Az egyházi múzeumokat tematikus múzeumként tartja számon a szakma, és többségük gyűjteményi vagy kiállítóhelyi státusban működik. Az egyházi kincstárak és múzeumok jóllehet pótolhatatlanul fontos és nagyszámú műtárgy őrzői, mégis csupán az elmúlt évtizedekben kezdtek jelentőségükhöz méltó súllyal megjelenni a szakmai életben. Ennek oka elsősorban az egyházi intézményi struktúra hierarchiájában található meg, ahol a pasztorális munka, az igehirdetés, a templomok felújítása, az iskolák fenntartása, a szociális intézmények működtetése után a sor végén jutnak támogatáshoz és figyelemhez a kulturális intézmények. Ezek között is elsősorban a levéltárak, majd a könyvtárak, és a sor végén a múzeumok. Változó hangsúlyokkal, de ez valamennyi történelmi egyház intézményrendszerére igaz. Amikor egy egyházi közösség, mint a görögkatolikus egyház is, a rendelkezésére álló nem igazán bőséges anyagi forrásokból mégis múzeum építését határozza el, akkor érdemes elgondolkodni a múzeum tágan értelmezett lehetőségeiről az egyházban és a társadalomban.

Hol történjen a beszélgetés?

A lelkivezetés során folytatott beszélgetésnek semmiképpen sem szabad mások jelenlétében, sem zajos környezetben zajlania. A nagy helyiségben folytatott vagy séta közben végzett lelki beszélgetések nem helyénvalók! A beszélgetés csak akkor történjen a lelkigondozó magánterületén, ha erre nem adódik más lehetőség! Egy kis szoba, mindössze két székkel és egy kis asztallal megfelelő, ennél többre nincs szükség. Egy gyertya segít az összeszedettségben. A kísért személyt úgy kell hellyel kínálni, hogy biztonságban érezze magát. A szék ne ablak vagy más világos háttér előtt legyen, hanem inkább egy fal mellett vagy egy sarokban, de úgy, hogy a kísért személy szabadon jöjjön-mehessen, és ne érezze magát beszorítva. A túl kényelmes fotel, amelyben a kísérő könnyen elalszik, nem megfelelő. Kemény, háttámlás vagy háttámla nélküli székben éppoly éber maradhat, mint szemlélődő imádság közben. A legjobb, ha a kísérő és a kísért személy számára két azonos fajta szék áll rendelkezésre.

Az üdvözlésről és a beszélgetés időtartamáról

A kísért személynek éreznie kell, hogy számítottak rá, hogy fontos, hogy ő áll a figyelem középpontjában, valamint hogy a kísérő nem siet, van rá ideje, semmilyen más tevékenység nem vonja el a figyelmét, és egyedül érte van ott.

Ha a beszélgetésre havonta egyszer kerül sor, akkor az egy-másfél órát is igénybe vehet; nyolcnapos lelkigyakorlatok során, például egy csendes elvonulás alkalmával naponta, esetleg két- vagy háromnaponta kerülhet sor beszélgetésre. A napi beszélgetés ilyenkor 10-től 60 percig tarthat.

Jobban szeretem, ha a kísért személy határozza meg a beszélgetés végét; elvégre az ő idejéről és az ő igényeiről van szó. Nem szeretném, hogy az illető úgy érezze, nincs elég időm rá. Viszont előfordul, hogy ha azt mondom: „Kérlek, foglald össze a lényeget, mert már csak 20 percünk van”, néha nemcsak nekem, hanem a kísért személynek is segít abban, hogy összeszedje magát. A folyamat „egészen addig [tart], amíg a támogatott személy fellélegzik”, ahogy Bert Hellinger fogalmaz. Fontos odafigyelni a kísért személy érzelmi állapotára. Nagyon jó, ha fel tud lélegezni, amikor távozik, mivel ki tudta mondani mindazt, amitől meg akart szabadulni, és ki tudta fejezni (ezáltal pedig meg is értette) önmagát, a jelenlegi érzelmeit, végül pedig ha megértettnek és támogatottnak érezte magát.

Közismert, hogy az ókorban nem volt elválasztható egymástól a vallás és a politika, Konstantin római császár esetében pedig a kettő között különösen szoros a kapcsolat. Efféle megállapítások azonban nem sokat segítenek abban, hogy egy-egy konkrét esetben, például a 325 tavaszán a bithüniai Nikaiában egybehívott zsinattal kapcsolatban megértsük a két tényező összefüggését. A zsinattal kapcsolatos politikai tényezők szintén ismertek. A császár nemcsak a logisztikai feltételeket biztosította a tanácskozáshoz, hanem az eszmecseréken is részt vett, a jelek szerint jelentős hatást gyakorolt a zsinati folyamatokra, s az egyházi eseményt összekapcsolta uralkodásának huszadik évfordulójával. Az, hogy ezerhétszáz évvel később még elevenen emlékszünk Nikaiára, ugyanakkor egyházi és teológiai jelentőségével is magyarázható: visszatekintve az első összegyházi (egyetemes) zsinatnak látjuk, amely minden későbbi – hasonló formátumú – zsinatnak mintát adott, hitvallása pedig a mai napig szerte a világon a keresztények hitének és önértelmezésének alapjául szolgál. Ily módon Nikaia teológiai öröksége az egyházakat elválasztó különbségeken túlnyúló egyetértésre ad módot. Elgondolható-e azonban a zsinat öröksége a 4. századi történelmi esemény politikai színezetétől függetlenül? Megfordítva: mennyiben van teológiai színezete a Konstantin által a zsinatra gyakorolt politikai hatásnak? Kiemelkedő jelentőségénél fogva a zsinatról alkotott képet a mai napig sokféle értelmezés és értékelés szövi át. Ezért a recepciónak legalább néhány elemét szem előtt kell tartanunk, ha szemügyre vesszük a zsinat összehívásának és korabeli megítélésének kérdéseit.

„Ennek a járványnak a terjedését először a Nikaiában összegyűlt háromszáztizennyolc küldöttből álló zsinat gátolta meg, amelyet a Szent Lélek hozott össze, és volt vele. Athanasziosz még nem tartozott a püspöki rendbe, de az összegyűltek legjelesebbjei között emlegették. Az erénye miatt iránta megmutatkozott tisztelet nem maradt le amögött, ami a rangnak járt volna ki” (Nazianzoszi Szent Gergely: Beszéd a Nagy Athanaszioszról, Or. 21, 14; Vanyó László fordítása).

A kereszténység 4. századi történetét áttekintő munkákban Alexandriai Athanasziosz (295 körül – 373) neve elválaszthatatlanul összekapcsolódik a Nikaiai zsinattal és az „ariánus vitával”. A későbbi nemzedékek szemében Athanasziosz a Nikaiai hitvallás tántoríthatatlan képviselője és az ariánus eretnekség ellen folytatott hosszas küzdelem hőse volt. Emlékét Keleten és Nyugaton egyaránt nagy tisztelettel ápolták, elért eredményei legendás hírűek lettek, s az egész korszak megítélését meghatározta, hogy a korabeli viták tárgyát egyetlen kérdésben, az „arianizmus” megítélésében jelölte meg. A modern történeti kutatás megkérdőjelezte e korábbi értelmezés helytállóságát, s felismerte, hogy az idővel ortodoxnak elfogadott álláspont győzelme alighanem nagyban eltorzította a viták tényleges kibontakozásáról alkotott képünket. Ugyanakkor az, amit Athanasziosz pályafutásának és írásainak kritikai igényű elemzése tár elénk, sokkal különlegesebb annál, mint ami a hagiográfiai színezetű legendákban tükröződik. Athanaszioszt határozottan saját történelmi kontextusába kell helyeznünk, és fölébe kell emelkednünk a sokszor polemikus irányultságú források elfogultságainak, mert csak így tudjuk pontosan megítélni, mit ért el Athanasziosz az ortodox hit megállapításának szempontjából, és csak így tudjuk pontosak kijelölni a Nikaiai zsinat helyét a keresztény hagyományban.

Ha valaki úgy vélte, hogy a kereszténység úgynevezett hellenizálódását érintő felvetések és viták javarészt az előző századforduló eseményei közé tartoztak, nagy meglepetésére még a közelmúltban is azzal volt kénytelen szembesülni, hogy a kérdéskör változatlanul élénk érdeklődést vált ki, és hosszú ideje hömpölygő árja olyan terheket visz a hátán, amelyektől már meg lehetett volna szabadulni. Öt évvel ezelőtt Jürgen Habermas nagyszabású „alternatív” – a hit és a tudás nyugati összefüggésrendszerének szentelt – filozófiatörténete a kereszténység és a görög szellem (a „hellenizmus”) találkozása kapcsán ismét „tévútról” beszélt, arról, hogy miközben az ókori görög filozófia nézőpontjából „a keresztény hitvallás tartalma abszurdnak tűnt”, addig a görög gondolkodáshoz alkalmazkodó kereszténység az Isten által felkínált szövetségben rejlő ígéret, a megmenekülés ígérete „metafizikai eltorzításával” egyenértékű, azaz kiüresíti az Isten közelgő országáról szerzett ókeresztény tapasztalat belső magvát. Ebből egyenesen adódik a retorikai kérdés: „Az, hogy Isten megtestesült a megfeszített Jézus Krisztusban, miért igényelt volna olyan értelmezést, amely tévútra tereli és meghamisítja, vagyis ontológiai magyarázatot?” Ennek értelmében az ókori kereszténység meghamisította saját magát és eredendő tapasztalati világát, amikor szövetséget kötött a görög filozófiával – „hellenizálódásával” eltávolodott alapvető szemléletmódjától, és elárulta zsidó gyökereit, amelyek a filozófia elvont fogalmai helyett inkább az idő újfajta megtapasztalásához rendelték. Jürgen Habermasnak kortárs teológiai támasza is van álláspontja kifejtéséhez, az a Johann Baptist Metz, aki életműve jelentős részét valóban „Athén” és „Jeruzsálem”, a görög szellem és a zsidó kötődésű tapasztalatiság feszültségének szentelte. Más kérdés, hogy Habermas kimerítően pontosan rekonstruálja-e egykori barátja és vitapartnere nézeteit.

Mit hisznek ma az emberek Krisztussal kapcsolatban? Milyen nyelvet kell ma választania az egyháznak, ha szólni akar az emberekhez? A 4. században a Nikaiai zsinat a saját korának nyelvén beszélt – de milyen nyelvet válasszunk mi ma? Ez a kérdés rendkívül jelentős az egyházak szempontjából. Nélkülözhetetlen, hogy új szavakkal és kifejezésekkel éljünk, s így próbáljunk választ adni korunk kérdéseire. Újfajta forrásokra kell támaszkodnunk, ha tudománynak és istendicséretnek akarjuk láttatni teológiánkat!

A szinodalitás és az egyház végső soron azonos jelentésű, a kettő pontosan megfeleltethető egymásnak. A szinodalitás olyan karizmatikus esemény, amely az egyház egész testét kormányozza, s mind zsinatokon/szinódusokon, mind az egyház liturgikus és lelki életében kifejeződik. A szinodalitás intézménye szerves egységbe fogja a helyi egyházakat, de közben nem igényel központosított és egyetemes struktúrát, és teljes függetlenséggel sem ruházza fel a helyi közösségeket. A szinodalitásban az egység fejeződik ki; nem előzi meg a helyi egyházakat, hanem szerves kapcsolatot teremt közöttük, elkerülve az abszolút centralizmust.

Korunkban megoldást kell találnunk arra a kérdésre, hogy miként hirdethetjük és ünnepelhetjük együtt Krisztus feltámadását, vagyis megoldást kell találnunk a húsvét közös időpontjának problémájára. Enciklikáiban az Egyetemes Patriarchátus 1920 óta arra törekszik, hogy eredményt érjen el ezen a téren.

Meg tudjuk-e tenni, hogy közösen kimondott szavakkal és közös lelkülettel fordulunk a modern világ felé, tudunk-e ismét közös egyetemes zsinatot tartani? Mikor és hogyan adódna módunk erre? Ahogyan Joánnisz (Ziziúlasz) metropolita Rememberig the Future. Toward an Eschatological Ontology [A jövő emlékezete. Egy eszkatologikus ontológia körvonalai] című könyvéhez írt előszavában Ferenc pápa fogalmaz: „Az eszkaton ott kopogtat hétköznapi életünk ajtaján, együttműködést vár tőlünk, megoldja láncainkat, s lehetővé teszi, hogy elinduljunk a jól élt élet felé. Ziziúlasz szerint az eucharisztikus kánonban az egyház »a jövőre emlékezik«, […] azt dicsőítve, aki »el fog jönni«.” Ha változást akarunk elérni a szemléletmódunkban és az életformánkban, közösen kell vállalkozunk erre az emlékezetre és várakozásra, egyházaink és közösségeink, társadalmaink és nemzeteink szintjén egyaránt. Hordoznunk kell egymás terhét, ha teljesíteni akarjuk Krisztus törvényét (Gal 6,2). E ponton fel kell idéznünk a napjainkban folyó háborúkat, s meg kell emlékeznünk az ukrán és a palesztin néphez tartozó szenvedő testvéreinkről, de a politikai és egyházi fundamentalizmus ellen is küzdenünk kell, ki kell állnunk a menekültek mellett, és meg kell mentenünk bolygónkat. Mindenekelőtt pedig készen kell állnunk a bűnbánatra, s szívünkben és életünkben megtérésre kell törekednünk.

2025-ben „kedvező alkalom” (Iz 49,8) adódik mindannyiunk számára; alkalmas idő adódik arra, hogy tegyünk valamit (Zsolt 119,126), „új utakra” lépjünk, és talán új lelki erőforrásokra is támaszkodjunk. Ez legyen közös tanúságtételünk!

A bizánci egyházi kalendáriumot enyhén egyenetlen szabályossággal szövik át az első évezredben tartott nagy zsinatok emléknapjai, amelyek rendszerint vasárnapokra rendelt mozgó ünnepek: körülbelül negyedévenként van egy vagy kettő (a nagyböjtben és a pünkösdi időben egy-egy, júliusban és októberben egy-egy). Az egyházi közbeszédben egyszerűen csak „szentatyák vasárnapja” néven emlegetett alkalmak egy vagy több egyetemes zsinat atyáiról emlékeznek meg. Hogy pontosan kikről, annak kiderítésére érdemes az adott ünnepre rendelt szövegeket tartalmazó liturgikus könyveket kézbe venni. A 325-ben, Nagy Konstantin császár kezdeményezésére Nikaiában megtartott zsinaton részvevő szentatyák emlékét a mennybemenetel és a pünkösd közé eső vasárnap tartja az egyház. A dátum kiválasztásának történeti oka lehet, hogy valóban május végén zajlott ez a nagy esemény, a másik, inkább szimbolikus indok, hogy az egyháztörténészek (közülük is elsőként a kortárs Caesareai Euszebiosz) az egyház születéseként számon tartott pünkösdi csodával állítják párhuzamba a zsinatot.

Az I. Nikaiai zsinat ábrázolásaival, és egyáltalán a zsinatok ikonográfiájával régóta foglalkoznak a művészettörténészek. A korai ikonográfiai fejlődés rövid áttekintésekor leginkább Christopher Walter római katolikus pap, művészettörténész, bizantinológus munkájára támaszkodom. Az írott források alapján biztosan állítható, hogy a zsinatnak már a 4. századtól léteztek ábrázolásai, annak ellenére, hogy ezek a szövegek konkrétan nem az I. zsinatról, hanem általában a zsinatok megjelenítéseiről beszélnek. Konstantinápolyban az egyik császári palotát és a Milion épületét, amely a birodalom 0. mérföldköve felé emelt, négy oldalán nyitott építmény volt, díszítették a zsinatok ábrázolásai. 712-ben a római Szent Péter bazilika előcsarnokában is megfestették az egyetemes zsinatokat. Ismert, hogy a Milionon lévő ábrázolások az egyes császárok hitbéli irányultságát követve változtak: a képrombolás idején V. Konstantin császár például a helyükre cirkuszi eseményeket és kedvenc kocsihajtója portréját helyeztette.

Az első olyan ábrázolás, amely egyértelműen az I. Nikaiai zsinatot jeleníti meg, nem bizánci, hanem Karoling közegből származik: egy miniatúra a vercelli káptalan könyvtárának egyik kötetéből. A kompozíció ikonográfiai jobb oldalán Nagy Konstantin császár ül, mögötte katonai kísérete látszik, míg balján a püspökök csoportjából is csupán egy látható teljes alakban, szintén ülő helyzetben, aki kezében nyitott könyvet tart és annak szövegére mutat. A figurákat latin feliratok azonosítják. Az előtérben két csoport tűzre veti az ariánusok eretnek iratait. Walter úgy véli, hogy ez utóbbi mozzanat Konstantin rendeletére utalhat, amelyben Arius írásainak megsemmisítéséről határozott.