Ez valós és nagyon húsba vágó kérdés, de az is kérdés, hogy tudok-e, merek-e a kérdésre válaszolni. Joggal merül fel a kérdés: miért? Roppant egyszerű: félek, félünk. Ha nem a fülünknek megszokottat halljuk, komoly gyanúba kerülünk. A kortárs félelem, amely igazgat bennünket mind a társadalomban, mind egyházunkban, a leghalványabb jobbítási javaslatot, észrevételt is „kritikának”, netán támadásnak tekinti, és azonnal hárít. Így került, kerülhet gyanúba a mindenkori teológia, jelesen a teológusok is.

A kérdés a katolikus keresztények között is bonyolult, mert sokféle és vegyes „egyházképet”: középkorit, trentóit, zsinatit, konzervatívat vagy haladót, netán semmilyet hordunk magunkban és ehhez mérünk másokat, így beszélünk.

Korunk égető kérdései: az „emberiség” jövője, közös otthonunk, a Föld szorongató gondja, az erkölcs, az ember nemisége, szegénység, a tömegek kiszolgáltatottsága, a háború és annak szinte állandó veszélye komoly kihívás mind az egyetemes kereszténység számára, mind a római katolikus világegyházra nézve akkor is, ha küldetése nem ezeknek a gondoknak a leküzdését, megoldását célozza.

Ferenc pápa tevékenysége, tanítása egyértelmű: választ keres az egyetemes gondok enyhítésére, szándéka, megszólalásai mégis sok vitára, kétkedésre adnak okot főként a magukat minőségi hívőknek tekintő „ún.” konzervatív körökben is. Döbbent füllel hallgatom, amikor azt mondják, annak „komoly lelkisége” van, a másik kereszténynek meg nincs. Ferenc pápa új közelítései kísérletek arra, hogy a maguk gondjaiba zárt embereket, bármilyen jellegű legyen is szenvedésük, az élet forrásához, Jézushoz segítse.

Hazai egyházunk, hasonlóan a többi hazai keresztény felekezethez, érzi a maradás, a hagyományhoz kötő hűség, „a megszokott biztonság” és a szükséges, de bizonytalannak tűnő megújulás kihívását és feszültségét.

Hogyan néz ki egy szinodális módon működő egyház? Milyennek kell lennie, milyenné kell válnia az egyháznak, amelyben a szinodalitás mint létforma, mint stílus (liturgikus, vezetési, képzési, evangelizációs) megvalósul? Ez a kérdés számos résztvevőt foglalkoztatott a szinodális „együtt járás” folyamata során, és mind az eddig született dokumentumok, mind a kapcsolódó teológiai reflexió állandóan keresi ezen egyszerre régi és újfajta szemléletmód ekkléziológiai implikációit.

Ferenc pápa 2021. október 10-én ünnepélyes szentmise keretében nyitotta meg azt a hároméves előkészületi folyamatot, amely majd 2024 októberében a szinodalitásról szóló szinódus második ülésszakával zárul. Jelenleg az egyetemes egyházra kiterjedő párbeszéd záró felvonásainak szünetében járunk, de talán már lehet egyfajta köztes mérleget vonni az eddig megtett közös szellemi utazásról, amiben néhány egyháztani szempont is kidomborodik. Előre kell bocsátani, hogy a közös párbeszéd eredményeképp létrejött dokumentumoknak nem céljuk, hogy az egyház mibenlétét teológiailag kimerítően tárgyalják, de a szinodalitás és a misszió szoros kapcsolatában a küldetés kifejtése során egyfajta implicit ekkléziológia bontakozik ki, mely épít a II. Vatikáni zsinat egyháztani meglátásaira. Ez az implicit ekkléziológia igaz nemcsak arra, ami szövegként megszületett, hanem arra a folyamatra is, amelynek során a szinodalitásról szóló szinódust előkészítették és a tanácskozás lezajlott. A 2023 októberében megtartott szinódusi üléseken a meghívottak széles köre (delegált püspökök, papok, szerzetesek és szerzetesnők, világi férfiak és nők, szakértők), a terem körasztalos, beszélgetőcsoportos elrendezése, a szavazati jogok kibővítése egyaránt a dokumentumokban is megjelenő társfelelősséget domborították ki. A fő, a hierarchia és a világiak közös imádsága, csöndje, megosztása, kölcsönös egymásra figyelése, a megkülönböztetés közös tanulási szándéka szinte tapintható módon fejezték ki a szolgálatok és karizmák egymásra utaltságát.

A tanulmány ezen alulról induló kibontakozást veszi górcső alá rendkívül egyszerű munkamódszert választva. A dokumentumokat a legkisebbtől, a Pannonhalmi Területi Főapátság Szinódusi Dokumentumától, a legmagasabbig, a vatikániig, azzal a szemüveggel olvastam végig, hogy milyen egyháztani témák bukkannak föl bennük. A szinodális „együtt járás” különböző egymásra épülő szakaszai során folyamatosan tágul az az értelmezési horizont, amelyben feltárulkozik az egyház misztériuma. Nem túlzás ebben is a nyitott oldallapokkal bíró sátor képére asszociálni, ami a kontinentális szakasz Munkadokumentumának is címadója.

Kevesen tudják, hogy a bakonybéli Szent Mauríciusz Monostorban ikonfestő műhely is működik. Egy Itáliából érkezett fiatal bencés szerzetes keze által születnek a műhelyben és a monostor más, nem nyilvános tereiben elhelyezett ikonok: a Pantokrátort és az Istenszülőt megjelenítő, valamint a Jézus születését, az Angyali üdvözletet, a rendalapító Szent Benedeket, a Bakonybélben remetéskedő Szent Gellértet ábrázoló ikonok.

2023 tavaszán, Gyümölcsoltó Boldogasszony napjára készült el a Csendes Szűz (Vergine del Silenzio) ikonja, és ekkor áldotta meg a Szent Mauríciusz Monostor perjele. Az Istenszülőnek ez az ábrázolása az ikonfestészetben nem hagyományos, eltér minden korábbi ikonográfiai típustól. Mindez nem jelenti azt, hogy ne rendelkezne egy távoli előképpel. A jobb kezének mutatóujját a szája elé emelő, és bal tenyerét a szemlélő felé fordítva csendet kérő Szűzanya félalakos megjelenítése valószínűleg egy Szent Annát ábrázoló, núbiai falfestmény-töredékre vezethető vissza.

A varsói Nemzeti Múzeum Farasz Galériájában található az a leletanyag, amelyet lengyel régészek egy csoportja Kazimierz Michałowski vezetésével tárt fel az 1960-as évek első felében abban a nagyszabású nemzetközi leletmentő akcióban, amelyet az Asszuáni-gát építése előtt szerveztek. A mai szudáni–egyiptomi határ közelében fekvő Farasz ókori város területén végzett régészeti kutatások egy 7. századi templom romjait tárták fel, amelynek falait a 8–14. században készült festmények díszítették. A varsói Nemzeti Múzeum Farasz Galériájában a szakrális teret idéző termekben több mint hatvan falfestmény-töredék látható, az eredeti elhelyezkedésüket felidéző módon kiállítva. Michałowski a jobb kezének mutatóujját a szája elé tartó, valószínűleg maphoriont viselő nőalakot – akinek csak a feje, a két válla és a jobb keze őrződött meg az ábrázoláson, és feje körül nincs dicsfény – a körülötte látható feliratok alapján Szent Annával, Mária anyjával azonosította. De mit is fejez ki Szent Annának ez a gesztusa, amelyre nem találunk más példát a művészettörténetben? Valójában itt egy kézmozdulat és egy tágra nyílt szempárból sugárzó tekintet együttesét kell megfejtenünk. Simon Tamás László „Ideje van a hallgatásnak és ideje a szólásnak” című tanulmányának kiinduló gondolata is ez a faraszi falkép, és mivel az ókori templomban talált töredékeken a kevés női szent közül kettő, Szűz Mária és Szent Anna egyértelműen azonosítható, és több ábrázolásuk is előkerült ugyanabból a templomból, valamint ez a Szent Anna-ábrázolás a szentély közelében volt, arra lehet következtetni, hogy ott és abban az időben Mária anyjának tisztelete különösen fontos volt. A talányos kéztartást pedig egyes művészettörténészek 4. századi kopt előzmények alapján az imádság képi megjelenítőjeként értelmezik, mások felhívásként az isteni csend keresésére, amelynek teológiai háttere a hallgatáson és szemlélődésen alapuló hészükaszta imamód. Simon Tamás László egy harmadik utat javasol: „narratív csendek, elbeszélői hallgatások és elhallgatások fürkészésére invitáló biztatásként” szemléli. Vagyis, közelítve immár a kopt minta alapján készült kortárs Csendes Szűz ikonhoz, a Szűzanya tekintete és kézmozdulata arra hívja szemlélőjét, hogy befelé figyeljen, hallja meg a mindennapjainkat terhelő sok felesleges szóáradatban a „szóközi” csendet, létezésünknek ki nem mondott, lényegi, eleven tartalmát.

„A fronton nincsenek ateisták.” Petro Bokanov tábori lelkész e szavakkal érzékelteti, hogy milyen szerepet játszik a vallás az ukrajnai háborúban részt vevők életében. Mindegy, mennyire volt fontos korábban az egyes emberek és a társadalom számára – a háború olyan egzisztenciális kérdéseket vet fel, amelyekre sokszor a hagyományos vallási források alapján lehet választ találni. Ukrajna ortodox kultúrájú, éppúgy, mint a szomszédos Oroszország, amely megtámadta. Mindkét országban statisztikailag az ortodox egyházak alkotják a többségi vallási közösséget; a két ország lakosságának egyaránt nagyjából 60 százaléka tartja magát ortodoxnak.

Az egyházaknak azt a szerepét, hogy támaszt tudnak nyújtani az emberi élet kiszámíthatatlan jelenségeinek kezeléséhez, a jelenlegi háború körülményei között aláássa az a tapasztalat, hogy a front két oldalán olyan emberek néznek szembe egymással, akik hittestvérek. A két háborús ország egyházai egyaránt békeszerzőnek tartják magukat, azt állítják magukról, hogy lelkileg megerősítik a nehézségekkel küszködőket, s szavatolják az olyan értékeket, mint az emberi méltóság, az irgalom és a megbocsátás. Egyaránt ott állnak a harcban álló katonák mellett, akik olyan embereket tartanak ellenségüknek, akik hozzájuk hasonlóan ortodoxok, és akiket ugyanolyan imádságokkal bocsátják a háborúba, mint őket.

Oroszország Ukrajna ellen indított háborúját elfogadja és legitimálja a világ egyik legnagyobb keresztény egyházának számító orosz ortodox egyház, s ez a jelenség az egyházakról alkotott 21. századi összkép számos olyan alkotóelemét megingatta, amely korábban szilárdnak tűnt. Annak ellenére ugyanis, hogy a modern társadalmak keretei között jelentős mértékű szekularizálódás ment végbe, s egyes fundamentalista és erőszakra hajlamos mozgalmakban destruktív szerepet játszik a vallás, a keresztény egyházak változatlanul nagyfokú bizalmat élveznek a lakosság körében, különösen a társadalmi igazságosság kérdésével és az emberi méltóság védelmével kapcsolatban. Általánosan megfigyelhető volt az a remény, hogy egyházi vezetők (például Ferenc pápa vagy Kirill moszkvai patriarcha) hatást tudnak gyakorolni a folyamatokra, s mérsékelni tudják a háborús erőszakot – ez pedig arról tanúskodott, hogy sokan bíznak abban, az egyházak valóban képesek a béketeremtésre, vallási tekintélyük pedig politikai téren is érvényesülni tud. Az Oroszország által indított háború azonban mintha már alapvetően megkérdőjelezné ezeket az elképzeléseket.

A következőkben azt szeretném megvizsgálni, miként viszonyulnak az egyházak az Oroszország által indított háborúban, és miként kérdőjeleződnek meg olyan tényezők, amelyek korábban magától értetődők voltak. Ezzel kapcsolatban fontos megismernünk, hogy milyen volt a helyzetük az egyházaknak az orosz és az ukrán társadalomban 2022. február 24. előtt, mert így pontosabban meg tudjuk ítélni a háborúban játszott szerepüket. Végezetül az ortodox, a katolikus és a protestáns egyházak ökumenikus közösségének áttekintéséből kitűnik, nem csupán az ortodox egyházakat érintik azok a kérdések, hogy milyen jelentőségük van az egyházakban társadalmi változások (például háború) körülményei között.

Hogyan létezik az ember? Jár-kel a testében, majd halála után – mondják – tovább él a gyerekeiben, szerettei emlékében, a hozzá kapcsolódó munkákban, tárgyakban, míg csak el tudja mondani valaki azok jelentőségét. Benne van szellemi alkotásokban, melyek megidézhetik őt magát is. De valóban őt? Hisz termékeny talajban minden arra méltó dolog önálló életre kel – ez az élet maga –, s a közkincsben mindenki talál valami magának valót. A vers pedig akkor jó, ha magáért való. Nincsenek nagy célok, csak a lét. Létezik-e az asztalfiókban felejtett vers, ha senki nem olvassa?

Semmi-lét: de furcsa állapot –

szíven talált a nem, és szétszitált

a félelem, hogy fénysugár-nyaláb

perspektívádon én kívül „vagyok”.

(Sánta Balázs, 2007)

Annak reményében teszem közkinccsé szeretett férjem, Sánta Balázs (1988.09.30.–2024.01.20.) néhány versét, hogy esetleg mások is ihletet meríthetnek belőlük. Mégis, szeretném most az alkotójukat is közelebb hozni az olvasóhoz. Igaz, bennfentesként sem tudok mást adni, „csak, mi lényegem”. Őt szeretném bemutatni, de az írás magányos műfaj, s én is csak magamon keresztül tudom az ő lényét felvillantani. Ezért a versekhez nem is szeretném magamat adni szűrőnek, mert csak szűkíteni tudnám az értelmezési lehetőségeket. Nekem is mást jelentettek akkor, mikor születtek és mást most, a halála után. Sokszor előbukkan viszont a versekben a sötétség motívuma, a nemlét misztikuma, a magánytól való szorongás, a szeretet iránti olthatatlan szomj.

Május 20., pünkösdhétfő, Zenta

Itt, Szerbiában nincs pünkösd. Délután dolgozni megyek. Ma született meg bennem a reggeli meditációm közben egy speciális, redukált napló gondolata. Ez a napló az Istenhez való odafordulásom és haránt-elfordulásaim történetéről szólna, a múltba való visszatekintéssel, a jelenre koncentrálva és a jövőbe is – talán – betekintve.

Olyan naplóra gondoltam, amelyet akár közzé is lehetne tenni -- nem ellentmondás ez? Azért van szükségem arra a gondolatra, hogy a soraimat feltárom, mert így távolságot tudok tartani magamtól – hiszen a szavaimon a szemem, és mások szeme is –, és szűröm a gondolataimat, alkotom a mondataimat, javítok, nem engedek a hevenyészettségnek és felfokozott, a világ előtt is vállalható hitelességre törekszem. Miért gondolom, hogy az én magánügyem érdeklődésre számíthat? Azért, mert meggyőződésem, hogy az Istenhez való közeledés és a tőle való távolodás nem csupán az én személyes problémám. Az ateisták nyilván nem foglalkoznak ezzel, de az agnosztikusok, a deisták és a teisták, a panteisták igen. Én az utóbbiak közé tartozom. Tulajdonképpen arra vágyom, hogy aki ezt esetleg olvassa, parányit együttérezzen: én is küszködöm, én is forgatok magamban hasonló gondolatokat, kétségeket, érzéseket, számomra is probléma az Istenhez való közeledés, a tőle való eltávolodás, egyáltalán a róla való meditáció. Vagy a vele való kommunikáció? Ezt nem tudom; nem tudom, hogy tudok-e vele kommunikálni.

Mindig is egy paraszthajszál választott el attól, hogy az ateizmus mellett döntsek. Damoklész kardja? Van Marno Jánosnak egy verse, mely nem megy ki a fejemből:

Egy ütődött órán

Damoklész kardja várja itt fölöttem,

hogy hüvelyébe, mely porhüvelyem,

visszacsusszanhasson.

„Ütődött”, azaz átszellemült órának nevezhetném azt, amikor magányos üldögélés, kontemplálás közben fölmerült bennem: vagy igent, vagy nemet kell mondanom az isten(keresésem)re, mert ez a nyavalygás, toporgás, odahajlás és elhajlás tűrhetetlen. El kell döntenem maholnap, mondtam magamban – hogy éppen pünkösd ünnepére esett ez, az véletlen –, vajon félreteszem-e a legalsó polcra a Bibliát és a vonatkozó irodalmat, törlöm az angol nyelvű anglikán meditációs appomat, mely évek óta a reggeli társam, leveszem a nyakamból a keresztet (az aranyláncot, amit anyámtól örököltem) és elszánom magam az istengondolat nélküli, e vonatkozásban szabad életre, vagy azt mondom, hogy „vagy, és kereslek”, „Tefeléd irányulok”, a kereszten és a kereszttel s a megdicsőült testen gondolkodom. Az igen, azaz az istengondolat nélküli szellemi szabadságról való lemondás ma reggel vált határozottá bennem.

„Vissza kell szerezzük magát az időt. Ki kell ragadnunk »az idő pénz« csúcsra járatott hatékonyságából. Teret kell teremtsünk, hogy a másik irányba áramolhasson – felénk. Vissza kell fogadnunk az időt önmagunkba, hogy tudatunk fellélegezhessen, zsúfolt elménk pedig lenyugodhasson, elcsendesedhessen. Ez az, amire a művészet képes, és amivé a múzeumok lehetnek napjaink világában” (Bill Viola).

Olvasom, meghalt Bill Viola amerikai művész. Csend van, forró nyári este, sötét. Egyszerre érzek ürességet, veszteséget – és hálát azért, mert találkozhattam alkotásaival és azokon keresztül jó pár megválaszolatlan kérdéssel. Hálás vagyok azért is, mert e találkozások során megtapasztalhattam a lelassulást, így ha csak rövid időre is, de utolérhette folyamatos gyorsítósávon pörgő testemet a lelkem. Mindkettő jelenséget ritka tapasztalásként élem meg, képzőművészet kapcsán különösen.

Mi kerüljön a nekrológba? Soroljam az evidenciákat? A szalagcím-megfogalmazású, hatásvadász szóképeket? Hogy Viola halálával a videoművészet egyik apostola távozott, aki nemcsak beemelte a művészeti világba az elsőre jelentéktelennek és kommersznek tekintett video médiumát, de azt is megmutatta, Marshall McLuhan „a médium az üzenet” elgondolása mennyire igaz, mennyire lényegi kérdés a médiumválasztás, installációival pedig a művészeti világ rivaldafénnyel kitüntetett pódiumára emelte azt? Hogy fölényes technikai tudása és ennek eredményeként művei kiemelkedő képi/hangzási minősége mellett olvasottságának, széleskörű, határokat könnyedén átugró érdeklődésének, mély spiritualitásának köszönhetően a művészeti világ szokásos határain kívül is megjelentek alkotásai – templomokban elhelyezett video-szárnyasoltároktól olimpiai nyitóünnepség vetítéséig, operaszínpadtól videojátékig, repülőtértől rockkoncertig? Hogy volt tárlata, amit több mint hétszázezren tekintettek meg? Vagy jöjjenek az elméleti reflexiók? Hogy Claire Bishopnak a Radikális muzeológiában bevezetett fogalma, a művészet multitemporális olvasatai egyik remek példájaként szolgált Viola kiállítása, amelyen videoinstallációi Michelangelo-rajzokkal együtt kerültek bemutatásra a londoni Királyi Művészeti Akadémián? Hogy megmutatta, a romantikus esztétikai gondolkodásban kitüntetett jelentőségűvé vált fenséges fogalma ma pontosan a technikai/digitális médiumokban mutatkozhat meg? Vagy jöjjenek a személyes reflexiók? Az elsőként látott, az eredetileg a durhami székesegyházba készített The Messenger (1996) című alkotással találkozás élménye 2009-ben Debrecenben a MODEM Messiások elnevezésű gyűjteményes kiállításán? Vagy a Via Mística című többhelyszínes önálló tárlatán bemutatott húsz művével töltött szikrázó téli nap 2019 januárjában a spanyolországi Cuenca városában?

Beszéljenek inkább a művei, azon belül is egy motívumhoz, az eltűnéshez és felbukkanáshoz, a halálhoz és (újjá)születéshez kapcsolódók, az idő folyamából kiszakadók! Bár nehéz kiemelni egy-egy alkotását, hiszen életműve, még ha tematikus szempontból, műfajilag vagy éppen méretét tekintve különböző művekből áll is, alapvetően tökéletesen összefüggő, így kurátori szemmel létrehozható az aktuális kamaratárlat.