A jelenlegi felekezeti helyzet számokban

Lengyelország lakosságának száma jelenleg 38 millió fő. A legújabb népszámlálási adatok (2021) szerint 27,5 millió ember vallotta magát kereszténynek, vagyis a lakosság 72,4 százaléka. Ez a szám nem fedi a megkereszteltek teljes számát, ami valószínűleg eléri a 90 százalékot, de sokat elárul a társadalom folyamatos szekularizálódásáról.

Lengyelországban a legnépesebb egyház a Római Katolikus Egyház. A legújabb népszámlálás adatai szerint a társadalom 71 százaléka (27,5 millió személy) vallotta magát római katolikusnak, míg a többi keresztény egyház és közösség tagjának a lakosok 1,1 százaléka (430 ezer fő). A görögkatolikus egyház tagjának 33 ezer hívő vallotta magát.

A második legnagyobb egyház a Lengyel Autokefál Ortodox Egyház (0,4 százalék – 150 ezer fő vallotta magát a tagjának, jóllehet az ortodox források szerint hívei száma körülbelül 504 ezer fő, vagyis a népesség 1,5 százaléka).

A 16. századi reformáció hagyományait őrzik a következő egyházak: az Ágostai Evangélikus (lutheránus – 65 ezer hívő vallotta magát a tagjának, vagyis a társadalom 0,17 százaléka), és a református (kálvinista – körülbelül 3,2 ezer hívővel). A 19. századtól létezik Lengyelországban a Baptista Keresztények Egyháza (körülbelül 5 ezer hívővel), a Metodista Egyház (körülbelül 4,4 ezer hívővel), a Hetednapi Adventista Egyház (körülbelül 3 ezer fő vallotta magát a tagjának; egyes források 10 ezer főre teszik hívei számát, a gyerekekkel és a szimpatizánsokkal együtt), a 20. századtól pedig pünkösdista jellegű egyházak is (körülbelül 30 ezer fő tartozik hozzájuk).

Létezik továbbá két (a 19. és 20. század fordulóján keletkezett) helyi jellegű, az ókatolikus egyházak családjához tartozó egyház: a Mariavita Ókatolikus Egyház (körülbelül 12 ezer fő vallotta magát a tagjának, bár a mariavita források körülbelül 22 ezer hívőt adnak meg), és a Lengyel Katolikus Egyház (saját bevallás szerint 7 ezer fővel, bár a lengyel katolikus források szerint híveik száma körülbelül 18 ezer).

108 ezer személy állította magáról, hogy Jehova Tanúi közé tartozik. Lengyelországban más vallások képviselőit egyesítő vallási szövetségek is működnek (önbevallások szerint körülbelül 50 ezer személy), mint a Zsidó Hitközségek Szövetsége, a Karaita Vallási Szövetség, valamint a Muzulmán Vallási Szövetség.

Az idő múlása igazol minden emberi tevékenységet, és megmutatja, mi az, ami valóban megmarad belőlük. Így van ez az emberi műalkotásokkal is, a zeneszerzést is beleértve – még ha az egyik legsikeresebb és legismertebb kortárs zeneszerzőről, a 2020-ban elhunyt Krzysztof Pendereckiről van is szó. Természetesen még túl kevés idő telt el ahhoz, hogy ilyenfajta igazolásról beszélhessünk. Az egyre növekvő időbeli távolság azonban lehetőséget ad arra, hogy egyre megalapozottabb észrevételeket tegyünk az életmű különböző aspektusait illetően. A következők során Penderecki vallásos zeneművészetét próbáljuk áttekinteni, amely ma különösen aktuális: egyrészt a társadalmi és kulturális élet egyre nagyobb szekularizációját tapasztaljuk, másrészt a zene jelenléte az ember életében kezd egyre inkább totális – hogy azt ne mondjam, spirituális – jelleget ölteni (legalábbis helyettesítő jelleggel – ezért nem beszélhetünk vallási jellegről). Krzysztof Penderecki vallásos zeneművészetének áttekintése nagy segítséget nyújthat abban, hogy megértsük a két érték közötti kölcsönös és egyre aktuálisabb kapcsolatot.

Jaroslaw Fret, a wrocławi Grotowski Intézet igazgatója a 2023-ban Budapesten megtartott Színházi Olimpia alkalmából egy, a Parastudio Egyesület által szervezett szimpóziumon azt mondta, a fiatal lengyel rendezők és színinövendékek már nem mutatnak érdeklődést Jerzy Grotowski színházi koncepciója iránt. Grotowski ugyan megmaradt a színházi kánon részének, de legendás, avantgárdnak is titulált korszakának előadásai nem inspiratívak a mai korosztály számára; a parateátrális, majd objektív és rituális kutatásai pedig meghaladták a színház intézményes kereteit, így nem érzékelhető a direkt hatás a kortárs színházi alkotók vagy színészek munkájára. Ezzel azonban felvetődik a kérdés, bármennyire is váljon valaki az egyetemes színház- (és akár kultúr)történet részévé, mennyiben hordoz jelentőséget akkor, ha elveszíti hatásfokát az aktuális színházművészeti trendekre, a művészi önértelmezésre és útkeresésre, vagy egyáltalán a színház jelen kultúrfilozófiai (avagy kultúrantropológiai) és társadalomkritikai meghatározására.

Ugyanakkor Grotowski esetében soha nem csak az volt a kérdés, hogy mit jelentett ő egy korszak – a ’60-as évekbeli neoavantgárd, a beat-mozgalom, a közép-keleti européer lázadó viselkedés (‘partizán-attitűd’ à la Paál István), a Nyugat felé nyitó művészi szabadságvágy – számára, sokkal inkább az, mit ad ő mindmáig, vagyis mit jelent Grotowski permanens értéke a színház, a kultúra, a humán önértelmezés és személyiségkép, vagy akár fogalmazzunk enyhe túlzással: az egyetemes (tehát földrészeken is átívelő) performatív művészetfilozófia számára. És mindezt úgy, hogy sokan még a nevét sem hallották soha Magyarországon. Legfeljebb azok közvetítésével, akik így vagy úgy mint elismert honi művészek hivatkoztak rá: legyen az az előbb említett Paál István, vagy Ruszt József, Halász Péter vagy Pilinszky János, Fodor Tamás, vagy épp Pintér Béla (ad absurdum Latinovits Zoltán a Ködszurkálóban).

Grotowski jelentősége csak akkor mérhető, ha túllép saját korán. Ha nemcsak egy korszakot fed le, de értelmezési pontot, sőt hidat, kikötők vagy állomások közti ‘járművet’ (vehiculum – ahogy Peter Brook illette Grotowski utolsó olaszországi munkafázisát) képez egy végtelennek tűnő, tág teátrális és azt is meghaladó metakulturális horizonton.

Az 1989-es rendszerváltozást követően nemcsak a politikai, társadalmi, hanem a kulturális és irodalmi életben is nagy változások álltak be Lengyelországban. Ugyanez alighanem elmondható a volt keleti blokk valamennyi országáról, azonban a lengyeleknél megfigyelhető két olyan elem, amelyekkel máshol nem, vagy legalábbis biztosan nem ennyire markánsan találkozunk. Az egyik, hogy nagyon bátran és lényegében azonnal elkezdtek szembenézni, leszámolni a múlttal, ahogy azt egy lengyel származású, svédül író szerző, Maciej Zaremba találóan meg is fogalmazta: „Lengyelország, mint kígyó, levedlette bőrét”. A másik, ettől el nem választható dolog, hogy rengeteg minden a felszínre került, amelyet korábban a történelem (vagyis a kommunizmus) tabusított. Olyan – nyilvánvalóan sokszor kellemetlen – témákra kell itt gondolni, mint az eufemisztikusan csak lakosságcserének nevezett brutális kitelepítések, Lengyelország határainak eltolása a II. világháborút lezáró békeszerződések következtében (ez ugyebár területvesztéssel is járt), a lengyel–német, a lengyel–ukrán vagy akár a lengyel–zsidó viszony; a holokauszt és a kommunizmus áldozatainak kérdése.

Hatalmas tematikus felszabadulással találjuk tehát szembe magunkat, amelynek természetesen az irodalom, illetve később a színház és a film is kiváló színtereivé váltak. Ezen belül is megfigyelhető egy ív: mindez elindul a szépprózában, onnan a kétezres évek elején áttevődik a drámairodalomba és a színházba, illetve ezzel egy időben a riport- vagy non-fiction irodalomba; végül megérkezik a popkultúrába, és az elmúlt néhány évben több kiváló filmnek és sorozatnak is témát szolgáltat. A rendszerváltozás után egyébként is nagy változások álltak be a lengyel irodalom területén, új trendek, új alkotói körök jelentek meg, berobbantak az irodalom színpadára a női szerzők, megváltozott a kiadói struktúra és az olvasói igények is – e tanulmány keretei azonban nem teszik lehetővé, hogy mindezekkel foglalkozzunk, így itt csak a tematikai változásra, a korábban mélyre temetett témák felszínre törésére koncentrálunk.

Az elmúlt néhány évben Lengyelország rendkívül megosztott ország lett. Hogyan hat ez a megosztottság az egyház társadalmi jelenlétére? Sokan alighanem azt várják az egyháztól, hogy a társadalmi-politikai spektrumnak az egyik oldala mellett kötelezze el magát.

A kialakult helyzet magát az egyház identitását állítja kihívás elé. Ha a II. Vatikáni zsinat Lumen gentium kezdetű konstitúcióját vesszük alapul, azt látjuk, hogy a szöveg meghatározása szerint az egyház az egység szentsége, azaz eszköze. Mi, katolikusok tehát így határozzuk meg magunkat. A szóban forgó egység elsődlegesen természetesen Isten és az ember kapcsolatára vonatkozik, de az emberek közötti viszonyokra is ki kell terjednie. Ezért jelent komoly kihívást az egyház számára a társadalom megosztottsága. Nem az a hivatásunk, hogy hozzájáruljunk a megosztottság elmélyüléséhez, és nem az a dolgunk, hogy a politikai élet valamely pólusa mellett elkötelezzük magunkat. Hidakat kell építenünk, nem pedig falakat.

A kérdés mindenképpen igen jelentős, mert magát az egyház identitását érinti. Ha szabad egy személyes megjegyzést is tennem: nagyon várom már, hogy olyan időszak köszöntsön be Lengyelországban, amikor bizonyos ideig nem lesznek választások. Az elmúlt években rendszeresen zajlottak választások az országban, és a választási kampányok mindig csak tovább mélyítették a már amúgy is meglévő megosztottságot. A feszültségek odáig fokozódnak, hogy sokan egészen meggondolatlanul kezdenek nyilatkozni, és olyasmit is kijelentenek, amit nem gondolhatnak komolyan.

Ezért is várom, hogy egy időre végük szakadjon az állandó választásoknak – már csak azért is, mert ilyen körülmények között folytatni tudnám azt, amit hét éve kezdtem el, amikor Łódźba kerültem. Olyan találkozókat szerveztem, amelyeken Lengyelország helyzete volt a téma, főként annak a kérdésnek a formájában, hogy milyen értékek tudnak egyesíteni minket, lengyeleket, mely értékek azok, amelyek minden lengyel ember számára lényegesek. A társadalmi spektrum egészen eltérő oldalairól érkező, egymással szembenálló szemléletű embereket hívtam meg ezekre a találkozókra, és csak két feltételem volt: a meghívottaknak nyitottnak kellett lenniük a párbeszédre és szeretniük kellett Lengyelországot. Semmi mást nem kértem. Havonta mintegy száz ember gyűlt össze ezeken az eszmecseréken, egészen eltérő gondolkodású politikusok és tudósok (Łódź ugyanis egyetemi város, százezer diák tanul az egyetemen, amely a város legnagyobb munkáltatója). Csodálatos tapasztalatban volt részem. Én magam nem is szólaltam fel a megbeszéléseken, csupán bemutattam a résztvevőket. Meggyőződésem szerint ugyanis az egyháznak ezt a szerepet kell betöltenie egy megosztott társadalom viszonyai közepette: teret kell biztosítanunk a találkozásra, arra, hogy az emberek párbeszédet tudjanak folytatni egymással. Erre pedig volt is érdeklődés, nagyon sokan eljöttek, és valóban meg is tudták hallgatni egymást. Nagyon hiányzik ez a fajta párbeszéd, de választási kampányok közepette kivitelezhetetlen. Ezért is várom, hogy túl legyünk a jövő évi elnökválasztáson.

Krzysztof Michalski (1948‒2013) 1969-ben végezte el a filozófia szakot a Varsói Egyetemen. Olyan mesterei voltak, mint Leszek Kołakowski (akit 1968-ban kényszerítettek emigrációba) és Jan Patočka (aki 1968-ban térhetett vissza tizenkilenc év után a Károly Egyetemre, ám1972-ben megint távoznia kellett). Már szépreményű adjunktus volt, egy könyve is megjelent – Heidegger és a kortárs filozófia (1978) ‒, Heidelbergben kutatott, amikor kihirdették Lengyelországban a hadiállapotot. Döntenie kellett, hazatér vagy marad külföldön. Új célt talált a kutatás mellett: olyan tudományos központot akart létrehozni Nyugat-Európában, amely nyitott a vasfüggöny mögötti filozófiai gondolkodásra.

1982-ben alapította Bécsben, többek között Józef Tischnerrel és Hans-Georg Gadamerrel a Humán Tudományok Intézetét, melynek stratégiai célja az volt, hogy „bevezesse a közép- és kelet-európai kutatók által kidolgozott eszméket a nyugati világ szellemi hagyományába”. A vállalkozásukhoz II. János Pál támogatását is megszerezték, Michalski pedig rengeteg pénzt gyűjtött alapítványoktól és magánszemélyektől. Az amerikai Institute for Advanced Study példájára hivatkozott, amely számos kiváló német tudóst fogadott be a harmincas években, amikor emigrációba kényszerültek. Hasonlóan segítette az Intézet a közép- és kelet-európai kutatókat abban, hogy valóra váltsák tudományos terveiket. Michalski élete végéig az Intézet rektora volt, emellett filozófiaprofesszorként tanított 1986-tól a Bostoni, 1994-től pedig a Varsói Egyetemen.

Az öröklét lángja. Esszék Friedrich Nietzsche gondolatairól (2007) című könyvében, melynek egyik fejezetét e számban olvashatjuk, abból a gadameri elvből indul ki, mely szerint megérteni egy gondolkodót azt jelenti: feltételezzük, hogy igaza van. Nietzsche életműve ebben az értelmezésben következetesen megvalósítja a filozófia mint küldetés és felhívás, drámai üzenet eszményét. Michalski érzékelteti az olvasóval, hogy olyan ez, mint az álomból felriasztó vészkiáltás a tűzről (amit Zarathustra hoz az embereknek). Valóban sok olyan kép van a könyvben, ami kizökkenthet a békés hétköznapokból. Többször is visszatér az a gondolat, hogy Nietzsche szerint az élet lényege a fájdalom, a nyugtalanság, az állandó keletkezés és az érthetetlennel való szembesülés. Mint Przemysław Paczkowski írja, kísért minket egy más, nem emberi valóság, ahol nincs elmúlás, ezért erős bennünk a kísértés, hogy elveszett paradicsomnak tekintsük azt. De ez tévút, mert az az ember igazi boldogsága, ami a tragédiája, az elmúlás és a halál tudata. Nem találunk támaszt semmilyen objektív igazságban; létezik a véletlen, vagyis valami idegen, amivel háborúznunk kell. A menekülés álom, önáltatás, de nem szabad elaludnunk! ‒ kiáltja Nietzsche.