Isten zarándokát nem a szent város külső szépsége ejti rabul, nem az építészeti és az esztétikai élmény fogja meg, hanem az Isten miatt egybegyűlők egyetértése, a köztük lévő harmónia hatása bilincseli le. Rácsodálkozik a testvéri légkörre: „Ó, mily szép és mily gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek!”

Nagy erők munkálkodnak ma azon, hogy megbomoljon az egyetértés, és elválasszanak, szembe állítsanak, harcra tüzeljenek embereket, nemzeteket, és megbontsák az egyetértést. Ha ma írná művét a zsoltáros, akkor inkább így fogalmazna: „Ó, mily rút és mily szörnyűséges, ha a testvérek széthúzásban tengődnek. Nem is küld oda az Úr áldást, és ez végzetes lesz az életükre nézve.”

Háborús időket élünk, ami előhívta a hatalmaskodás és a rombolás ösztönét, mert triumfál a gazdagság, az uralkodni vágyás és az erőszak triásza. A világ számos pontján láthatjuk, mire képes az ember, ha felölti magára harci fegyvereit.

Nekünk a gonosz mesterkedéseivel, fortélyaival és ámításaival kell szembeszállnunk. Ősi mintázata van az ördögi körbe bevonásnak, behálózásnak. A gonosz erők ravaszak, szervezett támadásban vannak. Össztűzben vagyunk ma mindannyian! Ebből a csatából nem lehet kimaradni. Itt nincs hátország, bunker, óvóhely, nem lehet elbújni, megúszni, emigrálni előle.

Augustinus egyházatya magyarázata azt mondja: „Akikben nincs meg Krisztus tökéletes szeretete, azok gyűlölködnek, zavargók, egymás terhére vannak, aggodalmaskodással gyötrik a másikat. Olyanok ezek, mint a kocsikerék: szállítja ugyan rakományát, de közben nem tudja abbahagyni a zörgést. Ilyen sok testvér is. A megosztott szív nem tud áldást mondani, mert míg szájával áld, szívével átkot mond.”

Az életellenes erők sokszor megfoghatatlanok, nem lehet kirajzolni, nincs címere, zászlaja és mégis mindenre igényt tart. A szerteszét hajigáló (diabolosz), a mindent összezavaró gonosz ellen van nekünk harcunk, kinek „nagy a serege, csalárdság fegyvere”. Célja az egyetértés megbontása. Éket ver, gyanakvást és gyűlöletet kelt, felszítja az ellenségeskedést. Őellene dárda, géppisztoly, atombomba – semmit nem jelent.

Ezért a militarizálódás és démonizálódás helyett dinamizálódásra és spiritualizálódásra hív bennünket a zsoltár. Ilyen militáns időkben aranyat ér a fegyvernem-váltásra ösztönző szó. Erősödés és lelkiség együtt segíti állóképességünk gyarapodását, mert a lelki kondíció és az egyetértés lelkületének visszanyerése hozhat változást. Erre biztat Pál apostol is: „Erősödjetek meg az Úrban és az ő hatalmas erejében” (Ef 6,10).

Szerénységünk számára különleges öröm és nagy megtiszteltetés, hogy részt vehetünk a Pannonhalmi Főapátságban a békéről rendezett ökumenikus konferencián, s szólhatunk nagyra becsült közönségéhez. Rendkívül hálásak vagyunk a kedves meghívásért a szervezőknek, s örömünkre szolgál az a csodálatos lehetőség, hogy jelen lehetünk ezen a rendkívül érdekes eseményen.

Az Ortodox Egyházat gyakran éri bírálat amiatt, hogy a lelkiség nevében mintha hajlamos lenne elhanyagolni a világot, mintha csak az imádságot és a liturgikus életet tartaná fontosnak, nem törődne a társadalmi valóssággal, mivel Isten eljövendő országára irányul a figyelme, s ezért megfeledkezik a jelenről és az idők jeleiről. Szintén rendszeresen elhangzik, hogy az ortodoxia etnocentrikus beállítottságú, nem fogadja el az emberi jogokat és a modern szekuláris államot.

Kezdettől hangsúlyozni kívánjuk, hogy ma nem fogunk az „ortodoxia apológiájával” szolgálni. A Konstantinápolyi Egyház fejeként, az Egyetemes Patriarchátus nevében beszélünk, amely nem tekinthető az ortodox bezárkózás szószólójának, s nem vádolható azzal, hogy elzárkózik a párbeszédtől, közönyös a mai kor problémái és kihívásai iránt, s nem tesz tanúságot a konkrét körülmények között arról a kegyelemről, amely közénk jött Krisztusban. A Konstantinápolyi Nagy Egyház az evangéliumot hirdeti, s maradéktalanul tudatában van annak, hogy „a világban” való jelenléte és termékeny tanúságtétele „nem ebből a világból” való természetéből fakad, és azt fejezi ki.

Büszkék vagyunk arra, hogy az Egyetemes Patriarchátus az első keresztény Egyház, amely rávilágított az ökológiai válság spirituális és morális dimenzióira, s nemcsak abban játszott döntő szerepet, hogy az emberiségben tudatosult történelmének talán legnagyobb horderejű problémája, de a probléma vallási gyökereire is rámutatott, a „bűn” következményének minősítette, kidomborította kozmológiai és társadalmi vetületeit és következményeit, s olyan megoldást terjesztett elő, amelynek az Isten teremtett világával szemben tanúsított spirituális és értékkereső viszonyulás gyökeres megváltozása, a teremtéssel kialakított „eucharisztikus viszony”, a „birtoklás” helyett a „létezést”, a gyönyörhajhászás helyett az aszketikus éthoszt választó magatartás a lényege. A keresztény ökológia területén nemcsak az ortodox hívők, de valamennyi keresztény ember igen sokat köszönhet az áldott emlékű Joánnisz (Ziziúlasz) pergamoni metropolitának, aki 2023 februárjában hunyt el. Testvérünk, Őszentsége Ferenc pápa az egyetemes kereszténység legnagyobb modern teológusának nevezte. Legyen örök emlékezete!

Minél inkább elfogadja az ember Isten szeretetét, annál mélyrehatóbban felismeri, hogy mindannyian egyazon Atya testvérei vagyunk. Szent Ferenc, akit betöltött Isten szeretete, földrajzi, kulturális és vallási határokon átnyúlva ki tudta terjeszteni testvéri szeretetét, s ki tudta mondani, hogy mindannyian testvérek vagyunk (lásd erről Ferenc pápa Fratelli tutti kezdetű enciklikájának 1. pontját). Felkereste az egyiptomi szultánt, s a béke üzenetével járult elé, de a teremtményeket is testvéreinek tekintette: fivérének mondta a Napot és nővérének a Holdat.

Az emberek közötti megosztottság nem természetes, hanem a bűn következménye, sőt az eredeti bűn legelső következménye is nyomban a megosztottság volt. Más szóval a testvéri egység hiánya annak következménye, hogy az ember elszakad Isten szeretetétől, s kivonja magát Isten szeretetének fényéből. Isten ugyanis olyan Atya, aki egységbe fogja az emberiség családját, s testvérekké teszi tagjait. Ha valaki elszakítja magát Istentől, kilép ebből a családi egységből és a testvéri szeretet köréből. Amikor Ádám és Éva engedetlen volt Istennel szemben, függetlenségre vágyott, s ezért el akart különülni Istentől, nyomban meghasadt szeretetteljes egységük, és vádolni kezdték egymást. Arra a kérdésre, hogy mi tett, Ádám azzal válaszolt, hogy váddal illette feleségét: „Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, és ettem” (Ter 3,12). Éva azután a kígyót kezdte vádolni. Bizonyos szempontból Ádám egyenesen Istent illette váddal, mert mellé adta az asszonyt, akit ekkor tehát már nem is tartott „csontnak a csontjából és húsnak a húsából” (Ter 2,23). Éva ekkor már nem szeretett társa Ádámnak, aki már nem Isten szeretetének fényében látja a másikat, aki a társa lehetne. „Az asszony, akit mellém adtál, ő volt.” Hasadás keletkezett a férfi és a nő között, sőt általában a teremtmények között is ellenségeskedés támadt. Ezért jövendölt arról Izajás próféta, hogy a messiás eljövetelének idején béke születik majd, nemcsak az emberek, de valamennyi teremtmény között: „Akkor majd a farkas a báránnyal lakik, és a párduc a gödölyével heverészik; borjú és oroszlánkölyök együtt híznak, és kisgyermek terelgeti őket. Tehén és medve együtt legelnek, együtt heverésznek kölykeik, és az oroszlán szalmát eszik, mint a tehén. A csecsemő a vipera fészkénél játszik, s az áspiskígyó üregébe dugja kezét az anyatejtől elválasztott gyermek. Nem ártanak, és nem pusztítanak sehol szent hegyemen, mert tele lesz a föld az Úr ismeretével, mint ahogy a vizek betöltik a tengert” (Iz 11,6–10). Mert ha az emberek közelebb kerülnek Istenhez, egymással is békésebb lesz a kapcsolatuk, és egyúttal a teremtett világgal, a természettel is békésebb viszonyt tudnak kialakítani.

Isten igéje útmutató világosságként és alapvető iránytűként szolgál számunkra, ha hajózni kívánunk korunk háborgó vizein. A 34. zsoltár szavai, amelyek a pannonhalmi konferencia mottójául szolgálnak („keresd a békét, és járj utána”), arra szólítanak fel minket, hogy tegyük magunkévá történelmi jelenünk legfőbb igényét, a béke keresését. Országhatárainkon belül és az egész föld vonatkozásában fontosnak kell tartanunk a békét, s hangsúlyoznunk kell, mennyire fontos ebben a feszültségektől szabdalt világban. Törekednünk kell arra, hogy utat nyissunk a béke és a párbeszéd felé, a béke ugyanis nem olyan adottság, amely sokáig életben marad, ha elhanyagolják. Nem szabad beletörődnünk abba, hogy háborúk folynak, hanem szüntelenül tudatosítanunk kell magunkban, hogy felelősséggel tartozunk azok iránt, akik háborús viszonyok között élnek, és – a zsoltár szavait idézve – az Úrhoz kiáltanak segítségért. Hálózatszerűen összekötött világunkban ráadásul minden esemény híre azonnal eljut mindenkihez, így a békével és a háborúval kapcsolatos fejlemények is.

Az imádság ereje

Nekünk, hívő embereknek hatalmas erőforrás áll rendelkezésünkre: a béke, amelyre sohasem süket mennyei Atyánk. Az emberi imádság olyan erőt képvisel a történelemben, amely meg tudja változtatni az események folyását. Ha a békéért imádkozunk, az azt jelenti, hogy van „bátorságunk” a békéhez, s tevékenyen keressünk az emberek közötti párbeszéd és egység lehetőségeit ebben a megosztottsággal és feszültségekkel terhelt világban. Az imádság olyan, mint a háború és a szegénység nyomorúságától szenvedők kiáltása. Minden egyes kiáltás és minden egyes fohász emberibb jövő vágyát rejti magában. Alapvető feladatunk, hogy újra a béke kultúrájának adjunk életet. Azt a képet azonban, amely a békéről él bennünk, ma a háború köde burkolja homályba.

Ma a békéről szeretnék beszélni önöknek: a Krisztus által tanítványainak megígért béke megtapasztalásáról egy ellenséges világban; a békéről, amit az igazságban járva adhatunk egymásnak, ha megoldandó nézeteltéréseink vannak; és annak a küzdelemnek a gyümölcseként megszülető békéről is, amelyet a szerzetesek testvéri közösségben folytatnak, s amelyben minden megkereszteltnek el kell köteleződnie hivatásának és életállapotának megfelelően, ott, ahol él, az adott egyházi viszonyok és a mai világ körülményei között. Mert ez a három béke egy és ugyanaz: amit Krisztus ad.

„Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a szívetek, s ne csüggedjen” (Jn 14,27).

Mindegyik szó fontos itt, és egyiket sem szabad figyelmen kívül hagynunk. Krisztus először is biztosít minket arról, hogy a béke olyan ajándék, amelyet ő hagy ránk. Ha szavainak megfelelő jelentőséget tulajdonítunk, akkor hinnünk kell, hogy ez az ajándék a látszat ellenére köztünk marad. Majd szembeállítja azt, ahogyan ő és ahogyan a világ ad. Végül hangsúlyozza, hogy a nyugtalanság és a csüggedés nincs összhangban ezzel az ajándékkal. Mit jelent mindez?

A béke, ahogyan Krisztus adja, nem a konfliktusok hiánya, nem a szenvedés elkerülése. Ez lesz az első pontom. Minden konfliktus, legyen az politikai, társadalmi vagy egyházi, de még belső küzdelmeink eredete és megoldása is a szívünket ostromló hazugság fejedelme elleni harcban rejlik. Ez lesz a második pontom. Azután figyelmemet és az önök figyelmét a belső küzdelemre, a szerzetesi élet lényegére összpontosítom, mert számos analógiát kínál más típusú konfliktushelyzetekkel. Végül megemlítem azokat a közösségi feltételeket, amelyek kedveznek a békének, hiszen az Krisztus testében adatik meg itt a földön. Nem, ma sem rosszabb, mint régen, és Krisztus békéjét ma ugyanúgy ajándékba kapjuk, mint tegnap.

A vallások és a háborúk összefüggése, a vallás mint a háború kiváltó oka végigvonul az emberiség történelmén. Az ókori egyiptomiaktól vagy az ószövetségi zsidóságtól a középkor és a koraújkor háborúin át egészen az iszlám fundamentalizmusig szinte közhelyszámba megy, hogy a vallások a háborúk legfőbb kiváltó okai között foglalnak helyet. Ez a közhely olyannyira beleívódott a gondolkodásunkba, hogy a 19–20. századi valláskritika és vallásellenesség argumentációjának egyik legfontosabb elemévé váltak a vallás nevében elkövetett háborús barbárság és erőszak történeti példái. Ugyanakkor a vallás és háború közötti szoros kapcsolat egy tökéletes paradoxon, sőt képtelenség is, hiszen a tételes vallások tanításával, annak lényegével ellentétes az erőszak, az emberi életek tömeges elpusztítása. Nem véletlen, hogy a történelem folyamán a vallási tanítások, köztük a keresztény teológia egyik legnagyobb kihívását az igazságos háború, a bellum iustum kritériumainak meghatározása jelentette. Előadásomban nem ehhez a teológiai gondolkodáshoz szeretnék hozzájárulni, hanem egy történelmi tapasztalat elemzésén keresztül szeretném igazolni azt a tételt, miszerint a vallás és a háború összekapcsolódása ugyan végigvonul a történelmen, de lényegében egy folyamatos abúzus volt, amelyet a történelmi szereplők elkövettek a vallással, jelen esetben a kereszténységgel szemben. Mégpedig olyan módon, hogy éppen a mindenkori legerősebb identitásképző tényezőt (vagyis a 18. századig a vallást) használták fel a bellum iustum igazolására. Ezzel logikailag koherens rendszerben tudták ugyan indokolni a háborús konfliktusok jogszerűségét, ezzel együtt viszont hosszú távon lerombolták a vallási tanítás hitelességét és az egyházi intézményekbe vetett bizalmat. Elemzésem tárgyául a leginkább vallási indíttatású konfliktussorozatot, a 16–17. századi vallásháborúkat, elsősorban a harmincéves háború példáját választottam, amelyek kitűnően illusztrálják a fenti tételt.

2021. január 11-én Ferenc pápa motu proprio formában kiadott, Spiritus Domini kezdetű apostoli levelében megváltoztatta az Egyházi Törvénykönyv 230. kánonjának 1. paragrafusát. „Azokat a világiakat, akik a püspöki kar határozatában megszabott életkorral és adottságokkal rendelkeznek, az előírt liturgikus szertartással, tartós jelleggel fel lehet venni a lektori és az akolitusi szolgálatra. A szolgálatok elnyerése azonban nem jogosítja fel őket arra, hogy az egyháztól ellátást vagy díjazást kapjanak” (CIC 230. kán. 1. §.). Ha valaki kinyitja az Egyházi Törvénykönyvet, vagy rákeres a katolikus.hu honlapon a fent említett kánonra, azt fogja látni, hogy egyetlen szó eltérés van a két szövegben. Az Egyházi Törvénykönyv utolsó kiadásában még így kezdődik a 2021-ben megváltoztatott rész: „Azokat a világi férfiakat”. Csak egy szó, mégis jelentős változás!

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 2021. március 2-án megtartott tavaszi rendes ülésén Ferenc pápa Spiritus Domini kezdetű apostoli levelének „megfelelően módosította a vonatkozó szabályozást”, lehetővé téve nők részvételét „a lektorátus és az akolitátus liturgikus szolgálatában”. Vagyis három éve van lehetőség arra Magyarországon, hogy nőket is részesítsenek ebben a két szolgálatban a maga teljességében. Tapasztaljuk, hogy a férfiak mellett a nők eddig is részt vettek különböző liturgikus szolgálatokban: sok helyen nők olvassák fel az olvasmányokat és a hívek könyörgését, áldoztatnak (püspöki engedéllyel) akár szentmisében is (ha a hívek nagy száma ezt szükségessé teszi), vagy igeliturgiát vezethetnek (szintén püspöki megbízás alapján), melynek keretében szintén áldoztathatnak. Ha már eddig is gyakorlat volt ez, miben történt változás Ferenc pápa rendelkezésével?

A motu proprio leszögezi, hogy a lektori és akolitusi szolgálat a keresztségben kapott „általános papságból” fakad, vagyis nem az egyházi rendre való felkészülés egy-egy fokozata (mint ahogyan azokat korábban meghatározták). Mivel nők nem szentelhetők pappá, logikus volt, hogy az arra felkészítő lektori és akolitusi fokozatokban sem részesülhetnek, ezért szerepelt a 230. kánon 1. §-ában a kitétel, hogy kizárólag férfiakat lehet felvenni ezekre a szolgálatokra. A nőknek maradt tehát az ideiglenes megbízás. Lektornak a szentmisét bemutató lelkipásztor kérhette fel őket alkalmi jelleggel, míg szorosan véve akolitusi szolgálatot nem láthattak el (csak a szolgálat egyes elemeit), áldoztatói engedélyt, valamint igeliturgia vezetésére szóló megbízást pedig kizárólag a helyi ordinárius adhatott határozott időre. Ahhoz, hogy a különbséget lássuk, érdemes röviden áttekinteni, mi a lektorok és akolitusok szerepe a szentmisében és azon kívül.