Mi sem könnyebb, mint írni arról, kit a lelkem szeret. Tévedtem, könnyű és nehéz, örömteli és szorongató egyszerre. Nehéz egy pillanatképben rögzíteni az Élőt, vigyázni, hogy ne boncoljam a Misztériumot, személyesnek maradni megtartva az önfeltárás és diszkréció érzékeny határait. Nehéz, mert nem tudhatom, ki hol jár azon az úton, melyen a kereső lélekben az idők során felgyűlt visszaélések kollektív terhe oldódik. Az úton, melyen a Névvel legalizált ismert és ismeretlen fájdalmas történetek mint elfáradt tapadós cédulák lepotyognak, nem takarva el többé a Valót. Sokan járunk ezen az úton, időnként nem is sejtve, mi van fájdalmas ellenállásaink és Istennel való küzdelmeink hátterében.
A Lélek azonban képes átvezetni a félelmeimből, ellenállásaimból, mindenféle sötétségeimből kuszált bozóton, hiszen folyton erre halad a Lényeg felé. Magától, kérés nélkül. A türelmes jelenlétben és várakozásban, mikor ideje van, megnyílik egy végtelenül tágas tér, melyben szabadon lehet lélegezni. Felfakad egy tiszta forrás, mely önmagával akar éltetni, találkozom a tekintettel, melyben önmagammá válok. Számomra ez Ő. Isten, akinek emberi története és emberi neve is van: Jézus.
Folytonosan tárulnak fel előttem azok a pillanatok, melyek közel hozzák emberségét, melyekhez könnyű kapcsolódni, és amelyek miatt annyira jó lehetett akkor és ott a közelében lenni. Az érzékenysége, mellyel még egyszer visszavágyik a helyre, ahol Szeretett Fiúvá vált. A tapintat, mellyel a porba rajzol, időt hagyva a megalázott házasságtörő asszonynak, hogy összeszedje magát. A szelídség, mellyel sokakat megszólít. Az egyszerűség és határozottság, ahogy kezel képmutatókat, siránkozókat, botránkozni szeretőket. Rá lehet venni akár egy éjszakai beszélgetésre, ha csak az felvállalható, vagy éjszakába nyúló gyógyításokra, hogy senkinek se kelljen csalódottan távoznia. Úgy tűnik, az alvás számára egyébként is valami elhanyagolható dolog volt. Megrendítő a törekvése, mellyel egyre többeket emel fel az emberi közösségbe, olyanokat, akik addig nem számítottak embernek. Egyre csak tágul a kör, egyre több gyermeke van Istennek, és lesznek, akik számára ez elfogadhatatlan. Valamilyen volt az otthona, valakik voltak a gyermekkori barátai, valahogy hajtogatta a ruháit. Lényeges ez? Számomra igen, mint ahogy vannak emberek, akiknek a puszta létezéséről elég tudnom, hogy a világ otthonosabb, az élet élhetőbb legyen. Elég tudnom, hogy ugyanazt a holdat látják, ugyanaz az eső esik rájuk vagy ugyanúgy koppan a csészéjük, miután megitták a kávét.
Ám ez csak a közös történetünk kezdete. A rácsodálkozás és szerelem ideje. Eljön az ellentmondások ideje, amikor a Mindenható szenved, a Teremtő a segítségünket kéri és ránk meri bízni magát. A tér beszűkül, mégis tágas marad, mert egy gyökeresen új távlat nyílik, melyhez ideje felnőni. A kölcsönös együttérzés és a szövetség ideje ez. A Teremtőnek társra van szüksége, nem akar nélkülünk teremteni. Mély gyökeret vertek bennem Etty Hillesum szavai: „ránk vár, hogy mi segítsünk Neked, Téged megvédjünk, és utolsó leheletünkig küzdjünk azért a hajlékért, ahol Te rejtőzöl bennünk”. Nem akarsz nélkülem bennem rejtőzni, bár mindenhol ott vagy, hisz nélküled nem léteznék.
