„Elnézést!” „Bocsánat!” „Ne haragudj!” – Ezek a szavak gyakran hangzanak el. Arra használjuk őket, hogy gyorsan és udvariasan tisztázzuk azt a pillanatnyi zavart, amely közös életünkben keletkezett. Olyan mondatok ezek, amelyek látszólag csupán jólneveltségünk jelei, valójában azonban, amikor kimondjuk őket, abból is megsejtetünk vagy megérzünk valamit, hogy akaratlanul is megnehezítjük egymás életét.

Gyermekkorunk óta halljuk szüleinktől: „Kérj szépen bocsánatot!” Gyakran engedelmeskedtünk ennek a felszólításnak. Szüleinknek igazuk volt, amikor olyan rituálékat neveltek belénk, amelyekkel a későbbi életünkben kifejezhetjük azt a szándékot, hogy szeretnénk rendbe hozni egy megromlott kapcsolatot.

Felnőttként a tapasztalataink ráébresztenek bennünket arra, hogy ha megbántottunk valakit, vagy minket bántottak meg, akkor állást kell foglalnunk. Ilyenkor a másik emberrel való kapcsolat alakításáról van szó, és ennek a kapcsolatnak a jövője a tét. Gyakran arra kell rádöbbenünk, hogy a szavak, amelyekkel bocsánatot kérünk vagy megbocsátási szándékunkat kifejezzük, nem elegendők ahhoz, hogy a kapcsolat pozitív módon folytatódjon.

A megbocsátás és a megbocsátás kérése kihívást támaszt velünk szemben, és ez az emberi együttélés során folyamatosan ismétlődik. Megbántok valakit, és keresem a részemet a történtekből, hogy a kapcsolat kielégítően alakuljon. Vagy megbántanak, és gyötrődöm az elszenvedett érzések, a fájdalom, valamint a megbocsátás nehézségei miatt. Egy életen át próbáljuk megtanulni, hogyan kell úgy bocsánatot kérni, hogy a kapcsolat folytatódhasson, és hogyan bocsássunk meg, illetve hogyan szabaduljunk meg a neheztelés, a harag és a félelem okozta szorítástól. Azért, hogy újra jó szemmel nézhessünk egymásra és önmagunkra. Hogy újra tudjunk szeretni.

Joseph Ratzinger 1927-ben született Bajorországban. Gyermekkorát beárnyékolta a náci hatalomátvétel, és ifjúkora egybeesett a II. világháborúval. Két nemzedékkel korábban a katolikus Bajorország, sőt a „megaállamként” létrejött Németország összes német nyelvű katolikus tartománya a porosz Otto von Bismarck vezette Kulturkampf (kultúrharc) elszenvedője lett. Amint üldöztetés idején gyakran előfordul, az elnyomottak közül kiemelkedő vezetők kerülnek ki. Az 1870-es évek Kulturkampfja és a második világháború közötti korszakot ma a német katolikus tudósok „virtuóz” nemzedékeinek időszakaként tartjuk számon. Közülük sokan a bajor fővárosban, Münchenben tevékenykedtek, és a Carl Muth (1867–1944) által 1903-ban alapított, Hochland című multidiszciplináris folyóiratban publikáltak. Más kiemelkedő katolikus értelmiségiek ebben az időszakban a Rajna-vidéki városokban, például Kölnben és a Rajna mellékfolyójánál, a Neckarnál fekvő Tübingenben tevékenykedtek. Wilhelm von Ketteler báró (1811–1877), mainzi püspök, aki Otto von Bismarck meghatározó ellenfele volt, egyenesen azt állította, hogy „a Rajna katolikus folyó”. A másik nagy „katolikus folyó” a Duna. A Habsburg birodalom területén kanyarog, és egyik mellékfolyója az Isar, amely Münchenen folyik keresztül. A fiatal Joseph Ratzinger e két nagy katolikus folyó között fekvő városokban töltötte gyermekkorát, közel az osztrák határhoz és Salzburg városához.

Édesanyja a dél-tiroli Mühlbachban született, abban az időben, amikor a terület a Habsburghoz tartozott. Apja alsó-bajorországi földműves családból származott. Ratzinger tehát a katolikus Bajorország és a katolikus Ausztria hatása alatt nőtt fel. Ezt a miliőt ő maga „mozartinak” nevezte. A jelző a barokk katolicizmus művészetek iránt táplált nagyrabecsülését tükrözi, amely azon az elven alapult, hogy a szépség a lét transzcendentális tulajdonsága. Ha valaki a „Bajorország” szót hallja, sörre, fehér kolbászra, barokk templomokra, középkori lovagiasságra és a Mennyek Királynőjeként tisztelt Szűz Máriára gondol, akinek kék és fehér színei a bajor zászlón látható rozettás mintákkal vannak díszítve. Koncertek és Wagner-operák is eszünkbe jutnak. Ez utóbbiak katolicizmushoz fűződő viszonya talán terhelt, de legalább megerősítik a mitológia és a transzcendencia fontosságát. Negatív szempontból Hitler, a fasizmus és a dachaui koncentrációs tábor juthat eszünkbe. A fiatal Joseph Ratzinger gondolkodása ezeknek az antinómiáknak a hátterében formálódott.

Joseph Ratzinger nem írt külön könyvet teológiai antropológiáról. Ezért a témában képviselt álláspontját az írásaiban elszórt megjegyzésekből ismerhetjük meg. Feltehetjük a kérdést, hogy ennek mélyebb megértéséhez át kellene néznünk az egész életművet? Ez minden bizonnyal az egyik módszer lenne. Olyan könyveket és pápai dokumentumokat kellene áttekintenünk, mint a Bevezetés a keresztény hit világába, a Végidő, a Schauen auf dem Durchbohrten [Arra tekinteni, akit átszúrtak], a Názáreti Jézus, A liturgia szelleme, a Fest des Glaubens [A hit ünnepe], az Új éneket az Úrnak, a Deus caritas est, a Spe salvi és a Caritas in veritate. Olyan cikkeket is meg kellene néznünk, mint a Zur Personverständnis in der Theologie [Az ember megértéséről a teológiában], a Freiheit und Wahrheit [Szabadság és igazság] és a Szabadság és kötöttség az egyházban. Van azonban egy rövidebb út is. 1968-ban Ratzinger írt a II. Vatikáni zsinat dokumentumainak ötkötetes kommentárjába. Magyarázta a Gaudium et spes 11–22. pontjait, amely egy bevezető pontot (11) és a konstitúció Az emberi személy méltósága című első fejezetét (12–22) jelenti.

A Gaudium et spes eredendően antropológiai dokumentum az egyháznak az emberiséghez szóló küldetéséről, amely az egyénre és az emberiség egészére egyaránt kiterjed. Kommentárjában Ratzinger azzal a kérdéssel foglalkozik, amely meghatározza az egész Gaudium et spesben javasolt antropológiai elemzést, vagyis az emberi személy alapvető természetével. Ezzel Ratzinger nem vázol fel egy teljes teológiai antropológiát. Azonban feltárja teológiai antropológiájának néhány alapvető aspektusát, például az embert Isten képmásaként értelmező felfogást, illetve a bűnnek az emberi személyre gyakorolt hatásáról, az emberi személy értelmes természetéről, az ember lelkiismeretének jellegéről, az emberi szabadság természetéről, a halál problémájáról, valamint az emberi személy krisztológiai és eszkatológiai természetéről szóló nézeteit. Bemutatja az „antropológiai módszert”, vagyis azt, hogy az emberi személyt elsősorban a történelmi helyzetében, nem pedig metafizikai szempontból értelmezi.

Emiatt ez a kommentár Ratzinger saját teológiai antropológiájának vázlata lehet, és az abba való entrée-ként is szolgálhat. Azonban még Ratzinger teológiai antropológiájának vázlatos bemutatása is meghaladja ennek az írásnak a kereteit. Ezért csak Ratzinger Gaudium et spes 14. pontjához fűzött kommentárjára fogok összpontosítani, amely az emberi személy egységéről szól. A dolgozat tehát egyfajta kommentár lesz egy kommentárhoz.

1. A Nikaiai zsinattól a III. Konstantinápolyi zsinatig. A krisztológiai dogmatörténettel kapcsolatos írások

A Nikaiai zsinat (325) küszöbön álló 1700. évfordulója a krisztológiai dogmatörténet első meghatározó döntésére emlékeztet minket, amelynek értelmében Jézus Krisztus „egylényegű az Atyával”. A zsinati meghatározás pontosan lefordította a görög filozófia nyelvére a Jézus istenfiúságát megvalló bibliai állásfoglalást. A Khalkédóni zsinat határozata (451) Jézus istenségére és emberségére egyaránt kiterjesztette az egylényegűség fogalmát, s azt fejezte ki, hogy a két természet a Logosz egy személyében (hüposztasziszában) kapcsolódik össze. Annak igazolásához, hogy Jézus emberi léte a második isteni személlyel egyesülve is megőrzi önállóságát, további elemzésekre volt szükség, amely végül a III. Konstantinápolyi zsinaton, az úgynevezett I. Trullanumon (681) jutottak nyugvópontra.

Úgy vélem, Joseph Ratzinger/XVI. Benedek krisztológiájának kibontakozása pontosan a dogmatörténet imént vázolt fejlődési folyamatát követte, és sajátos nézőpontból járta végig ezt a történelmi utat. Ratzinger krisztológiájának tudományos feldolgozása mindeddig főként utolsó nagyszabású művére, A Názáreti Jézus című trilógiára (2007–2012) összpontosított, s alig szentelt figyelmet a dogmatörténettel és a dogmák értelmezésével foglalkozó korai írásainak. Ezért a következők során főként az utóbbiakat veszek szemügyre.

Először érdemes röviden áttekintenünk a legfontosabb szövegeket. A fiatal professzor már 1956-ban részletes recenziót írt a Chalcedon heute [Khalkédón ma] című tanulmánykötetről. Az 1951. évi Khaldédón-évfordulóhoz kapcsolódó teológiai értelmezések meghatározó tapasztalatot jelentettek számára azokban az években, amikor doktori értekezésén dolgozott Münchenben. Ratzinger úgy vélte, „a görög kijelentéseket modern (egzisztenciafilozófiai) gondolkodásformákra lefordító eljárás” lehetőséget nyújt arra, hogy ismét és újszerűen megközelíthető legyen Jézus Krisztus személye. Szent Ágoston pszichológiai szentháromságtanára támaszkodva, amelyet Michael Schmaus vezetésével behatóan tanulmányozott Münchenben, azt hangsúlyozta, hogy az isteni Logosznak az Atyához fűződő viszonya Jézus életének mind ontológiai, mind pszichológiai alapját képezte. Éppen ezért csak akkor újítható meg a krisztológia, ha összefüggésbe kerül a szentháromságtannal és az antropológiával.

A katolikus egyház társadalmi tanítása két olyan elven alapul, amely valószínűleg meglepőnek tűnik. Először is, a katolikus egyház tekintélyi erővel nyilatkozik politikai, gazdasági és természettudományos kérdésekről, ám egyik említett területen sem támaszt igényt végső és megfellebbezhetetlen tekintélyre. A politikai, gazdasági és tudományos döntéseket azoknak kell meghozniuk, akik vezető tisztséget töltenek be ezekben a szférákban. Az egyház arra figyelmezteti őket, hogy legyenek tudatában a hatalmuknak és a felelősségüknek, hiszen ők irányítják a saját területeiken zajló folyamatokat, nem pedig struktúrák és rendszerek, nem diskurzusok, ideológiák és elméletek, nem társadalmi erők vagy tudományos magyarázatok. Az egyház egyik kontextusban sem terjeszt elő mindenre kiterjedő cselekvési tervet.

A második meglepő alapelv értelmében az egyház társadalmi tanítása nem csupán azoknak szól, akik elfogadják a keresztény hitet vagy a katolikus tanítást. Társadalmi tanítását az egyház valamennyi emberhez címezi. Jóllehet szoros összefüggésben van az evangéliummal, alapelvei nem csupán azok számára követendők, akik a katolikus hitet vallják, s ahhoz, hogy valaki elfogadja őket, nem kell például megkeresztelkednie. Erkölcsi szempontból ugyanis mindenki számára kötelező érvényűek.

Ily módon a katolikus egyház hallatlanul erőteljes, ugyanakkor nem könnyen megvalósítható és értelmezhető igényt képvisel. Önértelmezése szerint az egyház erkölcsi tekintélye az egész emberiségre kiterjed, nemcsak a katolikusokra. Ugyanakkor az egyház csupán minimális szerepet követel magának, csak alapvető erkölcsi kötelességek betartását kívánja meg, s kerüli, hogy beavatkozzon a döntéshozási folyamatokba. E téren még a püspökök és a pápák sem egykönnyen találják meg a szükséges egyensúlyt. Az egyház önértelmezése sokszor bírálatot vált ki, és olykor még a pápáknak is nehézséget okoz, hogy határozottan képviseljék a szóban forgó erkölcsi alapelveket. A nehézség abból fakad, hogy miközben konkrét állításokat kell megfogalmazniuk, teret kell engedniük az eszmecserének és a közös döntéshozási eljárásoknak.

Nincs megújulás bűnbánat nélkül. A most véget ért római szinódus bűnbánati virrasztással kezdődött. Megfelelő volt ez a kezdés?

A bűnbánatra való felhívás Jézus üzenetének lényeges része (Mk 1,19). A Hitvallásban megvalljuk, hogy az egyház szent és a Szentlélek vezeti. Ez ugyanakkor a bűnösök egyháza is, amely állandóan tisztulásra és reformra szorul. A szinódus kezdetén tartott bűnbánati virrasztás kapcsolódhatott ahhoz a bűnbánati cselekményhez, amelyet II. János Pál a 2000-es szentév első nagyböjti vasárnapján liturgikus formában vezetett. A bűnbánat és a vezeklés általában nehéz számunkra és az egyház számára is, mégis a kegyelem ajándéka, hogy a múlt terhétől megszabadulva folyton újrakezdhetünk. Ez a keresztény szabadság ajándéka.

Püspökök, papok és laikusok, köztük nők is, négy hétig intenzíven konzultáltak. Módszerük a lelki párbeszéd volt. Bevált ez a hozzáállás?

Véleményem szerint határozottan igen. A szinodális módszer hasznos alternatívának bizonyult az agresszív vitákkal, illetve a politikai és sajnos az egyházi vitákban is gyakran uralkodó teljes kulturálatlansággal szemben. Az ilyen viták végén csak állítólagos győztesek és megalázott, megsebzett legyőzöttek maradnak. A mostani tanácskozáson elsöprő többséggel tudtunk szinodális, azaz közös úton elindulni.

Ön a szinodális együttműködésben is felismeri a különböző teológiai szinteket, és ennek megfelelően azt a kockázatot is, hogy időnként egymás mellett is elbeszélünk. Hogyan sikerült ezt módszertanilag ellensúlyozni?

Természetesen a szinóduson is fennállt ez a veszély. A különböző kultúrákból és nyelvterületekről érkező emberek esetében ez másként nem megy. A szinodalitás viszonylag új fogalmát kezdetben nagyon különbözőképpen értelmezték. Nemcsak a teológiai színvonal, de a teológiai álláspontok is különbözőek voltak. Végül is a szinódus nem teológusok kongresszusa. Hangot kell adnia Isten népének, amely a hit különböző tapasztalataival, ugyanakkor a keresztségben kapott közös hitérzékkel (sensus fidei) rendelkezik. Ezután egy tanulási folyamat következett, vagyis inkább tanulás a gyakorlatban – learning by doing. Az első és a második ülés között egyértelmű fejlődés volt felismerhető. A kiscsoportok lehetővé tették az élénk, közvetlen eszmecserét. A háttérben egy szakértői csoport dolgozott azon, hogy az eltérő terminológiák közötti különbségeket elsimítsa a végső dokumentum elkészítése során, bár azzal a hátránnyal, hogy a végső dokumentum eredeti tervezete – legalábbis olaszul – megnyerőbb volt, mint a kánonjogi szempontok alapján átvizsgált és összeállított végső dokumentum. Ennek ellenére a résztvevők jóval több mint kétharmada úgy érezte, hogy megértette azt, és szívesen szavazott igennel.

„Én szóltam” – olvassuk mintegy mottóként a kötet főszöveg előtti oldalán. Nem kétséges, hogy kinek a hangját halljuk: az író (mármint a narrátor) szól itt hozzánk, megelőlegezve a majdan levonandó „tanulságokat”, amelyeknek csak az egész mű elolvasása után kerülhetünk birtokába. Mindenesetre baljós következményekre szoktunk figyelmeztetni ezzel a fordulattal, általában akkor, amikor már megtörtént a baj, mintegy magunkat mentendő. A könyv egésze összefoglalható ebben a nyelvi aktusban: az író megmondta előre, figyelmeztetett. De kit, és mire? Erre kell rájönnünk az olvasás során.

A mottó előtti ajánlás – D. J. emlékére – mindenesetre sokat elárul az előzetesen tájékozódni hajlandó olvasónak. Ugyanis ténylegesen létező személyre utal, akit Daka Józsefnek hívtak. Az idős ember a vele készült videóbeszélgetés (2011?) tanúsága szerint valóban meg volt győződve arról, hogy az Árpád-házi királyok leszármazottja, s ilyenképpen jogosult a magyar trónra. Sőt, elmondása szerint Horthy Miklós nagy titokban meg is koronázta 1944-ben, kötelezvén őt magát is a teljes titoktartásra, amit egész életében be is tartott, egészen a közelmúltig (a regény kezdetén kilencvenkét évesnek mondja magát). Krasznahorkai sokat merít ebből az interjúból, valamint Józsi bácsi egyéb nyilvános szerepléseiből, a megjelenésétől, beszédmódjától kezdve a privát szokásokig (kávéfőzés) és a családtagjaival való konfliktusokig. Az író a tartalomjegyzék előtti utolsó oldalra, a nem kis mértékben rejtélyes köszönetnyilvánítások után egy záró szerzői megjegyzést illeszt. „Ez a könyv a képzelet terméke, mely – maga is a valóság részeként – ezúttal is a valóságból táplálkozik, ám innentől fogva ehhez a valósághoz, mely közvetetten táplálta, az itt olvasott művészi formában már semmi köze. Sajnos.” Érteni vélem, hogy eszerint kétféle valóság van: egyrészt az, amelyet maga Kada József testesít meg a média révén megismerhető mivoltában, másrészt pedig az, amelyet az írói képzelet ebből a személyből megalkot a műben, s amelynek már „semmi köze” az előbbihez. Tandori mondta egyszer, hogy az író mindenkiből papírfigurát csinál – Krasznahorkai nyilván egyetértene vele, de annyit talán hozzátenne, hogy ez a papírfigura maga is a valóság része, ha nem is ugyanabban a dimenzióban. A kérdés már csak az, hogy mire vonatkozik a „sajnos” módosítószó? Ráadásul a mottó („én szóltam”) játékosan cáfolhatja is a valóságrekeszek ilyetén való szigorú elválaszthatóságát. Hiszen arra utal, hogy a művészi formában való megjelenítés, noha elszakad attól, amiből táplálkozik, mégis figyelmeztetésül szolgálhat annak a világnak is, amelyben gyökerezik. A „sajnos” így tehát arra a réges-régen szertefoszlott hitre (is) vonatkozhat, hogy az irodalom vagy általában a művészet beleszólhat az úgynevezett „valóságba”, vagyis segíthet, vagy legalábbis felhívhatja a figyelmet a közeledő rosszra.