1226. október 3-án, nem sokkal a rendalapító Assisi Ferenc halála után Cortonai Illés, a ferencesek vikáriusa a következő körlevélben adta hírül a hír fájdalmasságát enyhítő „nagy örömöt, új csodát”: „Soha eddig nem történt hasonló csoda, kivéve Isten Fiában, Krisztus Urunkban. Nem sokkal halála előtt a mi testvérünk és atyánk keresztre feszítettnek látszott, testén viselve az öt sebet, amelyek valósággal Krisztus stigmái. Kezeit és lábait, úgy láttuk, szögek ütötték át, mindkét oldalon, és a sebeken a hegek feketék voltak, mint a szögek. Az oldalán pedig, úgy láttuk, lándzsa szúrta át, és időről időre vér szivárgott belőle.”

Nem meglepő, hogy Ferencben Krisztus testi mását látták lelkes hívei: saját korában ő tudta a leghitelesebben megtestesíteni a 12. században népszerűvé lett eszményt: Krisztus követését. Ezt hirdette önkéntes szegénysége, ezt célozta a környezete teljes megtérítésére törő apostoli munkája, ezt fejezte ki az az együttérző áhítat, amellyel Krisztus szenvedéseire emlékezett. Halála után Ferencre egyre inkább úgy tekintettek, mint egy másik Krisztusra (alter Christus). Ezt fejezték ki minden egyébnél hangsúlyosabban a testén megjelenő krisztusi sebhelyek, a stigmák, amelyekről újra és újra beszámoltak a legendák és a prédikációk. Szent Ferenc stigmatizációját minden más csodánál gyakrabban ábrázolták a festők és a kódex-illuminátorok. Évszázadokon át vitatkoztak róla a hívők és a kétkedők – ez lett a 13. századi kereszténység központi szimbóluma.

De hogyan keletkeztek ezek a szent sebek? Szent Ferenc sohasem beszélt róla, ez volt az ő „nagy titka”, és a stigmatizációnak nem voltak szemtanúi. Ferenc első legendaírója, Celanói Tamás adott először konkrét leírást róla, két évvel Ferenc halála után. Ő volt az, aki a stigmatizációt az Alverna hegyén, remete-magányban eltöltött időszakhoz és az 1224. szeptember 14-én (vagy szeptember 17-én) ott megtapasztalt természetfölötti látomáshoz kapcsolta. „Amikor – halála előtt két évvel – az Alvernának nevezett remeteségben időzött, egy isteni látomásban úgy tűnt szentünknek, mintha egy férfiú lebegett volna fölötte, akinek Szeráf módjára hat szárnya volt, s aki kiterjesztett karjaival és összekötött lábaival egy keresztre volt szegezve. Két szárnya magasan feje fölé nyúlt, kettő repülésre, míg másik kettő egész testének befödésére szolgált. A Magasságbeli boldogságos szolgája, mikor megpillantotta a látomást, nagy csodálkozással telt el, de semmiképpen sem tudta kihámozni értelmét. Egyrészt módfelett örült a kegyes és szeretetteljes tekintetnek, melyet a kimondhatatlan szépségű Szeráf rávetett, másrészt viszont a kereszt látása, melyre rá volt szegezve, valamint kínszenvedésének keserűsége mély megrendüléssel töltötte el… örült is, meg szomorkodott is, szívében az öröm és bánat csatáztak egymással, és közben azon törte a fejét, mit jelenthet e látomás, de hiába feszítette meg minden szellemi erejét, az értelmét nem tudta világosan felfogni. Eközben kezén és lábán kezdtek kiütközni a szegek nyomai úgy, amint azt az előbb a keresztre feszített férfiún látta. Kezei és lábai középen szegekkel átverteknek látszottak; a szegek feje a tenyereken és a lábfejek felső részén domborodott, hegyük pedig az átellenes oldalon nyúlt ki, és egy húsdarabocska a szegek erősen visszagörbített hegyére emlékeztetően szemmel láthatólag kiemelkedett környezetéből. Ugyanígy látszottak és szintén jól kivehetők voltak a szegek nyomai a lábakon is. Testének jobb oldalán pedig, mintha lándzsával szúrták volna át, egy behegedt seb látszott, amelyből időről időre vér szivárgott, úgyhogy alsó ruháján kívül sokszor tunikáját is átnedvesítette.”

1. Mi a kegyetlenség?

Sok vonatkozásban használjuk a kegyetlenség szót, ezekben közös, hogy ilyenkor mindig valamilyen elfogadhatatlan szenvedésre utalunk. A kegyetlenség értelmezésemben a világ alakítása során egyéni cselekvésként megvalósított vagy egy rend mechanizmusaiból adódó elfogadhatatlan szenvedésokozás, továbbá a kiküszöbölhető, mérsékelhető szenvedés eltűrése. A kegyetlenség e szerint morálisan elfogadhatatlan szenvedésokozás, tehát csak az emberrel összefüggésben használom a fogalmat. Koronként, kultúránként eltérő lehet, hogy egy szenvedésokozó magatartást kegyetlenségnek minősítenek-e vagy sem, de egy adott kultúrán belül is vita tárgyát képezheti az, hogy bizonyos magatartások kegyetlenségnek tarthatók-e vagy sem, s a morális átalakulások időszakában különösen élesen vetődnek fel ilyen kérdések.

A kegyetlenség és az emberi erőszak fogalma nem mosható össze. Egyrészt bizonyos erőszakformákat nem tartunk kegyetlenségnek ma sem (például a jogos védelmi helyzetben megvalósított erőszakot, a jogszabályoknak megfelelő hatósági erőszakot), másrészt a kegyetlenség megvalósítható nyílt, közvetlen, fizikai erőszak (például egy adott rend mechanizmusaiból, struktúrájából adódó kegyetlenségek esetén), olykor bármiféle erőszak nélkül is. A fenti definíció értelmében kegyetlenség lehet a megszüntethető, mérsékelhető szenvedés eltűrése is, az ilyen értelemben kegyetlen ember nem erőszakos, hanem közönyös, együttérzésre képtelen vagy éppen gyáva.

Az emberi halál, pontosabban a meghalás folyamata számos érdemi kérdést vetett fel az utóbbi hónapokban. Természetesen – vagy sajnálatosan – nem a halál általános problematikája került előtérbe, nem az a dilemma, hogy miért létezik halál, és hogyan lehet viszonyulni hozzá, hanem a haldoklás folyamata és az emberi méltóság/az emberi önrendelkezés viszonya vált általános érdeklődés tárgyává. Noha könnyen lehet, hogy nem az ember „saját halála”, hanem a szeretett másik halálának lehetősége és valósága veti fel a legsúlyosabb kérdést, mégiscsak szerencsés körülmény, hogy szélesebb körű gondolkodási folyamat kezdődött meg egy ennyire jelentős emberi problematika kapcsán. Ugyanakkor természetesen egyáltalán nem szerencsés, hogy létezik halál, és még kevésbé szerencsés, hogy vannak, akik súlyos betegségük következtében szenvedést és fájdalmat kénytelenek átélni, s különösen nehéz haldoklási folyamattal néznek szembe. Jobb lenne, ha ezekkel a nehézségekkel nem kellene szembenéznünk – csakhogy ezen nem tudunk változtatni.

Aki véleményt nyilvánít az eutanázia és az asszisztált öngyilkosság kérdésében, annak mindig tudatosítania kell magában, hogy nincs abban a helyzetben, mint a gyógyíthatatlan betegek, vagyis olyasmiről beszél, ami első pillantásra közvetlenül nem érinti, és saját élethelyzetének lényegesen felhőtlenebb körülményei között nyilatkozik sokkal nehezebb élethelyzetben lévők dilemmáiról. Élethelyzetének különbözőségéből azonban nem következik, hogy ne lehetne igaza – persze az ellenkezője sem következik feltétlenül. Az érintettség hiánya azonban ettől függetlenül is csak látszólagos: a halál és a haldoklás nem pusztán magánügy, hanem szerves része az emberi együttélés összefüggésrendszerének. Legalábbis annak kellene lennie – de erről majd később.

Kevés olyan téma sorolható fel, amely jobban érdekli és megosztja a kortárs köz- és tudományos beszédet, mint a genderelmélet által felvetett kérdések. A téma iránt tanúsított érdeklődést jelentősen növeli, hogy világszerte híradások és politikai kampányok központi témája lehet a gender elleni kiállás, vagy éppen harc. Az egyház – még ha óvatosan is – aktív szereplője és formálója a gender körül kialakult vitának.

Tanulmányunkban szeretnénk bemutatni a genderelmélet egyik „szülőatyját”, John Moneyt, aki az 1950-es évektől kezdve foglalkozott a szexuális fejlődés és szexualitás témájával. Az ő munkásságának és elméletének rövid ismertetése után a katolikus álláspontot foglaljuk össze a genderelmélettel kapcsolatban, végül pedig felhívjuk a figyelmet azokra a kérdésekre, amelyekkel a katolikus tanításnak a jövőben érdemes lesz behatóbban foglalkoznia.

1. A genderelmélet genezise

A gender szó használata a szexualitás leírásában egészen újkeletű, korábban csak a nyelvtani nemek leírására alkalmazták. Az 1950-es évek előtt is feltűnt a szexualitással kapcsolatos tudományos publikációkban, de használata nem volt konzisztens, és szórványosan fordult csak elő. Az egyik első kutató, aki rendszerszinten használta a gender kifejezést, éppen a tanulmányban is bemutatásra kerülő John Money volt. Ismereteink szerint írásban először a gender role (nemi szerep) összetételben írták le 1955-ben. Moneynak és munkatársainak hasznos volt a gender kifejezés, mert egészen új viselkedések és szerepek definiálására volt alkalmas. Definícióik kiforratlanságára utal, hogy a kezdeti, 1955-ös meghatározást többször átdolgozták, finomították a későbbi kutatási eredmények fényében.

A gender kifejezés „fiatalsága” ellenére mégsem könnyen definiálható, illetve sok kutatónak sokféle meghatározása létezik. Az Amerikai Pszichológiai Társaság (American Psychological Association, APA) szerint a gender „az az állapot, mely szerint az ember férfi, nő vagy semleges. Emberi kontextusban a nemi szerep (gender) és a biológiai nem (sex) közötti különbségtétel e kifejezések használatát tükrözi: a biológiai nem általában a férfiasság vagy nőiesség biológiai aspektusaira utal, míg a nemi szerep a férfi vagy női lét pszichológiai, viselkedési, társadalmi és kulturális aspektusait jelenti (azaz a férfiasságot vagy nőiességet)”. Mivel a fenti definíció nagy összhangot mutat a Money által is leírttal, így jelen tanulmányban ezt fogadjuk el általánosként.

Nyomorúságos öröm, ha kiderül, hogy igazunk volt. Aki ugyanis nagyszabású katasztrófa veszélyére figyelmeztet, jobbnak tartaná, ha tévesnek bizonyulna az előrejelzése. Three Miles Island – Csernobil – Fukusima: mindig katasztrofális véletlenek történtek, amelyekből, például Oroszországban, szemlátomást senki nem tanul, és nem is akar tanulni – azt legalábbis biztosan nem, hogy ebből a technológiából ki kell szállnunk.

Ehelyett inkább további biztonsági intézkedéseket tervezgetünk, azzal a céllal, hogy csökkentsék a következő katasztrófa valószínűségét. De a katasztrófát (a legrosszabb esetre is gondolva) csak akkor lehetne teljesen és végérvényesen kizárni, ha lemondanánk a maghasadást alkalmazó technikáról. Életünk során folyamatosan kockázatokat vállalunk, olykor még az életünket is kockára tesszük. Repülőgépre ülünk, jóllehet nem nulla a valószínűsége annak, hogy lezuhanunk. Csakhogy be kell látnunk, az atomenergia esetében más a helyzet: a kockázat mégoly hatékony csökkentése sem jogosít fel minket arra, hogy egymás után kicsiny bolygónk egész térségeit no-go-területté vagy halálzónává tegyük.

Azt hallhatjuk, hogy e technológiának pillanatnyilag nincs alternatívája. Ha így lenne, akkor azzal állnánk szemben, egy láthatatlan, értelmes kéz úgy irányítja a tudomány és a technika fejlődését, hogy ahányszor csak szorult helyzetbe kerül az emberiség, s kérdésessé válik, hogy életben marad-e, és tovább tud-e fejlődni, hirtelen megjelenik a színen pontosan az a felfedezés, amelyen kívül semmi más nem tudná szavatolni az emberiség történetének folytatódását. Az evolúcióelméletben az intelligens tervezés egyetlen képviselője sem vetemedne hasonlóan fantasztikus feltételezésre. Egzisztenciális súllyal rendelkező válságokra azonban rendszerint csak akkor születik megoldás, ha az emberiség már teljesen a falhoz van szorítva. Amíg szóba jöhet az a lehetőség, hogy az atomenergiát használjuk, nem vagyunk abban a szorult helyzetben, amelyben alternatív megoldásokat vagyunk kénytelenek keresni. Csakhogy ma már körvonalazódni kezdenek efféle alternatív megoldások, és az atomenergia használata „hídtechnológiának” számít. Ám fontos, hogy a lehető leggyorsabban átkeljünk ezen a hídon, akkor is, ha pénzügyi téren vagy a jólétünk szempontjából érzékeny áldozatokat kell hoznunk. Ha valaki egzisztenciálisan fenyegető ínségében fogadást köt a gyermeke életére, akkor is felelőtlenül jár el, ha 99:1-hez az esélye annak, hogy nyerni fog. Elvégre senki sem tudhatja, nem történik-e meg éppen holnap az, ami valószínűtlennek látszik.

A beszélgetés résztvevői Sárkány Péter (SP), az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem professzora, a Társadalomtudományi Intézet vezetője; Tóth Sára (TS), a Károli Gáspár Református Egyetem BTK Anglisztikai Intézetének docense; Gájer László (GL), a Pázmány Péter Katolikus Egyetem HTK 2. számú Keresztény Bölcseleti Tanszék vezetője, egyetemi tanár; Papp Miklós (PM), a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola Morálteológiai Tanszékének vezetője, egyetemi tanár.

SP: Néha nagyon nehéz érzékeltetni, hogy az etika mivel is foglalkozik a ma nagyobb figyelemben részesülő tudományokhoz képest. A pszichológiai és a szociológiai megközelítésektől elkülönítendő, azt szoktuk hangsúlyozni, hogy az etika nem ok-okozati összefüggésekkel foglalkozik, nem igyekszik megmagyarázni a viselkedést, a jó vagy a boldog életet, hanem mindezt értékeli. Szerintem ma elég nagy kihívás etikáról mint értékelő tudományról beszélni. Melyek az etika művelésének fontosabb forrásai? Mire támaszkodhatunk, amikor etikára hivatkozunk? Milyen elméletekre, modellekre tudunk hagyatkozni?

TS: Legalább három forrás eszembe jut. A mindennapok embere a mai világban különböző társadalmi diskurzusokra támaszkodik, a divat vagy az adott társadalomban éppen fontos értékek mentén… de ez nagyon felületes lehet. Bár az azért elgondolkodtató, hogy minden kultúrában van valamelyes erkölcsi konszenzus. A mi korunkban például a gyermekek megóvása és boldogsága egy ilyen elv, amely szinte mozdíthatatlan. Mélyebb szinten, a reflexió szintjén a vallási alapokon nyugvó és a filozófiai vagy független etika között az a különbség, hogy a nem vallási alapokon nyugvó etika az egyetemes racionalitáson, a belátható természeti törvényen vagy a természetjogon alapszik, a vallási etika pedig egy egzisztenciális alapélményből, személyes kapcsolatból, az Istennel való közösségből fakad. A kettő között azért vannak kapcsolódási pontok. A katolikus etikában jóval erősebb a hangsúly a racionalitáson és a természeti törvénnyel való kapcsolaton, de a felületes véleményekkel ellentétben a protestáns vagy református etika is elismeri, hogy a két dolognak kapcsolódnia kell egymáshoz. És persze a leglényegesebb még ezután következik: a szent szöveg, a Biblia.

Az Él-e még Petőfi? című köteted utószavában Kiss Róbert Richárd azt írja, hogy Vörös István költő, prózaíró, kritikus, irodalomtörténész, esszéista, a mai magyar irodalom meghatározó alakja. Az ilyen felütéseken évtizedekkel ezelőtt mások rovására jót mosolyogtunk, aztán beér az ember abba a korba, amin valamikor mosolygott. De komolyabban: mennyire választhatóak szét ezek a funkciók, mert valóban költőként, prózaíróként, kritikusként, irodalomtörténészként és esszéíróként is jelentőset alkottál.

És még igyekszem drámaíróként, műfordítóként, szerkesztőként is kiegészíteni a képet. Mindez szerves egységet alkot. Mások életművét figyelve látom, többnyire van egy fő tevékenység, amit a többi alátámaszt, megerősít. Weöres Sándor egyértelműen költő, de jelentős drámaírói munkássága és elképesztő műfordítói teljesítménye alapzatként tartja ezt. Kertész Imre főként regényíró, de a szellemi alapokat az utólag megismert munkanaplóiban dolgozta ki. Az utóbbi két évtizedben nálam minden a vers felé vezet. Bár közben három regényt is megjelentettem.

Nemzedéketekről Háy János azt nyilatkozta, hogy „ennek a korosztálynak […] az irodalomba való asszimilálódása sajátosan zajlott. S talán a nemzedék problémái ide vezethetők vissza. Az előttünk járó generáció rendkívül erős, művészileg is, a rendszerváltásban való makulátlan szerepük miatt erkölcsileg is kikezdhetetlen csapat. Az én korosztályom velük szemben nem tudta magát radikálisan körülírni, megjeleníteni. Tehát az a váltás, ami mondjuk rendelkezett azzal a radikális bummal, mint a hetvenes években beinduló, vagy beérkező nemzedék megjelenése, az nekünk nem volt.” Te mennyire érezted magad indulásodkor e nemzedék tagjának?

A nemzedék indulásakor még nem létezik, a legtöbb ember riválist lát a másikban, aztán ez egyesekkel barátsággá alakul, másokkal örök ellenszenv marad. Ez még mindig nem irodalmi értelemben vett nemzedék. Egy generáció arcéle akkor jelenik meg, amikor kiderül, hogy mást képviselnek-e, mint az előttük járók. Ami szükségszerűen bekövetkezik úgy tíz évenként. Bár egyéni vívódások és harcok eredőjeként áll össze és lesz tudatosítható. Mint nálunk a „Vissza a történethez!”, „Vissza a vers összes formai lehetőségéhez!” és a „Vissza az olvasónak szóló irodalomelmélethez!” lassan kikristályosodó törekvései. Utólag úgy tűnik, nem nagy örömmel fogadták a nemzedékünket. Körülbelül az történt, amit Weöres Sándor a Harmadik nemzedék című versében leír. Megtudtuk, nem úgy kell lázadni, ahogy mi lázadunk vagy nem lázadunk, de mindenképp lázadni kell. És nem úgy kell az újat se keresni, ahogy mi tesszük. Az újdonságértéknek első blikkre láthatónak kell lenni, nem szabad a finom munkába belevesznie. Alanyban és állítmányban kell gondolkodni, nem jelzőben és határozóban. Persze most kiforgattam ezt a bon mot-t, de sajnos kedvem lelem az ilyesmiben. Kell és nem kell, sőt nem lehet fogadott bennünket. Mi meg nem szerettük az ilyen elvágólagosságot. Én biztos nem.