Ismét pirosbetűs nappá lett november elseje, Mindenszentek ünnepe. A hátterében, vele szinte összemosódva, húzódik meg a Halottak napja.
Nem volt-e hiba, a tolakodó és erőszakos hitterjesztés gesztusa hivatalos ünneppé nyilvánítani egy – ráadásul éppen katolikus – egyházi ünnepet? Mondhat-e ez valamit azoknak, akik kívül állnak a hiten, az egyházon? Vagy pedig legföljebb a munkaszünet öröme feledteti velük bosszúságukat, vagy legjobb esetben értetlenségüket?
Mindenszentek és Halottak napja az ember életének egyik legfontosabb, egészen soha el nem feledhető valóságára világít rá. Pilinszky János félelmes látomása a Harbach 1944 című versében a halál felé vánszorgó foglyok végeláthatatlan menetét idézi fel: „…fogadásukra már készen, / akár egy megnyíló karám, / kaput vadul széttaszítva / sarkig kitárult a halál”.
Pilinszky a háború és a lágerek borzalmát idézi fel. A halálmenet azonban végeláthatatlanul tart a történelem folyamán. Mindig újak csatlakoznak hozzá, mindig mások tűnnek el belőle. Egyikünk sem maradhat ki a sorból, egyikünk sem szökhet meg belőle, nem térhet más útra, legyen akár kisgyerek, akár fiatal, akár aggastyán. A különbség legföljebb annyi, hogy minél fiatalabb valaki, annál kevésbé érzékeli, hogy hová vezet ez az út: viszonylag sokáig lehet vidáman és önfeledten sétálgatni rajta. Előbb vagy utóbb azonban mindenki rádöbben, hogy útja véget ér. Ahogy az előtte járók mind kihulltak a sorból, úgy fog eltűnni egyszer ő is.
Előrehaladva életünk útján egyre több emberrel találkozunk. Az útitársak különböző, időnként talán változó összetételű csoportokban haladnak előre. Egyszer csak eltűnik mellőlem valaki, aki hosszú ideje, talán születésem óta életem része volt, mélységes szeretetben. A világom szinte összeomlik, értelmét veszíti nélküle, egész bensőm feljajdul a veszteség fájdalmában. Ha nincs többé az, akit szeretek, hiánya pótolhatatlan. Az igazi szeretet a személynek abban a mélységében gyökerezik, amelyben mindenki csak maga, egyetlen és pótolhatatlan. Szeretteim halálával szívemnek egy-egy darabja (vagy egésze) is elhal – vagy inkább átkerül a holtak világába.
Életünk során egyre inkább együtt élünk a halottainkkal. A Halottak napja ennek a halálon átívelő szeretetnek az ünnepe. A Mindenszentek ünnepe ezt alapozza meg a feltámadásba vetett hitben. Hisszük, hogy a megholtak is élnek, csak másként: istenibben és teljesebben, mint mi, halandók. A történelem nagy halálmenete nem a pusztulás, hanem a beteljesülés felé tart. Reméljük, hogy a szentek közösségébe jutottak, és hogy közösségben lehetünk velük már most, múló életünk folyamán is.
(Vigilia, 2000. november, 801.
