Kilencven évvel ezelőtt, 1935 februárjában Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepére jelent meg a Vigilia folyóirat első száma. Az összeállításban szereplő írások – Schütz Antal legendás bevezetésétől függetlenül is – egész programot vázoltak fel, amelynek egyes elemei talán ma is vonzóak, de ragyogásuk sokak számára kétségkívül elhalványult: vajon hányan kapják fel a fejüket, ha egy-egy szöveg címében a metafizika vagy a misztika szót látják, ráadásul irodalmi összefüggésben (az első szám az előbbit az irodalomban, az utóbbit a színpadon kereste)? Babits Mihály mellett a legtermészetesebben kapott helyet Paul Claudel, Schütz Antal mellett Jacques Maritain. A határozott állásfoglalásnak és állításnak is beillő szerzőpárosok mellett az első szám kérdő- és felkiáltójelekkel is szembesítette az olvasókat. Miért veszélyes a turanizmus? – tette fel a kérdést a lapszám utolsó előtti írása, a nemzetiszocializmus történelemszemléletéről szóló tanulmány pedig így fogalmazott: „Bárhová tekintünk, az »új« történetíróknál mindenütt szűk pártszempontok uralkodását látjuk és az univerzális emberi, szellemi, etikai és vallási értékek megvetését. […] Ha végiggondoljuk, hogy ilyen irányítás következtében milyen szellemi és lelki értékek vannak Németországban veszélyben, valóban okunk van a legnagyobb fokú aggodalomra.”

Az 1935-ben papírra vetett kijelentő, kérdő és felkiáltó mondatok óta eltelt kilencven év során a Vigiliának hol inkább az ily módon megnyilvánuló tiszta józanság volt a hangja, hol kisebb-nagyobb kompromisszumokra kész, s a kezdetben féltett szellemi-lelki értékekhez annyira már nem ragaszkodó megalkuvás volt a magatartása. De mindenekelőtt a kérdéseink sorjázhatnak végeláthatatlan sorban e kilencven év távlatában.

Hol vannak azok, akik elevenen érdeklődnek a katolikus gondolkodás és a katolikus kultúra kortárs európai (és természetesen nemcsak európai) jelenségei iránt? Ki állítható ma Paul Claudel és Jacques Maritain helyére? Hol vannak az aggodalomból fakadó felkiáltójelek, amelyek vészterhes kortárs jelenségek veszélyeire figyelmeztetnek? Hova tűnt a határozott és nyílt bátorság, amely nevén nevezi a történelmi és kulturális visszásságokat? Ki riad meg őszintén, ha ünnepelni lehet olyan vezetőket, akik a katolikus tanítóhivatal álláspontjával szemben kitoloncolnak bevándorlókat, és hivalkodva fittyet hánynak a klímaválságra? Ki indul el, hogy nyomába eredjen a metafizikának, és észrevegye a misztika megnyilvánulásait? Ki akarja még veszélyesnek nyilvánítani korunk turanizmusait? Ezekre a kérdésekre a Vigilia ma nem tud választ adni. De ha minden jól megy, a következő kilencven évnek az ad majd életerőt, hogy nem enged e kérdések feszítő erejéből.

Ma este egyházam képviselőjeként szólok Önökhöz, olyan emberek pásztoraként, akik a gondjaimra vannak bízva. Egyidejűleg egy ország állampolgáraként is állok Önök előtt, amely rettenetes háborút kénytelen elszenvedni, olyat, amilyenre a II. világháború óta nem volt példa Európában. De nem azért vagyok itt, hogy panaszkodjak és háborogjak. Az a szándékom, hogy reményt ébresszek, s elmondjam, honnan fakad a tántoríthatatlanságunk és az ellenállóerőnk. Olyan feladat áll előttünk, amelyet közösen kell elvégeznünk. Hitler és Sztálin népirtásainak nem szabad megismétlődniük.

Egyházunk évszázadok óta népünk mellett áll, jó és rossz időkben egyaránt. Püspökeink, papjaink és szerzeteseink rendszeresen tanúságot tesznek támogatásukról. Bár életükre halálos veszélyek leselkednek, még a megszállt területeken is mindvégig kitartanak az emberek mellett. Fogságba esnek, megkínozzák és megalázzák őket.

Az én életemre is rányomja bélyegét országunk keresztútja. 2011-ben választottak az ukrán görögkatolikus egyház fejévé. Az elmúlt tizennégy évből tízre háború vetett árnyékot. A nagyszabású támadás óta Kijevben és az egész országban figyelemmel kísérem híveinket, de általában is az összes ukrán embert, s nap mint nap bátorító és reményt adó szavakkal fordulok hozzájuk. Lelkipásztorként osztozom a többszázezer halott és sebesült családjának fájdalmában, annak a több millió embernek a gyötrelmében, akiket elűztek otthonukból és országukból, s mindenüket elvesztették.

Amikor megkérdeztem a kijevi polgármestert, Vitalij Klicsko egykori boxvilágbajnokot, hogyan tudok a leghatékonyabban segíteni ezekben a nehéz időkben a főváros lakóinak, azt felelte: „Kenyérnél és ruhánál is nagyobb szükségünk van az egyháztól olyan szavakra, amelyek reményt adnak. Legyen ön a remény jele és hirdetője!”

De mégis hogyan találhatunk és hogyan adhatunk másoknak reményt e pusztítással és halállal teli sötét időkben? Egyértelmű a válasz: az egyház ereje Isten ígéretébe vetett rendíthetetlen hitében rejlik, hiszen Isten „igazságot szerez a méltatlanul szenvedőknek, kenyeret ad az éhezőknek. Az Úr megszabadítja a foglyokat […], megoltalmazza a jövevényeket, felkarolja az özvegyet és az árvát” (Zsolt 146,7.9). Isten mindig az ártatlan áldozatoknak fogja pártját. Velünk van tehát, és támogat minket. Hisszük, hogy minden próbatétel és szorongatás ellenére végül a jó diadalmaskodni fog a rossz, az igazság a hazugság fölött. Ezért tartunk ki, küzdünk, és imádkozunk. És tudjuk, hogy Önök is kitartanak velünk.

Még javában zajlik a háború, és senki nem tudja, milyen végkifejlete lesz. Az erőszak és a pusztítás tengerében sokan felteszik a kérdést: „Hol van Isten?” Annak a meggyőződésünknek szeretnénk hangot adni, hogy a rossz megtapasztalása nem tudja tönkretenni Istenbe vetett hitünket. Szeretet az Isten, és a szereteté lesz az utolsó szó.

Ezzel az orosz ortodox egyház keresztényeihez intézett levéllel gátat akarunk vetni a gyűlölet és a pusztítás kegyetlen spiráljának. E levéllel kinyújtjuk a kezünket, abban a reményben, hogy valamikor megragadják a másik oldalról.

Sokat beszélünk fegyverekről. Mennyi energiát fektetünk fegyverekbe? Mennyi kutatást, hány és hány konferenciát, mennyi stratégiai tervezést? Végső soron azonban eszmékkel, értékekkel, jövőképekkel és identitásokkal van dolgunk. Milyen mozgatórugói vannak a hatalomnak? Miért lőnek ki rakétákat? Mi a cél? Alapvetően szellemi problémával állunk szemben. Mennyi energiát fektetünk megoldásokat kereső szellemi erőfeszítésekbe? Keresztények vagyunk, s ezért spirituális nézőpontból kell tekintenünk a konfliktusokra, és spirituális módon kell kezelnünk valamennyit. Azzal kell tehát foglalkoznunk, hogy miként tudunk teret adni a konfliktusban Isten szeretetének. Keresztények vagyunk, s ezért a politikai és katonai megfontolásokon túlmutató utakat kereshetünk. E levéllel pontosan erre teszünk kísérletet. A béke a célunk, vagyis a sebzett és megromlott kapcsolatok gyógyítása, az igazságosság, a megbocsátás és a kiengesztelődés.

Olykor azt halljuk, hogy még túl korai lenne beszélni erről. De a gyakran példaként emlegetett német–lengyel megbékélés sem csak Németország veresége után kezdődött, akkor, amikor a bűnösök egy részét elítélték és megbüntették, s a német protestáns és katolikus egyház hosszú és fájdalmas folyamat során megvallotta vétkességét és felelősségét. Németországban a megbékélési folyamatokat nem egyszer olyanok indították el, akik már a nemzetiszocializmus idején ellenállók voltak, mivel védelmükbe vették az alapvető emberi jogokat. Kisebb csoportok kezdeményezései is jelentős szerepet játszottak, például a katolikus Pax Christi-mozgalom auschwitzi bűnbánati zarándoklata vagy a protestáns kiengesztelődési kezdeményezés (Aktion Sühnezeichen), amely azt a kérést fogalmazta meg: „Hadd tegyünk valami jót az országotokban!” Szintén fontos volt a lengyel püspökök német püspökökhöz intézett levele, amelyben a következő híres mondat is szerepelt: „Megbocsátunk, és bocsánatot kérünk.” 1965-ben hangzottak ezek a szavak, húsz évvel a háború vége után.

Ezek a kezdeményezések eleinte többnyire ellenállásba ütköztek. Ma hálásak vagyunk értük, mert előkészítették az utat a német társadalom alapvető megújulásához, amelynek köszönhetően Németország ma minden ember feltétlen méltóságának tiszteletén alapul, s olyan demokratikus és szabad társadalom, amely ismét kivívta azoknak az országoknak a bizalmát, amelyekkel korábban háborúban állt.

Ez pedig azzal a háborúval kapcsolatban is reményt ad, amelyet jelenleg az Orosz Föderáció folytat Ukrajna ellen. Nem várhatunk tovább. Nem nézhetjük tétlenül oly sok ember rettenetes halálát, a front mindkét oldalán. Ezért írjuk e levelet, mi, német, lengyel és ukrán keresztények az orosz ortodox egyház keresztényeihez. Szívünk fájdalmából fakad, s arra hív, hogy közösen keressük Isten akaratát.

A majdani Szofronij atya Szergej Szemjonovics Szaharov néven született Moszkvában, 1896. szeptember 22-én, és Angliában hunyt el 1993. január 11-én. Kivételesen hosszú, külső és belső eseményekben egyaránt gazdag élete időben gyakorlatilag lefedi a 20. századot – térben pedig a 20. századi ortodox teológia és lelkiség vándorútját. Kelettől nyugatig, nyugattól keletre, és ismét vissza: a Szovjetunióvá átvedlő Oroszországból Párizsba, Párizsból Görögországba, Görögországból Angliába – gyakorlatilag ugyanezt az ingamozgást írja le a modern ortodox gondolkodás is. De ne szaladjunk ennyire előre.

Tehetős család, nyolc gyermekkel, négy fiú és négy lány. A gyermek belső életére mindazonáltal – apja mellett – mintha a dadája gyakorolná a legnagyobb hatást: saját bevallása szerint általa sajátítja el – vagy inkább issza magába – a kitartó imádság művészetét.

Fiatalon azonban egy másfajta művészet köti le inkább: 1915-től festészetet tanul a Művészeti Akadémián, majd a Moszkvai Festészeti, Szobrászati és Építészeti Iskolában. Ennek köszönhetően nem sorozzák be: ha a frontra kerül és emberölésre kényszerül, nem is szentelhették volna később pappá. Ironikus módon az Álcázási Osztálynál veszik hasznát: neki, aki megszállottan törekszik a valóság megismerésére és a belső egyensúlyra, látszatokat kell gyártania a hadiipar számára. Mindazonáltal ezekben az években is igyekszik saját útját járni művészként, istenkeresőként egyaránt: mint korának sok más orosz értelmiségije, ő is a távol-keleti vallásfilozófia felé fordul, és hosszú éveken át – közelebbről meg nem nevezett – „keleti meditációt” gyakorol, míg művészi törekvéseiben épp ellenkezőleg, a kurrens nyugati szemléletmódot követi.

A forradalom győzelme után joggal érzi úgy, hogy a megváltozott, úgyszólván tótágast állt hazában nincs maradása: Olaszországon és Németországon átutazva, egy esztendőnyi hányódás után 1922-ben végül Párizsban telepszik le. A párizsi művészvilágban hamar megtalálni látszik a helyét: egy éven belül két jelentős, pozitív visszhangot kiváltó tárlatra is meghívást kap. Belső története viszont másfelé irányítja: rendhagyó, bár talán nem váratlan fordulattal épp itt, Párizsban talál vissza az ortodox kereszténységhez. 1924 húsvétján tér vissza az egyházhoz, miután nagyszombaton részese lesz a teremtetlen fény látásának, melyről a bizánci misztikusok is beszélnek. Ő maga így ír erről egy magánlevélben (Pál apostolhoz hasonlóan, szemérmesen valaki másnak tulajdonítva az élményt): „Ismerek egy férfiút Párizsban, aki nagyszombattól húsvét harmadik napjáig, három napon át az átistenülés állapotában volt, amit a mi földi viszonyaink közt csak úgy tudott kifejezni, hogy »látta az alkonyt nem ismerő nap hajnalát«. Hajnalt, mert a fény szokatlanul lágy volt, szelíd, »gyöngéd«, mondhatni égkék színű. Az »alkony nélküli nap«: az örökkévalóság.” Ha nem is ilyen intenzitással, de már kisgyermekkorában is volt része hasonló tapasztalatban. Most, érettebb fejjel ennek hatására megérti, hogy az abszolút létező, melyet keres, nem személytelen elv, hanem személyes létező: Isten. Levonva a megfelelő konzekvenciákat, teológiai tanulmányokba kezd a frissiben megalakult párizsi Szent Szergij Teológiai Intézetben.

Levinas egyik alapfogalma a visage és a face à face. Magyar nyelven azonban ezeknek a kifejezéseknek az eredeti filozófiai árnyalatait nehéz maradéktalanul visszaadni; a fordítás csorbíthatja a fogalmak jelentését. A "szemtől szemben" fordítás ugyan kifejezi a fizikai közelség és a közvetlen találkozás mozzanatát, de nem tükrözi teljes mértékben Levinas filozófiai koncepciójának etikai dimenzióját. Az "arc" metaforájának megtartása különösen fontos lenne, hiszen az "arc" több mint puszta fizikai jellemző: a Másik megjelenésének lényegi jegye, amelyben ő maga, mint Másik, mutatkozik meg. Ez a megjelenés minden rá irányuló tárgyiasító szándékot megelőz, erkölcsi felhívással fordul felénk: ismerjük fel a Másik önállóságát és sérthetetlenségét. A "szemtől szemben" kifejezés inkább egy helyzet leírása, míg a face à face egy mélyebb, etikai találkozásra utal, amely magában foglalja a megszólítás és a megszólítottság mozzanatát is. A visage az etikai felelősség forrását jelenti, míg a face à face a közvetlen találkozás, a szembenézés aktusát; nem csupán vizuális kapcsolatot jelent a Másikkal, hanem egy mélyebb, nyelvi és etikai viszonyt feltételez.

      Lévinas az arc megjelenését epifániának nevezi, ami arra utal, hogy a Másik arca olyan revelációt jelent, amely önmagán túlmutató jelentést hordoz. Az epiphania görög eredetű szó, jelentése: megmutatkozás, feltárulkozás, és egy olyan spirituális megvilágosodást jelöl, amikor valaki mély megértéshez vagy belső felismeréshez jut. A mottó hangsúlyozza a kölcsönös függést, amely az arc (franciául visage) és a nyelv között fennáll. Le visage parle. Ebben az idézetben Lévinas kifejti, hogy „az arc beszél”, amely túlmutat a látás egyszerű érzékelésén, az etikai kapcsolat kezdetét jelenti. Az arc, mint nyelv, mint szó, dialógusra szólít fel.  Egy arcra tekinteni annyi, mint kapcsolatba kerülni a Logosszal. Az arc nem létezhet nyelv nélkül, ahogyan a nyelv sem létezhet arc nélkül: „a nyelv – az arc beszéde”. Ebből következően az arc nem tekinthető önálló entitásnak, hanem a nyelv által meghatározott. Az arcolvasás a nonverbális kommunikáció meghatározó része, amely az elsődleges jelentéstartalmat kiegészítve az ember érzéseit, gondolatait megvilágító másodlagos logoszszféra részét képezi. A francia filozófus arc- és nyelvfenomenológiájáról szóló gondolatai inspirálóan hatottak tanulmányom megírására, amelyben az arc etikai jelentőségére fókuszálok.

Hanna-Barbara Gerl-Falkovitz (1945) korunk egyik legjelentősebb katolikus gondolkodója, 2011 óta a Filozófia és Teológia Európai Intézetének (EUPHRat) vezetője a heiligenkreuzi XVI. Benedek Filozófiai-Teológiai Főiskolán. 1993-tól 2011-ig a drezdai Műszaki Egyetem Vallásfilozófiai és Összehasonlító Vallástudományi Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára volt, ezt megelőzően, 1989 és 1992 között a Weingarten/Württenbergi Pedagógiai Főiskolán volt tanszékvezető tanár. Kutatási területe a modern vallásfilozófia, a fenomenológia és az antropológia. Kitüntetései és díjai: 2022-ben a pápai Szent Szilveszter Renddel, 2021-ben Joseph Ratzinger-díjjal és Augustin Bea-díjjal, 2020-ban a lengyel Edith Stein Társaság Edith Stein-díjjal, 2019-ben Josef Pieper-díjjal, 2018-ban Nemzetközi Katolikus Kultúráért járó díjjal tüntették ki. Romano Guardini 29 kötetben kiadott összes műveinek, valamint Edith Stein összes műveinek vezető szerkesztője.

Köszönöm, hogy elfogadta a Vigilia felkérését a beszélgetésre, és nagyon örülök neki, hogy erre itt, a heiligenkreuzi katolikus főiskolán kerül sor, amelyhez személyesen is kedves emlékek fűznek. 2019-ben egy konferencián vettem itt részt, és talán személyesen is ekkor találkoztunk utoljára. Ezért különösen is megtisztelő számomra, hogy a Romano Guardini tiszteletére rendezett konferencia keretei között beszélgethetünk most itt. Élete során több kezdeményezésben vett részt; kezdjük a 28 kötetes Edith Stein-összkiadással (ESGA), amely a Herder Kiadónál jelent meg. Össze tudná röviden foglalni, hogyan jutottak Edith Stein szentté avatásának napján arra a döntésre, hogy egy új Edith Stein-sorozatot indítanak?

Köszönöm a beszélgetés lehetőségét és az erre szánt idejét! Az újrakiadás ötlete a szentté avatáskor támadt Rómában, 1998-ban. Hárman voltunk, három nő: Monika Pankoke-Schenk, aki 2024-ben halt meg, akkoriban a Katolikus Nők Szociális Egyletének elnökségi tagja volt, tehát eléggé ismert személyiség, a Zentralkomiteeben kapcsolata volt a politikával is, és az Edith-Stein-Gesellschaft Deutschland elnöke is volt egyben. Én voltam akkoriban az elnökhelyettes, és a vallásfilozófiai tanszéket vezettem Drezdában. A harmadik nő egyházjogász volt, Ilona Riedel-Spangenberger, aki később az ESGA hetedik kötetét szerkesztette. Ott álltunk hárman a Szent Péter-bazilika előtt a Via della Conciliazionén, és már nem is tudom, melyikünk volt, aki először kimondta, hogy a legfőbb ideje lenne egy jó Edith Stein-összkiadásnak. Mindenesetre mindhárman azonnal lelkesek voltunk. Hát így kezdődött el. Ezt követően rendeztem otthon egy konferenciát, ahol Beate Beckmannal sok mindenben együtt dolgoztunk, a drezdai tanszékemen készítettük elő a dolgokat, Ilona adta ki a köteteket, Monika Pankoke-Schenk gondoskodott a pénzügyekről. Drezdában létrehoztuk a koncepciót, a felosztást, amit máig követünk. És szinte minden évben kijött egy kötet, hihetetlenül gyorsan, nagyon hatékony csapat voltunk. Én, azt hiszem, öt kötetet készítettem el, de persze én voltam az irányító is egyben. Beate Beckmann négy kötetet adott ki, ezek között a nagyon bonyolult kilencedik kötetet, a hatodikat és a huszonnyolcadikat, amelyik szintén elég bonyolult volt és csak 2020-ban jelent meg. A legtöbb tehát viszonylag gyorsan ment, de néhány közülük borzasztóan fáradságos volt. Elsőként a tizenharmadik kötet jelent meg, a Die Frau, amelyet még Karl Lehmann bíboros mutatott be egy mainzi sajtótájékoztatón. A kötetből nagyon sokat eladtak, teljes siker volt, ami „megnyitotta a kapukat”. Tehát Rómában kezdődött 1998 októberében, a Via della Conciliazionén.

Lehetséges volna, hogy kétezer évvel a kereszténység kezdete után még mindig van valaki, aki egy ilyen jelentőségét vesztett témáról ír? Nos, igen, lehetséges. Valóban úgy tűnhet, hogy ez a téma kiüresedett, mégpedig annak a fokozatos, de hatékony romboló folyamatnak köszönhetően, amely a humanizmussal kezdődött, és Nietzschével tetőződött be, aki azt állította, hogy Isten halott. Időközben azonban ez a kijelentés, amely egy filozófus részéről a nyugati értelmiség által kézzelfoghatónak feltételezett valóság felerősítését jelentette, a hétköznapi tömegekhez is eljutott. Valami hasonlót tapasztalunk, ha manapság az átlagembert megkérdezzük arról, hogy szerinte mi a költészet, és azt a választ kapjuk, hogy „személyes érzelmeink egyfajta kifejezése”. Ugyanígy, amikor feltesszük a kérdést, kicsoda Jézus Krisztus, azt felelik rá, hogy Ő egy jelentős történelmi személy volt, akinek azonban alapvetően nem sok köze van a mindennapi életünkhöz. Vannak ugyanis az ember számára sokkal érdekesebb dolgok Jézus Krisztusnál, úgy mint a pénz, és az, hogy szabadon élje meg az életét.

Ha ez így van, akkor mi értelme lehet ennek a könyvnek? Éppen a kereszténységről kialakult kép helyreállítása lehet az értelme, ugyanis tény, hogy a kereszténység – még ha szándékosan vagy nem szándékosan alkotott téves ítéletekkel lerombolták is jó hírét – nem halt meg, még akkor sem, ha ezt néhányan el akarják hitetni velünk. A kereszténység nem abban az értelemben vallás, ahogyan ezt gyakran hangoztatják. A kereszténység nem néhány Rómába érkezett zsidó ember által kialakított vallásfilozófia. A kereszténység egy teljesen ingyenes és előre nem látható esemény, amely megtörténhet egy ember életében. De mi alapján állíthatjuk ezt ma? Egyértelmű, hogy csakis a megélt tapasztalat alapján, amelyet megerősít az a tény, hogy az egyház az egyedüli intézmény, amely kétezer éve minden nehézség ellenére erős lábakon áll. Természetesen az egyház kétezer éves fennállásának mint rendkívüli ténynek a figyelembevétele nem téveszthet meg bennünket, és nem győzhet meg a kereszténység igazságáról. Leginkább akkor győződhetünk meg a kereszténység igazságáról, amikor előre nem látható és mindaddig elképzelhetetlen módon találkozunk valamely emberi mélységgel, alkotó értelemmel, az igazra és a lényegesre való odafigyeléssel, és egy ilyen találkozás során felfedezzük, hogy ennek az eseménynek a neve Jézus Krisztus, akkor rácsodálkozhatunk az egyház tartós fennállására.