Ha bárkit megkérdeztem eddig arról, hogy az egyházi évnek mely szaka számára a legkedvesebb, jóllehet eltérő válaszokat kaptam, még senkinek nem esett a választása az évközi időszakra. Valószínűleg legtöbbjüknek eszébe sem jutott, hogy akár ezt is lehetne mondani. Nem nehéz ugyanis megfeledkezni erről az időszakról, amelynek mintha nem is a zöld, hanem a szürke volna valójában a színe! Ezzel szemben úgy gondolom, hogy éppenséggel az évközi időszaknak ez az elfeledettsége és látszólagos jellegtelensége indíthat arra, hogy rátekintsünk életünk elfeledett és (látszatra) szürke eseményeire és időszakaira, és a keresztény hit szemszögéből gondolkodjunk el róluk.

Az évközi idő két szakaszból áll. Míg az első része szerényen meghúzódik a karácsonyi idő vége és hamvazószerda között, addig a második fele pünkösdöt követően hosszasan nyújtózva öleli fel a nyári és az őszi hónapok sorát. A liturgikus év nagyobbik részét tehát évközi szakasz teszi ki. Azt hiszem, életünk is ugyanígy nagyrészt (talán kevés kivételtől eltekintve) ehhez hasonló „köztes” időszakokból áll. S többnyire ennek nincs is tudatában az ember. Sem az életében, sem az egyházi naptárban.

Ha valamit köztesnek, hétköznapinak neveznek, az általában nem túl hízelgő, úgy értik, hogy nem túl érdekes, középszerű, vagy egy időre legalábbis megteszi. Mondhatni lehetne, és remélhetőleg lesz is majd jobb, szebb, különlegesebb. Érdemes azonban óvatosnak lenni ezzel, ha ugyanis a „mindennapos” és a „szokás szerinti” az unalmassal és a nem kielégítővel válik rokon értelművé, azzal végül is a saját, mindennapokból álló és szokásokra épülő létezésünkről alkotunk lesújtó ítéletet. Nagy a kísértés, hogy az ebből fakadó feszültséget vagy úgy oldjuk fel, hogy minden egyes napot és helyzetet egyedülállónak és különlegesnek címkézünk, és eszerint „ünneplünk”, vagy azzal tompítjuk, hogy az átmeneteket múló szakaszoknak tekintjük két jelentőségteljes és izgalmas állomás között, amelyeket át kell vészelni valahogy. Ha valaki nem tud, vagy nem akar szembesülni a mindennapok „mindennapiságával”, könnyen kárhoztatja magát nem szűnő elégedetlenségre vagy keserű csalódásokra.

Igen tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Néhány reflexiót szeretnék megosztani ma Önökkel, a kormányközi G7-fórum állami és kormányzati vezetőivel azzal kapcsolatban, hogy milyen hatásai lehetnek a mesterséges intelligenciának az emberiség jövőjére nézve.

„A Szentírás tanúsága szerint Isten a Lelkét adta az embereknek, hogy »hozzáértéssel, okossággal, tudással és minden munkára alkalmas ügyességgel« (Kiv 35,31) töltse el őket. A tudomány és a technika tehát az ember alkotóképességének páratlan eredménye.

A mesterséges intelligencia pedig pontosan ezen Istentől kapott alkotóképesség használatából származik.

A mesterséges intelligencia, mint ismeretes, rendkívül hathatós eszköz, amelyet az emberi tevékenység igen sokféle területén alkalmaznak: az orvostudománytól a munka világáig, a kultúrától a kommunikációig, az oktatástól a politikáig. Joggal feltételezhetjük napjainkban, hogy alkalmazása fokozatosan hatással lesz arra, ahogyan élünk, ahogyan társas kapcsolatainkat alakítjuk, sőt a jövőben arra is, ahogyan emberi identitásunkat értelmezzük.

A mesterséges intelligencia kérdésköre azonban sokak szemében kétértelműséggel terhelt. Egyrészt lelkesültséget keltenek a lehetőségek, amelyeket kínál, másrészt félelmet ébresztenek a következményei, amelyeket lassan sejteni kezdünk. Kijelenthető, hogy mindannyiunkat kétféle érzés tölt el, bár egyénenként más-más mértékben: lelkesek leszünk, ha elképzeljük, milyen fejlődés érhető el a mesterséges intelligencia segítségével, egyidejűleg viszont félelmet kelt bennünk, ha szembesülünk azokkal a veszélyekkel, amelyeket alkalmazása magában rejt.

Egyébiránt nem vonhatjuk kétségbe, hogy a mesterséges intelligencia kialakulása valóságos kognitív-ipari forradalommal ér fel, amely hozzá fog járulni egy korszakos jelentőségű, összetett változásokat magával hozó új társadalmi rendszer létrejöttéhez. A mesterséges intelligencia például lehetővé teheti, hogy demokratizálódjon a tudáshoz való hozzáférés, hatalmas ütemű fejlődésnek induljon a tudományos kutatás és gépek vegyék át fárasztó munkafolyamatok végzését; egyidejűleg viszont azt is eredményezheti, hogy fokozódik az igazságtalanság a fejlett és a fejlődő nemzetek, a hatalmat birtokló és az elnyomott társadalmi rétegek között, ily módon pedig teret nyithat „a leselejtezés kultúrájának”, a „találkozás kultúrájának” rovására.

Ezen összetett változások hordereje kétségkívül összefügg a mesterséges intelligencia gyors ütemű technológiai fejlődésével.

Pontosan e gyors ütemű technikai fejlődés miatt tekinthető a mesterséges intelligencia lenyűgöző, ám egyúttal félelmetes eszköznek, s azt kívánja, hogy érdemben átgondoljuk a mai helyzete

A technikával kapcsolatos egyik legközkeletűbb félreértés abból az asszociációból ered, aminél mi sem tűnik magától értetődőbbnek: a technika nem más, mint eszközök, gépek és műszaki apparátusok egyvelege a villanykörtétől a gépjárművekig, a légkondicionáló berendezésektől az okostelefonokig. A technikára vonatkozó kérdésre, némi megfontolás után, egyre egyszerűbb és egyre régebbi eszközök is felvetődhetnek válaszul, mint például a csavar és a csavarhúzó, a szög és a kalapács, vagy akár a tű, a fejsze és a szakóca is. Végül nem maradhat el az a belátás sem, hogy ezeket az eszközöket a fentebb említett gépekkel és berendezésekkel együtt végső soron az emberi használat és üzemeltetés teszi rendeltetésszerűvé, sőt az emberi találékonyság hívja életre: abban, amit technikának hívunk, az emberi tevékenységnek is szerepet kell játszania. Ezzel el is jutunk ahhoz a technika-értelmezéshez, amely Martin Heidegger találó bírálata szerint „helyes”, de a legkevésbé sem „igaz”. A technika egyrészt eszköz, amely valamilyen célra irányul, másrészt emberi tevékenység. Ez a technika instrumentális és antropológiai definíciója.

Ám az eszközök, a gépek, a berendezések és a közvetlenül köréjük szerveződő emberi tevékenységek sokasága nemcsak, hogy félrevezető a technika lényegét illetően, hanem a technikai jelenségek egészét sem meríti ki – olyannyira nem, hogy eltérő megközelítésmódot kíván már a kora ókori civilizációk technikája is. Először az ókori Egyiptomban és Mezopotámiában jelenik meg az a rendkívüli társadalmi szervezőmunka, amely például monumentális építkezési projektek elengedhetetlen feltétele, és amelyet Lewis Mumford Megamachine-nek, emberi és tárgyi alkotóelemekből álló társadalmi óriásgépezetnek hív. Világos, hogy a Megamachine fogalma sokkal többre utal a technikai elemek és jelenségek széles társadalmi egészlegességénél, igazi tétje sokkal inkább szervezés és szervezettség technikai jellege és roppant jelentősége, éspedig egy egész mesterséges környezetet megalkotó és irányító technikai szervezésé – egy autonóm módszeré, melynek közömbös, hogy éppen milyen eszközök és elemek használatát és éppen milyen célból szervezi meg, és amely leírható egyfajta mentalitásként vagy gondolkodásmódként is. Technikai mentalitás és technikai gondolkodásmód nemcsak eredői, hanem igen gyakran kiváltói is bizonyos korszakformáló technikai találmányoknak, mint amilyenek például a 14. századi első mechanikus órák, melyek nem pusztán absztraktabbá, kvantitatívabbá és homogénebbé tették az európai időérzéket, hanem ugyanakkor máris kielégítettek egy őket megelőző igényt, és máris feleltek arra a már korábban is létező szemléletre, miszerint az emberi közösségek életét, munkáját és pihenőidejét mérni és szinkronizálni lehet és szükséges. Ennek a középkorban megszülető és nagy horderejű igénynek, szemléletnek és eszménynek a forrása a monasztikus szerzetesi közösség szervezettsége, melyre Mumford szerint – legalábbis az idő megszervezésének technikai értelmében – még a kapitalista termelési rend is visszavezethető.

Bevezetés: egy filozófus provokációja

Martin Heidegger 1966-ban a Der Spiegel magazinnak adott interjújában „felemásságoknak” (Halbheiten) nevezte a 20. század valamennyi jelentős politikai mozgalmát, a nemzetiszocializmust, a kommunizmust, az amerikanizmust, sőt a demokráciát és a jogállamiságot is. Nem mellesleg ugyanebbe a kategóriába sorolta a „politikailag megfogalmazott keresztény világnézetet” is. Sommás ítéletek ezek. Heidegger elmarasztaló véleményének alapvető oka az volt, hogy – amint fogalmazott – „nem lát […] bennük valódi harcot a technikai világgal (keine wirkliche Auseinandersetzung mit der technischen Welt)” szemben.

Heidegger kétségtelenül a 20. század egyik legfontosabb filozófusa, akinek a technikával kapcsolatos nézetei (aggodalmai és mélyreható kritikai észrevételei) kétségkívül ma is figyelmet és komoly megfontolást érdemelnek. De vajon mit hiányolt a filozófus akkoriban a katolikus egyházból? Mit jelentett volna „felvennie a harcot” a technika hatalma ellen? S ami talán még ennél is fontosabb: vajon ma is érvényesek megjegyzései? Ebben a tanulmányban ezekre a kérdésekre keressük a választ. Tézisem szerint Heidegger ma elégedettebb lehetne a kereszténységgel, legalábbis ami a technika világára való kifejezett reflexiót illeti: Ferenc pápa Tanítóhivatala – bár nem veszíti szem elől a technológiai vívmányok áldásos hatásait – kellőképpen határozott, pontos és éleslátó kritikával illeti a korunkban mindinkább uralkodóvá váló „technokrata paradigmát”. Röviden: Heidegger sommás („felemásságra” vonatkozó) ítélete az egyházra vonatkozóan (legalábbis annak hivatalos megnyilatkozásai szintjén) jórészt okafogyottá vált. E tétel igazolásához elsőként a technika jelenlegi helyzetét vesszük számba, majd történelmi kontextusba állítva rátérünk Ferenc pápa technológiára vonatkozó tanítására.

Donna Haraway 1985-ben publikálta Kiborg kiáltvány: tudomány, technika és szocialista feminizmus az 1980-as években című profetikus írását, mely máig aktuális antropológiai és teológiai kérdéseket vet fel. Haraway a radikális feminizmus és korunk meghatározó ideológiája, a transzhumanizmus egyik eredeti figurája, aki szellemi küzdőtársainak rendszerkritikáját is elégtelennek tartja, s ezért az emberi kiteljesedés új területeinek meghódítására indul. Szellemtörténeti összefoglalónak is beillő gondolatmenetének fő tétele az, hogy a technikai-tudományos fejlődés eredményeképpen már most is kiborgok vagyunk, s ez az ember és különösen a nők önfelülmúlásának, valamint szellemi, kulturális és politikai felszabadításának záloga. A kiáltvány megjelenése óta a szerző provokatív állításait sokan vitatták konzervatív és progresszív oldalról egyaránt. Négy évtized távolságából egyfelől jól látszik, mennyire indokolatlan az a lelkesült naivitás, amivel a Szilikon-völgy perspektívájából a társadalomra tekintő szerző a technikai és kommunikációs robbanás társadalmi következményeit túlságosan pozitívan elemzi, másfelől figyelemreméltó, ahogyan rámutat, a kiborg nemcsak a fejlődés egy új állomása, hanem egy olyan új, teljesen más életforma is, mely a létezés minden dimenziójában kihívást jelent.

Megjelenése után négy évtizeddel újraolvasva Haraway esszéjét, kiemelhetünk öt olyan szempontot, amelyet keresztény szempontból érdemes át- és tovább gondolni. Jóllehet a kiáltvány célkitűzései és gondolatmenete nemcsak ellentmondásosak, hanem sok tekintetben összeegyeztethetetlenek a keresztény hittel és valóságszemlélettel, Haraway elgondolásai mögött felsejlik egy ír katolikus tapasztalat a maga sajátos szenvedélyével és iróniájával.

Az évtizedek során különféle – pontosabb és általánosabb – elnevezések születtek a számítógép és a számításelmélet bevonásával végzett bölcsész- és társadalomtudományi kutatásokra. A számítógép megjelenése óta jelen vannak azok az elképzelések, melyek eszközként tekintenek a gépek használatára, és melyek ezen túlmutatónak gondolják a gépesítés hatását.

Abban mindkét megközelítés képviselői egyetértenek, hogy a számítógép és az internet adta lehetőségek nagyban segítik a kutatást. A technológia gyors fejlődése, az azt kihasználó digitalizálási projektek a kutatómunka mindennapjait is megváltoztatták. Sokan képviselik azt, hogy optimális esetben a számítógépes technológiák alkalmazása idővel természetes lesz az egyes tudományágakban, esetünkben a digitális bölcsészet visszaolvad a bölcsészetbe. De talán mégsem ilyen egyszerű a helyzet. Egy igen hasonló jelző már közel fél évszázaddal korábban megjelent (számítógépes), ám ahelyett, hogy eltűnt volna, csak átalakult (digitális). Emellett több elképzelés alapja éppen a diszciplináris útvonal megfordítása: nem számítógépes bölcsészet, hanem bölcsészeti számítástudomány (humanities computing), vagy a hazánkban Horváth Iván munkássága nyomán ismertebb kifejezéssel: bölcsészinformatika (humanities informatics). A jelzőnek vagy a jelzettnek kell hát eltűnnie? Az utóbbi években pedig új fogalmak tűntek fel: a „big data a … tudományban”, illetve – visszatérőként – a „mesterséges/gépi intelligencia a … tudományban”. Lesz-e hát például irodalomtudományi big data vagy zenetudományi mesterséges intelligencia nevű diszciplína?

Ha távolabb lépünk az elnevezések kavalkádjától, nyilvánvalóvá válik, hogy a kutatási irányok kijelölésére és az intézményesülésre való törekvések egykor és ma igen hasonlóak, az eszköztár és a már rendelkezésre álló adatmennyiség függvényében inkább a lehetőségek változtak. Az egyre gyakrabban változó diszciplináris megjelölések nem feltétlenül a kutatások előrehaladottságából, megannyi paradigmaváltásból fakadnak, inkább a kutatásfinanszírozásnak való megfelelés kényszerével indokolhatók. Ilyen a kutatási eredmények számszerűsítése, a kutatás újszerűségének elvárása (szembeállítva az unalmas és haszontalan alapkutatással), a mindenkori kutatási trendekhez való igazodás és egyéb, finanszírozással összefüggő tényezők. Sokan a projektalapú finanszírozásban látják a legfőbb problémát, ám ez csak annyiban igaz, amennyiben a projektekben gondolkodás nem a már rendelkezésre álló kutatási eredmények továbbfejlesztését, gazdagítását jelenti, hanem szigetszerű publikációk, adatsilók létrehozását és az együttműködés hiányát.

A tudományos fantasztikumról elsőként nem feltétlenül az jut eszünkbe, hogy kifejezetten vallásos műfaj. Sőt, sokak számára ellenszenves is lehet az a rideg racionalitás és a tudomány kizárólagos mindenhatóságába vetett hit, amelyet futó benyomások alapján feltételezni lehet egyes SF szerzőkről vagy művekről, valamint az a vizuális körítés és azok a sablonok, amik elsősorban a ponyvamagazinok világát, valamint a korai filmeket, képregényeket jellemezték, és melyek alapján úgy vélhetnénk, hogy a SF-höz „kötelezően” hozzátartoznak a gülüszemű vagy éppen nyálkás, űrből jött szörnyek, a lézersugarakkal való lövöldözés vagy a kigyúrt főhős. Ez szerencsére – ma már – közel sincs így.

A következőkben megkísérlem bemutatni – a teljesség igénye nélkül, de jellemző példákat felvonultatva –, hogy milyen rendkívül sokféle módon ábrázolódnak az istenek vagy isteni jellegű entitások a SF keretein belül. Rövid elméleti bevezetés után a keresztény megközelítésekből kiindulva kezdetben kitérek a műfaj teológiai, majd kifejezetten transzcendens vonalára, a tanulmány második felében pedig a mesterségesen kreált, illetve létrejött istenségek kapcsán felmerülő kérdések kerülnek terítékre, végül pedig az olyan, magasan fejlett civilizációk, melyek hatalmuknál, technológiai felsőbbségüknél fogva isteni színben tűnhetnek fel az univerzum más lakói előtt. Az általam vizsgált művekben arra is keresem a választ, hogy mik az istenek, meddig terjed ki a hatalmuk, a hatalmuk gyakorlásának vannak-e korlátai, és ha igen, mik lehetnek ezek.

Noreen Herzfeld (1956) a teológia és a számítógép-tudomány professzora a Collegeville-ben (Minnesota állam) működő St John’s Universityn. Matematikai tanulmányait a pennsylvaniai egyetemen végezte, teológiai doktorátusát a Graduate Theological Union (Berkeley) hallgatójaként szerzett. Könyvei: In our image. Artificial intelligence and the human spirit (Fortress, 2002) [A mi képmásunkra. A MI és az emberi lélek]; Technology and religion. Remaining human in a co-created world (Templeton, 2009) [A technológia és a vallás. Hogyan maradhatunk emberek a világban, melynek társalkotói vagyunk]; The limits of perfection in technology, religion, and science (Pandora, 2010) [A tökéletesség határai a technológia, a vallás és a tudomány területén]. Legutóbbi könyve 2023-ban a The artifice of intelligence. Divine and human relationship in a robotic age [Mesterségesen létrehozott intelligencia. Isten és ember kapcsolata a robotkorban] címmel jelent meg a Fortress Pressnél (Minneapolis).

Tavaly megjelent könyvében figyelmet szentel a mesterséges intelligencia történetének, s arról beszél, hogy bár a „szűk” mesterséges intelligencia már megvalósult, az „általános” mesterséges intelligenciához még nem jutottunk el, és Ön szerint nem is fogunk. Mi a különbség a kettő között?

Korábban „gyenge” és „erős” mesterséges intelligenciát különböztettünk meg egymástól, újabban viszont valóban inkább „szűk” és „általános” mesterséges intelligenciáról beszélünk. Valójában szűk mesterséges intelligenciának minősíthető minden, amivel napjainkban találkozunk, bár igen sokféle változata ismert. Történetileg tekintve a folyamat elején, az 1960-as és 1970-es években sakkprogramokat és hasonlókat dolgoztak ki, majd az 1980-as és 1990-es években különböző szakértői rendszeresek alakultak ki, és a mesterséges intelligenciával foglalkozók körében megszületett az általános MI eszméje, amely már az emberihez hasonló intelligencia kiépítését tűzte ki célul. Ezt az elképzelést a MI-közösség idővel zárójelbe tette, s inkább arra koncentrált, hogy azt valósítsa meg, ami módunkban áll. És hogy mi áll módunkban? Annyit tudunk elérni, hogy bizonyos leszűkített helyzetekben a számítógépek kiválóan munkát tudjanak végezni. Ilyen szűk keretek között a számítógépek kétségkívül remekül funkcionálnak. Gondoljunk csak a számítógépes játékokra, például a sakkra: igen korlátozott játéktér van adva, kisszámú játékos, és a figurák mozgásának is csak rendkívül korlátozott lehetőségei vannak. Ebben az esetben a számítógép könnyen el tud végezni különböző számításokat, meg tudja állapítani az összes lehetséges lépést, és ki tudja kalkulálni a legkedvezőbbet. A számítógépek ugyanakkor csak nagyon nehezen tudnak kezelni olyan helyzeteket, amelyeknek nyitott a kimenetelük. Vegyük csak például a vezető nélkül működő autókat. Az elmúlt évtized folyamán sokszor hallhattuk, hogy a vezető nélkül működő autók már csak karnyújtásnyira vannak, csakhogy még mindig nem váltak általánossá. Mégpedig azért, mert nagyon korlátozott feltételek között megbízhatóan működnek, ha viszont váratlan események következnek be, csakhamar felmondják a szolgálatot. A legtöbb MI-programmal kapcsolatban ez a legfőbb probléma: sokkal hamarabb kudarcot vallanak, mint az emberek, akik sokkal jobban tudnak alkalmazkodni, és új helyzetekben alkalmazni tudják az ismereteiket. A számítógépek számára komoly nehézséget okoz ez a fajta alkalmazkodás.