A városban utazva, vagy éppen az internetet böngészve kikerülhetetlenül szemünk elé kerülnek erős mondatok. Olyanok, amelyek a közösségi térben közszereplőket vagy politikai ellenfeleket minősítenek, kategorizálnak, egyértelmű meghatározásokkal helyre tesznek. Esetenként megbélyegeznek, vagy korábban nem használt fogalmakkal diffamálnak. Ha pedig hívő közösségünkre, az egyházra nézünk, ott is hallani erős mondatokat: néha támadókat, amelyek elégtelenségünket, csődünket, megalkuvásunkat teszik szóvá, néha védekezőket, amelyek valós vagy vélt, nemritkán magunk által kreált és imaginált ellenségeinket hivatottak lehetetlenné tenni és lefegyverezni, de legalábbis kizárni az életünkből. És ott vannak azok az erős mondatok is, amelyek személy szerint minket érnek, nem a közösségi, hanem a családi térben. Amelyek annyira fájnak – nem igazságtartalmunk, hanem a szeretetlenség miatt, amely éppen úgy süt belőlük, mint a közösségi terek vagy az egyházi belső világ indulatos, nemritkán gyilkos mondataiból.

Tudunk egy emberről, akit ellenfelei a verbális támadások, a gúny és a diffamálás céltáblájává tettek. Feltehetően leginkább politikai okokból. A közbeszédben leginkább két váddal illették: egyfelől, hogy megnyilvánulásai sértőek, másfelől, hogy éppen azt az erkölcsi-etikai rendet nem tartja meg, amelynek érvényre juttatása az ő feladata volna. S az ellene irányuló politikai indíttatású támadások a személyeskedésig fajultak, úgyhogy nemcsak társadalmi-politikai szerepét kezdték ki, hanem házastársát, családját, gyermekeit, aztán tulajdonviszonyait és a vele kapcsolatos híradásokat is. Sistergett az indulat ellene.

Ez az ember személyes hangú panaszban mondja el azt, amin át kellett mennie. Beszámolója nem tud nem személyes, nem tud nem indulatos lenni. Áradva sorolja az ellene hozott vádakat, újra meg újra kibukik belőle a panasz, feltartóztathatatlanul. Olyannyira, hogy esetenként saját narratíváját is egybeölti az ellenfelei szavával, a megtámadottság miatti indulatos szavai egybefonódnak a megtámadók indulatos szavaival. Szétszálazhatatlanul.

A 109. zsoltárról van szó, Dávid király panaszzsoltáráról. Dávidé – így a felirata, és nem járunk messze az igazságtól, ha a zsoltározó én mögé magát a királyt képzeljük. A királyt, aki Istennek és embernek, hallgatónak és későbbi imádkozónak azt panaszolja, hogy politikai ellenfelei azzal vádolják, ő az átok és nem az áldás embere, s hogy intézkedései a szegények és az elnyomottak védelme helyett éppen ezeknek a megsemmisítésére irányulnak. Aki indulatos szavakkal mondja el, hogy feleségét özvegynek, gyermekeit árvának, házát romhalmaznak kívánják, földjére pedig ellenségei szemet vetettek. S hogy ez a kitettség a fizikai elviselhetőség határára sodorta őt, megbetegítette.

„Ekkor az Úr azt mondta Ábrámnak: »Menj ki földedről, a rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok majd neked«” (Ter 12,1). Isten kihívta a népet Egyiptomból a pusztába, és útnak indította a megígért föld felé; visszahívta otthonába a babiloni fogságból; mások aztán útnak indultak Jézussal Jeruzsálembe, az első szinódusra – a feltámadt Úr ismét azzal küld útra minket, hogy „menjetek!”: „Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet” (Mt 28,19). Minden egyes eucharisztia végén azt halljuk, hogy „menjetek békével”. Azt reméljük, végül majd a következő hívás is nekünk fog szólni: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba az országot, amely nektek készült a világ teremtése óta” (Mt 25,34). Aki Krisztus tanítványa, úton van Isten misztériuma felé. A kérdés csak, vajon elfogadjuk-e, hogy együtt kell haladnunk (szün-hodosz).

„Az Úr halad előtted. Veled lesz; nem marad el tőled, s nem hagy el téged. Ne félj, és ne rettegj” (MTörv 31,8)

A média, a fősodrú és a „független” katolikus média egyaránt nagyrészt arra a megállapításra jutott, hogy a szinodalitásról szóló szinódus első ülésén az egyház nem tudott határozott előrelépést tenni. A szinódusról készített összefoglaló beszámoló csalódást váltott ki. Az egyházhoz már harmadszor érkezett az a kérés, hogy fontolja meg annak lehetőségét, diakónussá lehet-e szentelni nőket. Ferenc pápa folyamatosan arra buzdítja az egyházat, hogy mindenkit fogadjon be („todos, todos, todos”), de a szinódus zárójelentése tartózkodott attól, hogy kifejezetten szót ejtsen az LMBT-közösségről, noha Ferenc pápa és az előkészítő dokumentum egyaránt beszélt róla. Úgy tűnt, az egyház nem halad semerre, hanem céltalanul bolyong a pusztában, ugyanúgy, mint Isten népe a kivonulás után.

A média csalódott reakciója eleinte nagyon bosszantott. Kezdettől fogva egyértelmű volt ugyanis, a szinódus első ülése nem azzal a céllal ül össze, hogy merész döntéseket hozzon. Első lelkigyakorlatos beszédemben úgy fogalmaztam, hogy „a média valószínűleg arra fog jutni, hogy az egész csak időpocsékolás volt, csak szavak hangzottak el. Azt fogják figyelni, hogy született-e bátor döntés körülbelül négy vagy öt vitatott témában.” Hát nem hallották, mit mondtam? Ugyanakkor el kell ismernem, hogy kissé én magam is csalódott voltam! Sokan alighanem lehangolónak tartják az egészet, főként azok a nők, akik alig várták, vajon tudunk-e megfelelő választ adni arra a vágyukra, hogy határozottan hallatni tudják a hangjukat az egyházban. Néhányan már hosszú ideje kitartóan várakoztak. Hogyan tudnak szembenézni azzal, amiről értesülnek?

Jogos, ha valaki abban reménykedik, hogy kézzelfogható, szerkezeti változások történjenek az egyház életében. Én magam is reménykedem ebben, és imádkozom érte. De még a szinóduson eltöltött négy hét után is könnyen elfelejthette az ember, hogy sokkal gyökeresebb átalakulást hoz magával, mégpedig ténylegesen, mint amit könnyűszerrel meg lehetne figyelni. A szinódus révén új módon kezd létezni az egyház, mélyebben részesülünk Krisztus életében és a Szentháromság közösségében. A szerkezeti változások a Szentháromság közösségéből fognak fakadni, ha megérik rá az idő. A tetteink mindig abból fakadnak, amik vagyunk, abból, hogy találkoztunk azzal, akinek az a neve: „én vagyok”. Ha nem erre az alapra támaszkodunk, csak a nyugágyakat tologatjuk az egyház Titanicján.

Ferenc pápa Assisi Szent Ferencet választotta példaképének pápasága során. Érdemes tanulmányozni Szent Ferenc viszonyát a gazdasághoz, mert nézetei Ferenc pápa gazdasági koncepciójában is visszaköszönnek.

Köztudott, hogy Assisi Szent Ferenc ellenségesen viszonyult a pénzhez, az anyagi javakhoz és a piachoz. Eszménye az egyszerű, birtoklásmentes, békés közösségi élet volt, amely nélkülözi a piaci tevékenységeket. Ez a viszonyulás egyfajta anti-ökonómiának látszódhat, azonban érdemes tudnunk, hogy az emberiség történetének nagy részében a gazdasági tevékenységek piaci műveletek nélkül szerveződtek meg.

Polányi Károly, a nagy gazdaságtörténész és antropológus vezette be a gazdaság „formális” és „szubsztantív” megközelítése közötti alapvető különbséget. A gazdaság formális felfogása a szűkösség alaphelyzetéből indul ki, és a pénzbeni haszon elérését célozza. Ezzel szemben a gazdaság szubsztantív felfogása arra az alaptényre vonatkozik, hogy az ember – mint az összes többi élőlény – nem tud fennmaradni a természeti környezet fenntartó ereje nélkül. A gazdaság szubsztantív értelemben az emberi közösségek anyagi szükségleteinek a kielégítése, amelyben a pénz nem feltétlenül játszik döntő szerepet.

Assisi Szent Ferenc nézetei a gazdaság szubsztantív felfogást követik, ahol a gazdasági tevékenységek az emberi közösségek anyagi szükségleteinek a kielégítését szolgálják, harmóniában a természettel. Assisi Szent Ferenc az anyagi szegénységet képviselte, mégpedig azért, hogy Isten-központú életet élhessen, ami lehetőséget teremt a spirituális növekedésre és fejlődésre. Aszketizmusának mértéke bírálható, mindenesetre az egyszerű életmód az emberi boldogság és jól-lét előfeltétele. A modern pszichológiai kutatások alátámasztják Assisi Szent Ferenc igazságát, ugyanis az anyagi javak hajszolása, a materialista értékorientáció nem boldogabbá, hanem boldogtalanabbá teszi az embereket, és aláássa a jól-létüket.

Az alábbiakban Aradi Zsolt levelét adjuk közre, amelyet P. Robert Leiber S.J. (1887–1967) számára írt. A levél 1961-ben kelt, szerzője régi ismeretségükre hivatkozva szólítja meg a római Gregoriana Egyetem egyháztörténész professzorát, XII. Piusz pápa egykori magántitkárát és évtizedekig egyik legbizalmasabb munkatársát, aki élete végéig több fórumon tett erőfeszítést arra, hogy a pápa zsidóüldözéssel kapcsolatos álláspontját védelmezze, és egyházfői, illetve egyházdiplomáciai lépései mellett érveljen. Aradi Leibernek egy ilyen publikációja kapcsán osztja meg véleményét a levél címzettjével.

Aradi Zsolt (1908–1963) a reformkatolikus újságírás jeles képviselőjeként az 1930-as évek elején a Korunk Szava munkatársa volt, majd 1935-ben egyike a Vigilia alapítóinak. Utóbb az Új Kor című periodika vezető publicistája is lett, és bár jogi végzettsége volt, íróként és műfordítóként is működött. 1938-ban már ott találjuk a XXXIV. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust előkészítő iroda nemzetközi sajtóosztálya élén, hogy azután karrierje külföldi diplomáciai szolgálatba repítse: előbb 1941-től Milánóban lett sajtóattasé, majd 1943-ban ugyanerre a posztra került Rómába patrónusa, Apor Gábor vatikáni magyar követ mellé.

P. Leiber és Aradi Zsolt életútja Rómában ért össze. Ismeretségük a második világháború utolsó időszakából származik, amelyet Aradi Rómában élt végig. Tanúja volt a háború itáliai eszkalálódásának, a fasiszta Olaszország végnapjainak és a római zsidók elhurcolásának. Egyúttal közelről láthatta a magyar külpolitika római diplomáciai nagyüzemének működését, amely nem volt független Magyarország belpolitikai helyzetének alakulásától és az ország háborús részvételétől. Az apai ágon zsidó származású, egyházához mélyen kötődő katolikus Aradi számára a vészkorszak mindazonáltal fordulópontot jelentett életében és gondolkodásában egyaránt. Míg az 1930-as években sok nemzedéktársához hasonlóan a faji és szociális gondolat szintézisét kimunkálni igyekvő szellemi műhelyekben is jelen volt – publicisztikája ennek lenyomatát is őrzi –, addig 1944-ben a diplomáciai szolgálat védettségéből már megrendülten tekintett a genocídium hazai és olaszországi híreire. Minden bizonnyal ennek is szerepe volt abban, hogy 1944 kora nyarán Rómában az Amerikai Egyesült Államok világháború idején működő titkosszolgálatának, az OSS-nek (Office of Strategic Services) lett munkatársa, s mivel a magyar németellenes ellenállásban is kapcsolati hálóval rendelkezett, a szövetségesek Magyarország felé irányuló hírszerző és operatív tevékenységét támogatta. A világháború végével az OSS ausztriai egységéhez kerül, tiszti rangot kap, részt vesz például a magyar katolikus egyház, a Vatikán és a megszálló Vörös Hadsereg képviselői között közvetítő Nagy Töhötöm római futárútjainak biztosításában, végül pedig az Egyesült Államokban telepszik le. A hidegháborús kétpólusú világrend kialakulása után szolgálataira immár a CIA keretein belül tartottak igényt. Közben ír, dolgozik, cikkei immár az emigráns magyar sajtóban (Katolikus Szemle, Irodalmi Újság stb.) jelennek meg.

1961-ben Aradit Leibernek a Stimmen der Zeit című német katolikus havilapban megjelent „XII. Piusz és a zsidók Rómában, 1943–1944” című írása készteti reagálásra. E cikkében Leiber a római zsidók elhurcolására vonatkozóan számos tényt oszt meg olvasóival: az 1943 novemberében kezdődött razziák és deportálások adatait közli, majd beszámol a katolikus egyház mentőakcióiról. A konkrét esetek mögött XII. Piusz cselekvésének mozgatórugóit, a lépéseinek hátterében húzódó megfontolásokat tárja az olvasók elé azokkal a bírálatokkal szemben, amelyek a pápa magatartását a hallgatás szóban összegzik. A levél jelentős kordokumentum, mivel szerzője – érzékenyen reagálva Leiber érvelésére – azokat a lényeges mozzanatokat ismeri fel XII. Piusz pontifikátusának értékelésében, amelyek napjainkig a pápa döntéseit övező vita középpontjában állnak.

A kereszténység inkulturációja általában

Jézus Krisztus evangéliuma egyetemes. Anyanyelve az arám (a héber nyelv beszélt változata), amely ma is beszélt nyelv: a szír maroniták liturgikus nyelve.

Az evangélium azonban nem egészen egyetemes, csak annyiban, hogy a jóakaratú emberekhez szól. A pápai enciklikák meg szoktak szólítani minden jóakaratú embert. Nem mindenkit, mert nem mindenki jóakaratú. Vagy a maga módján jóakaratú: egészen mást akar, mint a kereszténység. A kereszténység megváltást ígér, örök életet, e földi életben sok imádságot kér (szentmisére járást: közösségi istentiszteletet, de nem csupán: egyénit is), hogy meg tudjunk maradni a hitben, reményben, szeretetben. Ezen túl erkölcsös életvezetést. Ez a legnehezebb benne, akik erre képesek, meggyőződésük szerint Istentől kapják az erőt hozzá.

Akik más akaratúak, ebben az életben dúskálódni akarnak földi javakban, és azt mondják (Illyés Gyula Epikuroszt idézi): „Ahol én vagyok, ott nincs halál, ahol halál van, ott meg én nem vagyok.”

Testből is, lélekből is vagyunk. Egymással többek között beszéddel érintkezünk. Valamilyen nyelven. Jézus arámul. Hirdették őt arámul és görögül (Pál apostol), aztán lediktálták görögül. Az Újszövetség nyelve görög. Az Ószövetség nyelve héber és egyes könyveké görög.

Az első pápák görögök voltak, körülbelül a 4. századig. A gregorián ének még a 10. században görög ének volt a pápai udvarban. Évszázadokig tartott, míg a görög latinra váltott. Amit mi 1969-ben – latin misét – fölcseréltünk magyar misére, nos, a latin nyelvűségnek, amit öröknek tartottunk, annak is megvan a történetisége. Az első évezred a kulcsfogalom.

Az „inkulturáció” szó a kortárs teológia egyik alapvető kifejezése: az evangélium eljuttatása az egyes népekhez, a népnyelvi liturgia, Szentírás, lelkipásztori ellátás nyelve a nép nyelve kell legyen. Mint ismeretes, a Bibliát több ezer nyelvre fordították már le, a szentmisét is több mint száz nyelven ünneplik. Ez nem így volt a múltban, ezért vallásháborúkat kellett vívni, lásd: huszitizmus, illetve protestantizmus, továbbá az Újvilág felfedezését követően a misszionálás új módszereit kellett kialakítani, főleg a magas kultúrájú ázsiai népeknél.

A zarándoklat néha hosszú utazás, kockázatos kaland, amelyen veszélyek leselkednek: rossz időjárás, ellátási problémák, kimerültség, előre nem látható események, balesetek, esések… A középkori zarándoklatra gondolok, amely több hétig vagy akár hónapig tartott, tele volt bizonytalansággal és veszéllyel. A házaspárok jól tudják, hogy a házasélet kockázatos vállalkozás, és tartósságát nem garantálja az esküvő napján kimondott elköteleződés vagy a kapott áldás. Azok az emberek, akik elkötelezték magukat, esendőek, korlátaik vannak és bűnösök, és az adott szó, bár visszafordíthatatlan és meghatározó, nem rendelkezik azzal az erővel, hogy az életközösséget mindenáron, még a kudarc állapotában is fenntartsa.

Ma gyakran az út, a vándorlás, az utazás metaforáját használjuk, amikor a házasságról beszélünk. Ezek a képek előnyösen váltották fel az igát, a börtönt és a csomót, amelyeknek mind megvan az a hátrányuk, hogy a szabadságtól való megfosztottságot idézik fel, és a házasságról negatív, statikus és kevésbé vonzó képet nyújtanak. Az Amoris Laetitia apostoli buzdítás egészében bőségesen használja az utazás szemantikai regiszterét, ami azt jelzi, hogy komolyan veszi a házasélet időbeli, konkrét és dinamikus állapotát: az idő, a növekedés, az érés, az utazás, a folyamat a dokumentum gyakran visszatérő szavai. Nézzünk csak néhány kifejezést: „(A szeretet) a folytonos növekedés útján valósul meg. A szeretet ezen különleges formája, ami a házasság, állandó érlelődésre hivatottˮ (134). „(A család érése) egyfajta pedagógiai utat, lemondásokkal járó folyamatot követelˮ (147). „Mindketten a személyes növekedés és változás útját járjákˮ (163). „Minden válság magában foglalja valaminek a begyakorlását, ami lehetővé teszi a közös élet intenzitásának erősítését, vagy legalábbis a házasélet új jelentésének megtalálásátˮ (232). A buzdítás utolsó része emblematikus: „Egy család sem tökéletes valóság, és nincs készen egyszer s mindenkorra, hanem fokozatosan ki kell bontakoztatnia szeretőképességét. Menjünk csak, családok, folytassuk az utat!ˮ (325).

Az Amoris Laetitia számára a házasélet azért vándorélet, mert nem engedi meg a status quót; magába foglalja az élet állandó mozgását: változik a munka vagy a hely, ahol élünk; az események felforgatják (gondoljunk csak arra, hogy mivel jár egy gyermek születése), a kor előrehaladtával másként látjuk a világot és az embereket, a gyerekek felnőnek és kirepülnek, változnak a házaspáron belüli dinamikák és a társadalmi kapcsolatok, valamint a vállalások és tevékenységek is. A hit, a személyes egyensúly és az érzelmek is növekedési vagy érési válságokon, sőt bukásokon mennek keresztül, amelyek még a kezdeti egzisztenciális döntést is megkérdőjelezhetik. Az érzések sem statikusak, még ha állandóak is: nem ugyanúgy szeretjük a házastársunkat a házasságkötés pillanatában, mint 10, 30 vagy 70 év házasság után. Ezért az apostoli buzdítás első fejezete nemcsak a család hivatását mutatja be a Bibliában, hanem a családi élet sokféle tapasztalatát, próbálkozását, törékenységét, sőt fájdalmas kudarcát is. Közvetlenül ezután, a 2. fejezetben arra hív minket, hogy tekintsük át a családi élet jelenlegi valóságát, amely sokkal összetettebb és változóbb, mint azt általában gondolnánk. A dokumentum tehát szakít a hagyományos egyházi retorikával. A házas- és családi élet túlságosan emberi, túlságosan fontos ahhoz, hogy egy viselkedési kódexre vagy egy főzési receptre, esetleg egy szabványosított számítógépes programra redukáljuk. A házasság folyamatos tanulási folyamat; mivel emberi, tele van lehetőségekkel, összetett és formálható, ugyanakkor törékeny és nem igazán kiszámítható; a házastársak között a vérmérsékletek sokféle kombinációja létezik, a tapasztalatok nem reprodukálhatók, az egyik házaspár által szerzett tapasztalatok nem vonatkoznak a másikra… egyszóval, a házasság egzakt tudománya nem létezik. El kell fogadnunk, hogy a házasélet a kézművességhez és nem a sorozatgyártáshoz hasonlít.

Határok, érintettség, illetékesség

Mikor és mivel kezdődik az emberi individuum élete? Biológiailag a megtermékenyüléstől, ez tény. És vajon a zigóta már emberi alany? Ha nem, mikortól az? Némelyek azt mondják, az első szívdobbanástól. Ezek szerint a megtermékenyülés pillanata, majd a közvetlenül utána, az első szívdobbanásig tartó életszakasz nem része a teljes ember teljes valóságának, hanem csupán sejtosztódás és -szaporodás, afféle biológiai előjáték, amiből egyszer csak – de mikor, és miért éppen akkor? – előlép a valóságos ember? Hogyan lehet megszabni a határt, ki szabja meg, és milyen alapon szabja meg? Az anya? Érintettsége vitathatatlan, de vajon ez egyben kizárólagosan illetékessé is teszi, mert valamiképpen személyes tulajdonáról van szó? Vajon a nő magzatot hordozó és szülőképessége, benne a magzattal, az ő személyes birtoka? Vagy inkább a női méh az élet kapuja, ami történetesen az egyedi nőkben van, de mégiscsak az Életnek a belépési pontja, amivel az ember nem rendelkezhet úgy, mintha az a saját tulajdona lenne? Ebben az esetben így kell fogalmaznunk: rá van bízva, de nem a kizárólagos tulajdona. Érintett, de nem egyedül illetékes.

A Római Katolikus Egyház tanítása szerint az embrió emberi személynek kijáró tisztelettel és méltósággal bír. Az emberi fejlődés egyetlen ív, amelyben a születés ugyan egy látványos és kiemelt állomás, de az ív a megtermékenyüléssel kezdődik, és a biológiai halállal ér véget: és ennek során egyetlen szakaszról sem mondhatjuk, hogy ekkor az ember értékesebb lenne, mint máskor.