az őseik hitéhez végsőkig való ragaszkodás, hanem egy új hit tapasztalata volt. A 19. század egyik legnagyobb költőjeként ismert Gerard Manley Hopkins jezsuita szerzetes is anglikán családba született, és egyetemi évei alatt, többek között a szintén konvertita John Henry Newman, az oxfordi mozgalom vezetőjének hatására katolizált. (Ez volt az a mozgalom az anglikán egyházon belül, mely a 19. század középétől a katolikus egyház rítusaihoz és tanításához való visszatérést kereste, és amelyet „felső egyház” néven, vagy az anglo-katolikus jelzővel is említenek.) De a 20. század híres megtérői közé tartozott Graham Greene, Thomas Merton, az anglikánból előbb agnosztikussá lett, majd később katolizált regényíró, Evelyn Waugh, vagy a detektívregényeiről is ismert katolikus pap, Ronald Knox is.

Az alábbiakban ebből a gazdag hagyományból csupán néhány portrét szeretnék felvillantani, méghozzá olyan ismert angol írókét és költőkét, akiknek életművében világosan tetten érhető a megtalált hit élménye.

„Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.” Ez az első parancsolat. A kérdés az, hogyan szeressük Istent. Túlságosan tudatában vagyunk saját szívünk nehézkességének. Bármit is mondjanak a vallási írók arról, hogy a szeretet érzése nem szükséges, mi mégis érezni és ezáltal tudni akarjuk, hogy szeretjük Istent.

„Nem keresnéd, ha már meg nem találtad volna” – mondja Pascal, és az is igaz, hogy akkor szeretjük Istent, ha szeretni akarjuk. A lelki életnek az az egyik nyugtalanító jelensége, hogy Isten a szaván fogja az embert. Előbb vagy utóbb mindenki lehetőséget kap arra, hogy bizonyítsa szeretetét. A szeretetet jelölő latin ige (diligo) azt jelenti, hogy előnyben részesíteni. Semmi nehézséget nem jelentett, hogy szeressem Istent a műveiben, a teremtett világ szépségében, amelyet a gyermekem születése koronázott meg. Forster élővé tette számomra a fizikai világot, és hálát ébresztett a szívemben. Szeretetem és hálám végső tárgya azonban Isten volt. Egyetlen ember sem lehetett címzettje és egyetlen ember sem tudta befogadni a szeretetnek és az örömnek azt a hatalmas áradatát, amelyet én éreztem gyermekem születése után. Ezzel együtt arra is igényem támadt, hogy dicsőítsem és imádjam Istent. Sokaktól hallottam, hogy a maguk módján akarják tisztelni az Urat, nincs szükségük sem egyházra, amelyben magasztalnák, sem olyan emberi közösségre, amelynek a tagjává válnának. Én azonban nem tudtam ezzel egyetérteni. Radikális aktivistaként szerzett tapasztalataim és egész alkatom arra késztettek, hogy másokkal, a tömegekkel együtt akarjam szeretni és dicsőíteni Istent. Anélkül, hogy utánanéztem volna a katolikus egyház tanításainak, kész voltam megvallani, hogy számomra ez az egyetlen, igaz egyház. Péter kora óta évszázadokon át fennállt, életereje a legkevésbé sem oltódott ki, és minden városban, ahol addig éltem, igényt formált és támaszkodni is tudott a tömegek odaadó hűségére. Az emberek ki-beözönlöttek a templomok ajtaján vasár- és ünnepnapokon, novénák és missziók alkalmával. De mi van, ha csak az egyház törvénye kényszerítette őket arra, hogy templomba járjanak, mert az egyház azt tanította, hogy halálos bűnben vannak, ha nem mennek minden vasárnap szentmisére? Engedelmeskedtek a törvénynek. Jelét tudták adni, hogy mit tartanak fontosabbnak. Elfogadták az egyházat. Lehet, hogy kritikus gondolkodás nélkül, semmit meg nem kérdőjelezve hittek, mégis rendszeresen lehetőséget kaptak arra, hogy megmutassák, mit akarnak. Vajon jobban szeretem-e egyházamat, mint a saját akaratomat, még akkor is, ha csak arról az apróságról van szó, hogy szentmise helyett vasárnap reggel inkább otthon üljek és újságot olvassak? Az én választásom az egyházra esett.