A bakonybéli Szent Mauríciusz bencés monostor ikonfestő műhelyében nemrégiben két ikon készült, amelyeket azért is szép és felemelő egymás mellett szemlélni, mert mindkettő a születés és a testi, lelki anyaság csodájára irányítja figyelmünket. Az egyik kisméretű, bensőséges szemlélődésre alkalmat adó ikon Jézus születését ábrázolja, és latin nyelvű felirata – Nativitas Iesu Christi –, valamint előképe, a római Santa Maria del Trastevere-bazilika születést ábrázoló mozaikja alapján a nyugati hagyományba illeszkedik; a másik, az Eleusza (Könyörülő) típusba tartozó ikon Oroszország legnagyobb tiszteletben álló szentképének, a Vlagyimiri Istenanya ikonjának másolata.

Legemlékezetesebb lelki élményeim egyike a többszöri személyes találkozás a Vlagyimiri Istenanya ikonjával (1. kép) a moszkvai Tretyjakov Képtárban. Maga a helyszín is különleges: az ikon a képtár házi templomaként működő Tolmacsi Szent Miklós-templomban látható, közvetlenül az ikonosztáz előtt, különleges tárlóban. Egyszerre vagyunk múzeumban, tehát védett és felügyelt körülmények között, és megszentelt térben, egy olyan templomban, amely az istentiszteletek ideje alatt bárki előtt nyitva áll, egyébként pedig a képtáron keresztül, annak nyitvatartási idejében látogatható. Azzal, hogy a Vlagyimiri Istenanya szent ikonját templomtérben helyezték el, nemcsak a hívek számára tették lehetővé a személyes tiszteletadást, hanem maga az ikon is visszanyerte eredeti méltóságát: nem múzeumi műtárgy, még csak nem is egyszerűen kultuszkép, hanem ismét az lehet, ami: ikon, vagyis az Istenanya valóságos jelenléte, Ő maga. Azáltal, hogy az ikon egyszerre van múzeumban és templomtérben, kivételezett helyzet az övé: kiemelték a képtár steril, személytelen közegéből, ugyanakkor elhelyezését jó érzékkel úgy oldották meg, hogy a speciális tárló nem akadályozza az ikon szemlélését. Aki pusztán művészi alkotásként tekint rá és az esztétikai élmény kedvéért látogat el a képtár-templomba, az is jó fényviszonyok mellett, közvetlen közelről szemlélheti; aki viszont hívő (akár ortodox, akár katolikus) keresztényként kíván kapcsolatba kerülni vele, azt a templom szakrális terében semmi sem akadályozza ebben. Egy dolgot nem tehet meg: nem érintheti meg az ikont, nem illetheti csókkal, le kell mondania a keleti kereszténységben olyannyira fontos érintkezés szentesített rituáléjáról. Az ortodox hagyományban ugyanis az ikon mint szentkép egyszerre vizuális ereklye és érintésereklye.

Háromszáz év történelmi távlatban nem nagy idő. S ha belegondolunk abba, hogy Kantot legelsősorban azért a „kopernikuszi” fordulatáért tiszteljük, amellyel bőven túl az emberélet útjának felén, ötvenhét éves korában ajándékozta meg az emberiséget A tiszta ész kritikája című művében, akkor még inkább összemegy ez az idő. Másfelől viszont afelől bizonyosan semmi kétségünk sem lehet, hogy Platón és Arisztotelész mellett Kantot kell még a legnagyobb, a sorsfordító jelentőségű filozófusok közé sorolnunk: az ő esetében tehát a tricentenárium is megfelelő alap az ünneplésre. Filozófusok esetében az ünneplés persze alapvetően azt kell jelentse, hogy különös gonddal igyekszünk megérteni fő gondolatait és elsajátítani őket, vagyis a saját korunkban, szituációnkban lehetségessé váló viszonyulást alakítani ki hozzájuk. De vajon mik ezek a fő gondolatok Kant esetében, s mi alkotja e gondolatok filozófiai jelentőségét?

A válaszadáshoz induljunk ki abból, hogy első ötvenhat évét Kant három meghatározó momentum feszültségterében élte le. Gyermekkora pietista szellemű, azaz a lutheri gondolkodás egyik ágára támaszkodó, a kegyes érzületre nagy hangsúlyt helyező neveltetése egyáltalán nem volt harmonikus viszonyban a Leibniz nyomán kialakult „német iskolafilozófiával”, azzal a filozofálási móddal, amelyet az ész szerepének a hangsúlyozása, néhol túlhangsúlyozása jellemzett, s amelynek tankönyveiből kellett Kantnak tanítania az akkor kelet-poroszországi Königsbergi Egyetemen (ma Kalinyingrád). Szimbolikus jelentőségű, hogy a hallei pietisták nemcsak egyetemi katedrájától fosztották meg az ész uralmát hirdető akkori legjelentősebb filozófust, Christian Wolffot, hanem ki is űzették Poroszországból. A harmadik fő momentum a példaképeként tekintett „szentimentalista” gondolkodó, Rousseau követése volt. S ebből máris láthatóvá válik az is, mennyire ellentmondásos kellett, hogy legyen viszonya az ún. felvilágosodáshoz: Rousseau maga is egyfelől igyekezett barátságban lenni a felvilágosodás vezető gondolkodóival – Diderot-val, Hume-mal például –, míg másfelől komoly személyes és elvi ellentétek szembe is állították velük.

Jelenits Istvánnak

Lezárttá válik-e egy kapcsolat attól, hogy valamelyik szereplője meghal? Képtelen vagyok úgy gondolni, hogy igen. Nem tudok összefoglaló, lezáró, konkludáló összegzést írni, csak vallomást. Amiben nem a szubjektív nézőpont a hangsúlyos, nem ettől és ennyiben érvényes, hanem attól, hogy nyitott a folytatásra. A várakozástól. Ezért fontos a pontosság – a figyelem és a türelem –, amelynek úgy tudok megfelelni, hogy kapcsolatunk szövetének, belső szerkezetének megértése felé más történetek, más szövegek felől próbálok közelíteni.

1. A köpeny

Illés és Elizeus közös története a Királyok két könyvében összesen huszonegy vers. Négy, legfeljebb öt jelenet, de mindegyik, mint egy-egy villanás, mélyen emlékezetünkbe ég. Illés köpenye, amely először az első jelenetben tűnik fel, a történet során még legalább háromszor elénk kerül. De ha csak egyszer látnánk, itt, Elizeus meghívásakor, akkor sem felednénk.

Nem csodaköpeny ez, még ha a későbbiekben mintha akként szerepelne is. Az erejét a meghívástörténetben a látvány adja, a látványét pedig a mozdulat. Ahogy Illés beteríti vele Elizeust. Minden megváltozik, minden más lesz tőle: nem egyértelművé válnak a dolgok, sőt inkább minden kérdésessé lesz, de minden kérdés ehhez a ponthoz viszonyul.

„De hát mit tettem veled?” Lehet, hogy Illés sem tudja? Véletlen lenne? Vagy csak távolságot akar venni, hogy teret nyisson a szabad döntésnek? Mintha ez az egyszerre elbizonytalanító és szabadságot adó „De hát történt bármi is köztünk?” térne vissza újra meg újra a későbbi kapcsolatban, akárcsak a köpeny. Még jó, hogy ott a köpeny! Bár hiába, a bizonytalanság így sem oszlik.

Így jön el a váltás ideje, „amikor az ÚR” – JHVH-Adonai – „Illést forgószélben az égbe akarta ragadni”. A bizonytalanság feszültséggé nő, Illés pedig újra meg újra le akarja rázni Elizeust. „Maradj itt, mert engem Bételbe küld az ÚR.” Aztán Jerikóba, aztán meg a Jordánhoz. Elizeus azonban nem hagyja el. Nem egyszerűen nem tágít, hanem: „Nem hagylak el téged.” Mintha már megint a kapcsolat személyessége tolulna be a szavak közé. Vagy még inkább ez a bizonytalan valami, ami nehéz ugyan, mert Illés magatartását nehéz nem elutasító, visszaparancsoló üzenetként hallani, de amitől mégis mintha a személyesen túli jelenne meg a meghívás eredeteként. Az ÚR irányítja az eseményeket.

Úgy emlékszem, hogy az ősz fényei, ha csak egy pillanatra is, de mindig megállásra és ámulatra késztettek. Valahogy már a kezdetektől fogva úgy tűnt, hogy nem csupán evilági forrásból táplálkoznak a nyár végének olykor álomszerű árnyalatai. Így szeptember végén az egyre vastagabb levéltakaró ráncait egyengetem sepregetve a járda kövein. Persze, az elmúlás… Erről pedig eszembe jut a ma hajnali különös emlékezés. Még inkább emlékeztetés. Az a szívdobbanásszerű és szinte érthetetlenül bennem landoló rád gondolás. Vajon meddig lehetsz még köztünk?

Alkonyattájt pedig megérkezik a hír is. Az egy ideje már erősebben elképzelt, valahol várt, de nem akart, és mára megszülető sorok utolsó szavait olvashatom: „Csendesen elhunyt.” Hát Te is elmentél, drága Tanár úr.

Aki ismert téged, az mind érezheti: kimozdult a világ egyensúlya egy táguló pillanatra. Mint mikor a révész kilép a csónakból és az megbillen, annak régi és mégis mindig új partot érő léptei előtt. Hát így összetartoztunk volna? Hogy közvetlen indulásod előtt kaphattam én is egy benső, szelíd jelzést? Egy inkább hívogató, mint búcsúzó integetést ébredésem pirkadó idején?

Kinézek a lassan estbe merülő udvarra. A lehulló lombkorona összegyűjtött, egyenként légies volta, úgy tűnik, most súlyos halomként emelkedik és mutat az ég felé.

Úgy sejtem, hogy azokhoz tartozom, akik tanítványaid közül talán a legkevesebb időt tölthették veled földi életedben. A hír után pedig most, hogy olvashatom és láthatom színgazdagságát is a csak egyszer nyíló nekrológok virágfüzérének, egyre inkább megrendülök. Annyi fontost és megfontolandót, igazat és reményre hívót írnak és festenek meg rólad. Annyi mindent nem tudtam. Elég mindezt most csendben befogadni és hálásnak maradni.

Elég?

Tudom, hogy nem vagyok se méltó, se kellő tapasztalattal bíró, hogy a rád – és most már a veled – való emlékezésem ereje láthatóvá legyen a téged ismerő sokak emlékfolyamának medrében.