2024 / 4. szám

Tartalom

VIGILIA

Ternyák Csaba: Húsvéti hitünk távlatai

ISTEN ÉS A CSEND

Gyurkovics Miklós: A csend misztikája: patrisztikus reflexiók

A teológia misztikus csendje

Amikor a csend fogalmáról a hellén bölcseleti és az ókeresztény teológia szempontjai mentén elmélkedünk, akkor szinte azonnal eszünkbe juthatnak az úgynevezett „negatív teológiához” kapcsolható olyan jellegzetes görög fogalmak, mint például: sziópé (σιωπή): csend; szigé (σιγή): csend; apofaszisz (ἀπόφασις): tagadás; afaireszisz (ἀφαίρεσις): elvonatkoztatás; arrétosz (ἄρρητος): elbeszélhetetlen. A keresztény fejtegetésekben e fogalmak az ember és a teremtő Isten közötti ismeretelméleti feszültségre hívják fel a figyelmünket. Vagyis e sajátos logika arra a teológiai alapigazságra mutat rá, miszerint értelmével az ember sohasem foghatja fel teljesen Isten valóságát, és ezért sohasem beszélhet róla kimerítően. Tehát, ha a megismerhetetlen és elbeszélhetetlen Istenről pozitív kijelentésekkel kimerítően nem kommunikálhatunk, akkor, ha mégis el szeretnék róla mondani valamit, nem tehetjük másként, mint hogy a tagadások útján haladva szerkesztjük meg teológiai közlendőnket.

A „negatív teológia” bölcselettörténeti alapjai Platón nevéhez köthetőek, aki, miközben az abszolút igazság megszerzésének, sőt az átistenülésnek az útját vázolta fel, az istenséget övező episztemológiai csendre mutatott rá. Ezért Platón nemcsak azt állította, hogy a „mindenség atyját” az embernek nehéz felkutatnia, hanem azt is, hogy miután valaki felismert belőle valamit, azt szinte képtelen szóban továbbadni, közölni, elbeszélni, hát még betűk által leírni. Platón nevéhez fűződik az a látásmód is, miszerint az istenséghez mindenekelőtt a vallásos „csend” és a nyugalmi állapot megszerzése után lehet hozzáférkőzni, azonban a vele való kommunikáció tartalma a külvilág számára elbeszélhetetlen marad.

E tovább értelmezett platóni eszmék a későbbiekben komoly hatással voltak több bölcseleti iskolára, de nemcsak a pogány filozófusokra, hanem valószínűleg a héber Biblia fordítóira is, akik Platón Parmenidészének egyik fogalmával adták vissza a Bölcsesség könyve 14,21. versét, mikor a zsidóság teológiai alaptételét átültették görög nyelvre, tiltva a közölhetetlen név (τὸ ἀκοινώνητον ὄνομα) kőbe és fába vésését. Krisztus kortársa, az Alexandriában alkotó zsidó szentírás-magyarázó, Alexandriai Philón az ószövetségi istenképet nem ritkán Platón tanításán keresztül illusztrálta. Így a zsidó egzegéta teológiai feladatának tekintette, hogy a platóni transzcendens istenség képét az Ószövetségből ismert gondviselő Atya képével kapcsolja össze, vagyis a filozófusok által elbeszélhetetlen istenséget a zsidó kinyilatkoztatásból ismert Istennel.

Görföl Tibor: Szemlélődő kapcsolatkeresés: Basil Pennington

A belső élet iránt érdeklődők között nem sokan voltak, akik 2005. június 3-án, hetvennégy éves korában bekövetkezett halála idején ne ismerték volna a trappista Basil Penningtont. Azok közé az új típusú lelki mesterek közé tartozott ugyanis, akik számos országot bejárnak valamennyi kontinensen, s fáradhatatlanul tanítják és képviselik azt, amit a legfontosabbnak tartanak: Basil Pennington esetében pedig a szemlélődő imádság, főként az úgynevezett középpontba vezető ima volt ez a különös jelentőségű tényező. Abban, hogy világméretű misszióra vállalkozott ezen a területen, úgy tűnik számomra, legalább három felfedezésének kulcsfontosságú szerepe volt, s a szemlélődő életstílus belső középpontjából kiindulva idővel egyre táguló körökben olyan kapcsolatkeresési igénynek adta jelét, amelyhez foghatóval nem igazán találkozni azok körében, akik tevékeny, aktív életet élnek.

A három felfedezés közül az első minden bizonnyal egy késő középkori mű megismerésében jelölhető meg. Pennington, aki 1951-ben lépett be a spenceri (Massachusets állambeli) trappista monostorba, egyik rendtársa, a jó tíz évvel később belépő William Meninger jóvoltából került kapcsolatba A Megnemismert felhője című értekezéssel, amely az imádság igen egyszerű és szinte teljesen csendes formáját javasolja olvasóinak. William Meninger hamisítatlanul monasztikus igényekkel lett szerzetes, azért kívánt elkülönülni minden embertől, hogy lelkileg mindenkivel maradéktalanul egyesülni tudjon: „nem akartam korlátozni magam; az egész világot át akartam fogni; táplálni akartam mindenkit, aki éhes […], tanítani akartam mindenkit, aki híján van a tudásnak, tanácsot akartam adni minden kételkedőnek, és vigaszt akartam nyújtani mindenkinek, aki szomorú a világon”. Ennek az eleve meglévő törekvésnek köszönhetően óriási felfedezés volt számára a 14. századi angol értekezés, mivel az Istennel nyerhető egység olyan radikális módját mutatta fel, amelybe minden ember elkerülhetetlenül belefoglalódik. Éveken át a monostor vendégházáért volt felelős, és miután a visszavonulásra érkező vendégeknek tanítani kezdte „a Felhő imáját”, azt tapasztalta, hogy hatalmas belső éhségre tud választ adni. Meninger kiérlelt módszerét a hetvenes évektől magáévá tette két másik trappista: Thomas Keating és Basil Pennington, akik olyan mértékű kontemplatív érdeklődéssel szembesültek, hogy az egész világra kiterjedő tanítási gyakorlatot bontakoztattak ki, noha ilyesmi eredetileg nem állt szándékukban. Thomas Keating kiterjedt szervezetet hozott létre, Basil Pennington főként a könyveivel és előadásaival váltott ki globális hatást. Ötvenhét könyve és sok száz esszéje jelent meg, s ezek közül számos a szemlélődő imádság gyakorlatával és hatásaival foglalkozik. Idevágó fő művének (Centering Prayer. Renewing an Ancient Christian Prayer Form) sikere őt magát is meglepte, közel háromszázezer példányban kapkodták el néhány hónap alatt.

Basil Pennington OCSO: A csend terei

A Nap hamarosan alábukik a látóhatár szélén. Lassan visszahúzódik a nap során elvégzett tennivalók dagálya. A nyugalom hatalmas kámzsa gyanánt burkolja be az apátságot. A szerzetesek csendben összegyűlnek a kerengő felolvasásokhoz használt részén, a templom nyugati falánál. Egy fiatal szerzetes felolvas néhány oldalt a sivatagi atyák mondásaiból: „Az áldott emlékezetű Theophilosz, Alexandria püspöke elutazott Szkétiszbe; a testvérek összegyűltek, és azt mondták Pambó abbának: »Mondj néhány szót a püspöknek, hogy épüljön a lelke ezen a helyen.« Az öreg így felelt: »Ha nem szolgál épülésére a csendem, lehetetlen, hogy épüljön a szavaimtól.«”

Tu autem. Az apát megadja a felolvasás befejezésére intő jelet: „Te pedig, Urunk, irgalmazz nekünk.” A szerzetesek válasza egészen mélyről hangzik fel: „Istennek legyen hála.” Ismét a végéhez közeledik egy nap – áldott nap volt, hiszen Isten irgalma ma is a szerzetesekkel volt. Csendben átmennek a templomba, s felsorakoznak a stallumokban. Megszólal a harang, s elkezdődik a kompletórium ősrégi szertartása. Idővel kialszanak a fények a templomban. Két magányos gyertya vet árnyékot a középkori Madonna, Citeaux Királynője köpenyének ráncaira, és simítja végig szelíd arcát. A szerzetesek hangja a magasba kúszik a lassú gregorián dallamára: „Üdvözlégy, Úrnőnk…”

A harang utolsó kondulásai elhalnak a környező dombok között. A szerzetesek egyenként meghajolnak, hogy ismét megmossa őket a keresztvíz: az apáti áldás bocsátja őket be őket az éjszakába. Itt az éj. A „nagy csend” vette birtokba az apátságot. Véget ért és elcsitult a teremtett világ tevékenysége. Ideje, hogy csendbe és nyugodalomba húzódjon vissza a szerzetes, aki Isten kötött ritmusába ágyazta be életét.

Ha szerzetesekre gondolunk, sokszor a csend jut eszünkbe. Fogalmam sincs, hányszor tették már fel nekem a kérdést: „Még mindig tesznek némasági fogadalmat?” A trappisták valójában soha nem tettek fogadalmat arra, hogy csendben maradnak. Néhány szerzetes viszont igen. A legismertebb talán Rubljov, a nagy ikonfestő. Fogadalmához hűen tizennégy éven át csendben volt, s legnagyszerűbb művei közül több is ekkor született. A csend felszabadította kreatív zsenijét.

Laczkó Zsuzsanna SJC: A bennünk élő Krisztushoz vezető út. Jálics Ferenc SJ csendmeditációs lelkigyakorlata

A magyarországi lelkigyakorlatos kultúrának az 1990-es évektől kezdődően jelentős elemei a Jálics Ferenc (1927–2021) jezsuita szerzetes nevéhez fűződő csendmeditációs, más néven szemlélődő lelkigyakorlatok. Az alábbiakban e lelkigyakorlat célját, módszerét, dinamikáját és tematikáját fogom ismertetni, ennek megértéshez azonban segítségünkre lehet, ha előzetesen megismerjük Jálics Ferenc élettörténetétének főbb eseményeit és az imádságra vonatkozó tanítását.

Jálics Ferenc életének meghatározó eseményei

Jálics Ferenc 1927-ben született Budapesten. Édesanyja, Fricke Izabella, aki győrsövényházi nemesi családból származott, középiskolai tanulmányait Budapesten, a Szent Ignác-i lelkiségű Sacré Coeur-nővérek Sophianumában végezte. A Mária Kongregációban jelmondatának a Miatyánk „legyen meg a te akaratod” mondatát választotta, és már tizenévesen Istennek ajánlotta az életét. Maga is Sacré Coeur-nővérnek készült, az egyetemen magyar–latin szakon tanult, majd nyelvészetből doktorált. Ekkor ismerkedett meg Jálics Kálmán hivatásos katonatiszttel – a kölcsönös vonzalom komoly benső vívódásokat okozott neki. Végül egy imádságában úgy érezte, saját terveitől szabadnak kell lennie: Isten útjai nem az ő útjai, Istennek nem az az akarata, hogy ő legyen szerzetesnő, hanem az, hogy majd a fia legyen pap. Összeházasodtak Kálmánnal, akinek lelkiségére jellemző, hogy esküvőjük napján azt kérte tőle, ha közös életük során nehézségeik, nézeteltéréseik lesznek, sose térjenek nyugovóra anélkül, hogy ezeket ne rendezték volna. Izabella mindezt azzal egészítette ki, hogy a kiengesztelődést mindig az kezdje, aki ártatlannak érzi magát, mert a vádaskodás nélküli szeretetgesztus csodákra képes. A fiatal pár a Jálics család gyáli birtokán telepedett le. Tíz gyermekük közül másodikként, első fiúként született Ferenc.

Bár édesanyja sosem beszélt arról az álmáról, hogy pap fia legyen, a kis Feri ráérzett erre a vágyra. Már ötévesen azt mondta a család egyik pap barátjának a jövőjét firtató kérdésére válaszolva, hogy ő is pap szeretne lenni. Anyagi nehézségek miatt azonban kilencéves korában katonaiskolába adták, ettől kezdve már csak a nyári vakációkat töltötte a családi birtokon, ahol sok örömét lelte a kertben való egyszerű nézelődésben. A II. világháborúban hadapródiskolásként egy pincében élte át Nürnberg bombázását, ezen az éjszakán egész életére kiható istenélményben volt része.

SZÉP/ÍRÁS

Gergely Ágnes: Az üzenet (vers)
Czesław Miłosz: De a könyvek… (vers)
Tukacs Tamás: Csendek, hangok, melankólia: Jon Fosse Nobel-díja kapcsán (tanulmány)

1

A Svéd Akadémia 2023-ban az irodalmi Nobel-díjat Jon Fosse norvég írónak ítélte „újító jellegű színműveiért és regényeiért, amelyek a kimondhatatlant szólaltatják meg”. Fosse műveiben mintha a csend beszélne hozzánk. Annak ellenére van ez így, hogy Fosse jellegzetesen áradó, olykor körkörös, önismétlő, kis módosulásokkal ugyanazt visszhangzó mondatrengetegei éppenséggel „zajnak”, zaklatott, magányos túlhevített belső monológoknak is tűnhetnének. De érezzük, hogy a leghosszabb, többszörösen összetett, kötőszavakkal egybekapcsolt szintaxis-indák mögött is valami méltóságteljes, sötét, de egyáltalán nem komor vagy pesszimista csend lakozik.

2

Először röviden érdemes összefoglalni Jon Fosse eddigi életútját. 1959-ben született a norvégiai Haugesundban. Később a bergeni egyetemen tanult összehasonlító irodalomtudományt, emellett zenélt is, többféle hangszeren is játszott, de érdekes módon épp akkor hagyta abba a zenélést, amikor írni kezdett. Első regénye, a Raudt, svart (Vörös, fekete) 1983-ban jelent meg. Azóta több mint hetven művet alkotott, főleg drámákat és regényeket, de verseket és esszéket is. A 2010-es évektől kezdve az egyik legismertebb norvég szerző, darabjait szerte a világon játsszák. Kezdetben – bár alapvetően ateistaként jellemezte magát – az evangélikus norvég államegyház tagja volt, de 2012-ben áttért a katolikus hitre. Ferenc pápa személyesen írt neki levelet a Nobel-díj átvétele alkalmából.

Hogyan is lehetne elhelyezni Fossét irodalomtörténetileg (még ha egy élő író esetében ez igen merész vállalkozásnak tűnik is)? Megkockáztathatjuk, hogy a kérdés megválaszolása némiképp összefügg azzal, hogy Fosse kapta a legrangosabb irodalmi díjat. Ugyanis kellőképpen újító szerző, de nem rombolja le radikálisan azt, amit az irodalomról tudni vélünk. Emellett Fosse szintetizál is, támaszkodva elsősorban az európai modernista és részben posztmodern áramlatokra, aminek egyik magyarázata lehet, hogy Fosse maga is összehasonlító irodalommal foglalkozott az egyetemen. Niels Lehmann – elsősorban ugyan Fosse színpadi műveiről értekezve – úgy véli, hogy a norvég író sikerének az a titka, hogy szerencsésen ötvöz négy irodalmi hagyományt (vagy ahogy Lehmann mondja, „ízlésrezsimet”): a realista, a romantikus, a modernista és a posztmodern áramlatokat.

Horváth Kornélia: Csend és (el)hallgatás az 1945 utáni magyar irodalomban
(Ottlik, Pilinszky, Nemes Nagy) (tanulmány)

A csend és az (el)hallgatás az 1945 utáni magyar irodalomban ugyancsak meghatározó jelenség, tekintve az 1947–48 táján bekövetkező politikai fordulatot, amely mesterségesen szakította meg a modern magyar irodalom folytonosságát. Ez a fordulat léptette életbe az úgynevezett irodalompolitikát, amely az 1950-es években előírta a művészi szövegek témáját (például a főhős paraszt vagy munkás kellett legyen, s története sikerrel végződjön, mintegy diadalt aratva a burzsoá polgárság és arisztokrácia – ha utóbbi egyáltalán volt Magyarországon – fölött). A későbbiekben, a ’60-as, ’70-es és kissé még a ’80-as években is a híres „három T” elvét képviselte a politika: a „Támogatott, Tűrt és Tiltott” elvét. Meglátásom szerint a közbülső, a „Tűrt” kategória tekinthető a leginkább ingoványosnak. Ez ugyanis például megengedhette egy mű megjelenését, de oly kevés példányszámban, hogy a szöveg gyakorlatilag nem juthatott el az olvasókhoz. Vagy napvilágot látott ugyan az alkotás, ám a központi irányítás eltiltotta a róla készült recenziók, kritikák megjelenését vagy minimálisra szűkítette azok számát.

Mindezek után mi sem tűnik kézenfekvőbbnek, mint a csend és az elhallga(tat)tás témájáról beszélni az 1948 utáni modern magyar irodalomban. Mert, és ez a legmegdöbbentőbb: ebben az időszakban is létezett magyar irodalom, mi több, rendkívül magas esztétikai színvonalú, nemzetközi „mércével” mérve is kiváló magyar irodalom. Elegendő itt Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, Weöres Sándor, Ottlik Géza, Mészöly Miklós, Mándy Iván vagy Kertész Imre nevét és műveit említenünk – másokat sem alábecsülve –, hogy jelezzük ennek a korszaknak a nehézségeit és kihívásait az alkotókra nézve, illetve méltányolva azt a világirodalmi teljesítményt, amit létrehoztak és képviselnek a mai napig.

A külső, történelmi-politikai helyzet 1945 után még egy szempontból nehezítette az irodalmi beszédet: a II. világháború tapasztalata. Ez a tapasztalás mindhárom, általam elemzésre választott szerző esetében meghatározó szerepet töltött be, s az elhallgatás felé irányuló tendenciákat megalapozta. E tapasztalás ugyanis mintegy azt közvetítette a „nyelvalkotók”, azaz a költők és írók felé, hogy olyan „törés” következett be a világban, ami után a nyelv és a szavak már nem tudják betölteni tulajdon rendeltetésüket, a szó hangformája és jelentése közötti kapcsolat kvázi-természetes, folytonos mivoltát. A világháborúval és a koncentrációs táborokkal az emberi szóba vetett hit végérvényesen elveszni látszott. Szemiotikai nyelven ezt úgy mondhatnánk, a jelölő (jelen esetben a szó hangalakja, formája) és a jelölt (a szó jelentése, vagy saussure-i szóhasználattal: a fogalom) közötti kapcsolat drasztikusan megszakadt. S amennyiben a szóforma képtelen betölteni a jelentés jelölésére való hivatását, akkor beáll a csend, vagy a hallgatás ideje. (Persze, sajnos, ekkor különös erővel előjöhet a mellébeszélés, avagy a hazugság ideje is. De az általunk itt röviden vizsgált alkotók inkább a hallgatást, avagy a csend felé tendálást választották.)

Bokros Judit: Közös emlék; Törésvonal (versek)
Markó Béla: Recept (vers)
Darvasi László: Három életkép (regényrészlet)

200 ÉVE HALT MEG BYRON

Kőrizs Imre: Bickersteth Johanka ébresztése
Péti Miklós: „Childe Harold, a rév, mely felé igyekszem”. Kosztolányi újonnan előkerült
Childe Harold fordításáról
Részletek a Childe Haroldból Kosztolányi Dezső, Nádasdy Ádám és Imreh András fordításában

KORTÁRS VERS KORTÁRS SZEMMEL

Bartusz-Dobosi László: Akinek sokat bocsátottak meg. Halmai Tamás: „Nolime tangere”

A VIGILIA BESZÉLGETÉSE

Gájer László: Baán Izsákkal

A VIGILIA BESZÉLGETÉSE

A csendről szeretnélek kérdezni téged, a bakonybéli Szent Mauríciusz Monostor perjelét, aki könyveket ír, interjúkat ad, tanít és előadásokat tart. Egy ilyen hangos világban, ami még a szerzetest is folyton kihívja a csendből, te hogyan tudsz a szív csendjében maradni? Bakonybélben hajnalban van lectio divina és napközben közös csendes imádság. Ezt hogyan szervezitek meg, mi a szerepe, a turisták mellett hogyan tudjátok ápolni a belső csendet? Milyen egy nyüzsgő faluban élni?

Sokat olvastam Giorgio Agamben írásait, akit nagyon szeretek, és ő írja valahol, hogy a középkorban még tudták, hogy a csend olyan fontos dolog, hogy arra külön intézményt kell működtetni. Viccesen azt mondja Agamben, hogy a monostorok a kerengőjükkel, meg a falaikkal ilyen csendet őrző intézményekként működtek, és hát talán ma is lehetne így rájuk tekinteni. Itt, Bakonybélben a monasztikus életnek ez a szemlélődő dimenziója kezdettől fogva, és főleg a legújabb kori történetünk során egyre erősebb lett. Vagyis az, hogy ez nekünk fontos, és ezt szeretnénk őrizni, ápolni. És ahogyan erősödött a közösség létszámában, illetve ahogyan a turizmus, a vallási turizmus mint jelenség egyre erősebb lett, úgy éreztük, hogy ez egyfajta védelmet vagy határozottabb keretkijelölést igényel a részünkből.

Hogy lehet csendben élni egy nyüzsgő faluban? A terek és az idők jó elrendezésével, védelmével. Ez azt jelenti, hogy a tereink koncentrikus módon szerveződnek, hogy a monostorépület, a klauzúra egy hangsúlyosan csendes tér, ahová nem nagyon jön be más, legfeljebb lelki beszélgetésre. Vagy most, hogy itt vagy, egy ilyen beszélgetésre leülhetünk itt. Van egy következő kör, ami a belső udvar, ahol a szállóvendégeink és az alkalmazottaink jelenhetnek meg, és van egy harmadik kör, ami pedig a látogatók, a turisták területe, és azon kívül van a világ, a falu. Ez az egyik tehát, a terek. Szokták kérdezni, hogy mi a monasztikus élet célja, hogy miért vagyunk itt, és mi azt mondjuk, hogy az életünknek nincs konkrét világi célja, vagy talán, ha van is ilyen, ha megfogalmazhatunk valamit, akkor az az, hogy az imádság által megszentelni a teret és az időt, és hogy ez egy olyan tér legyen, ahol az Isten országa megtapasztalható. Tehát aki kívülről bejön, az ezzel találkozik, és valamit ebből megérez, megízlel.

SZÉP/MŰVÉSZET

Büky Virág: Bartók csendjei

KRITIKA

Horváth Csaba: „…hagyni kell, hogy a másik beszéljen el engem”. Tompa Andrea:
Sokszor nem halunk meg

SZEMLE

Görföl Tibor: Baán Izsák: Szóra bírt magány. Közösségben egymással és Istennel
Szigeti László: Sztehlo Gábor: Háromszázhatvanöt nap. Emlékek a magyarországi
zsidómentésről 1944-ben
Laborczi Dóra: Kende Tamás: Embermentés, vagyonmentés, státuszmentés 1944–1945-ben
Sztehlo Gábor emlékezetében
Kamarás István: Nógrádi Gábor: Akit keresnek: Jesua

A szám teljes tartalma a megjelenés után hat hónappal érhető el honlapunkon.

Design by PrioriWeb

Copyright @2019 Vigilia Kiadó. Minden jog fenntartva.

Keresés