Lőporos hordó – tanultuk mind a gimnáziumban. Mert ott, Szarajevóban dördült el a végzetes lövés, amely kiváltotta az I. világháborút, amely elindította egész Európát azon a lejtőn, amelyen végzetesen zajlik alkonya. Bécsben azt mondják, a Balkán a Ringen túl kezdődik, a Balkan Tours utazási iroda kínálata szerint pedig Magyarországtól délre és keletre. Szegeden a város szereti magát mediterrán jellegűnek titulálni, és ha az ide látogató amerikai turisták összemosnák a Balkánnal, nagy lenne a sértődés. Valahogy minden európai országnak, a Lajtán túl és innen egyaránt megvan a maga balkánja, amit lenézhet, hogy önmagára fölnézzen. A németeknek az osztrákok, az osztrákoknak a magyarok és a szlovákok, a magyaroknak a románok és a szerbek. Sőt a Balkánon belül is a szlovénok lenézik a horvátokat, a horvátok a szerbeket, a szerbek a montenegróiakat, azok az albánokat. Itt, Európa keletebbi országai elég közel vannak a Balkánhoz, hogy kényszert érezzenek a tőle való elkülönülés hangsúlyozására. Olyasmi a hangulat, mint a belvárosi polgári társasházban, ahová a földszintre munkáscsaládokat telepítettek. Attól kezdve az összes addigi nézeteltérést és feszültséget fölülírta az „ezek itt” perspektívája. A lőporos hordó nagyon jó szolgálatot tett, hogy eltereljük egymás és a magunk figyelmét a saját felelősségünkről, helyette rámutogathassunk „ezekre itt” a balkánon: Jelačićra 48-ban, aztán Titóra, a csatlós kutyára száz évvel később 48-ban.

Milyen messze van tőlünk a Balkán? Wim Wenders híres filmjének címét kifordítva azt mondhatjuk: tulajdonképpen nagyon közel, de a vágyainkban sokszor nagyon távol. Aligha tagadhatná bárki, hogy itt van a szomszédban, néhány órás autózással már az igazi Balkánon találjuk magunkat. Történelmünk ezer szállal kötődik hozzá, attól kezdve, hogy megérkeztünk a Kárpát-medencébe; később másfél évszázadig az ország középső harmada maga is szerves részévé vált ennek a világnak. Persze kézzel-lábbal tiltakozunk, ha Magyarországot a Balkánhoz sorolják, főleg a minket csak felületesen ismerő és sokszor előítéletesen (le)kezelő nyugat-európai közvélemény. Mégis a Balkán kapuja vagyunk, közvetítünk a Balkán és Európa nyugati fele között. Minden szempontból egymásra vagyunk utalva: Magyarország nem lehet sikeres a Balkán nélkül, ahogyan a Balkán sem boldogulhat nélkülünk. Mégis nagyon keveset tudunk róla: impressziók, előítéletek, hárítás – még abban is bizonytalanok vagyunk, hol is kezdődik a Balkán…

Mit jelent a Balkán?

Az alcímben feltett kérdésre csak látszólag könnyű válaszolni. Egy kedves kollégám, Demeter Gábor így sűrítette egy lélegzetvételbe a balkáni történelmet: az igazi Balkánra akkor jutsz el, amikor egy háromezer éves trák áldozati oltár mellett, egy római villa romjain merengve, kétszáz méterre a migrációs útvonalnak is elsőrendű bolgár–török határtól hallgatod a müezzin énekét. Hasonló élménye sokunknak lehetett, és ilyenkor nagyon pontosan érezni véljük, most tényleg a Balkánon vagyunk. Ennek ellenére általában mégis azt tapasztaljuk, hogy a Balkánról minden érintett szívesebben nyilatkozik úgy, hogy inkább a szomszédban kezdődik.

Mielőtt az előadás címében feltett kérdésre válaszolnék, le kell szögeznem, hogy lehetetlen minden szempontból kielégítő választ adni rá, nem csupán egy előadás, de egy egész kutatói életpálya keretében sem. Én magam a kultúra szót a mindennapi beszédben megszokott, klasszikus értelemben használom, a műveltség és a magas kultúra értelmében. Írásban pedig pedánsan ragaszkodom a kultúra mint életmód nagyon tág értelemben vett használatához. Különösen a kultúra Geertz-féle meghatározásához, amely szerint a kultúra a jelentések szövevénye, amelyet az ember maga szőtt, és amelybe behálózottan él. A kultúrát nem szabad fizikai helyhez és területhez kötni, mert a kultúra képlékeny, rugalmas és összetett háló, amelyben az osztály, a nem, a faj, a kor, a szexualitás stb. is szerepet játszik. Valóban, mi a közös „kultúrája” egy trabzoni halásznak és egy kolozsvári ápolónőnek? Vagy az ő kultúrájuk miben hasonlít jobban egymáshoz, ha egyáltalán, mint a brémai, a breslaui és a brezniki ápolónők közös kultúrája (különösen, ha utóbbiakkal könnyen találkozhatunk Nagy-Britanniában)? És egy szófiai, athéni vagy tiranai operadíva kulturálisan otthonosabban mozog majd a Covent Garden vagy a Scala operaházban dolgozó kollégájával, mint a saját popzenei honfitársaival? De nem csak horizontális szinten lehet leleplezni a homogén, mindent átfogó kultúrák abszurditását. Ugyanez igaz a vertikális, kronológiai mélységre is. A nemzeti diskurzuson kívül, amely ellaposítja a történelmi időt, és az ókor hőseit vagy a középkori lovagot kortársakká és példaképeinkké teszi, kevesebb közös vonásunk van őseinkkel, mint szomszédainkkal. Ha érdekel Periklész, az azért van, mert történetesen úgy szocializálódtam, hogy elsajátítottam a 19. és 20. századi demokrácia – főként radikális baloldali forrásokból származó – értékeit, amelyeket most az új neokonzervatív (vagy neoliberális) guruk ijesztő csavarokkal elutasítanak, és nem azért, mert egyik nagyanyám (a görög) azt mondta nekem, hogy soha ne felejtsem el, hogy Periklész lánya vagyok, és az ereimben az ókori görög kultúra folyik.

Sokan sokféleképp jellemezték már a Balkánt mint a földrajzi meghatározottságon túlmutató történelmi, kulturális és civilizációs egységet. E térben és időben eltérő módon születő definíciók részben fedik egymást, de egészen pontos, bármilyen helyzetben releváns immanens leírás nem született. Nem véletlenül, hiszen a Balkán egy „viszonytér”, melynek határai és tulajdonságai a vizsgálat időpontjától, szempontjaitól és helyszínétől függnek: más Párizsból, Berlinből, Brüsszelből vagy éppen Bécsből, Budapestről és Zágrábból nézve. A Balkánnal foglalkozók talán csak egy dologban értettek egyet, jelesül, hogy saját magukat, nemzetüket és országukat kívül helyezték a Balkán fogalmán.

„Döntsünk mi magunk a mi Horvátországunk sorsáról” (Odlučimo sami o sudbini svoje Hrvatske) – ez szerepelt a Horvát Demokratikus Közösség (Hrvatska demokratska zajednica, rövidítve HDZ) plakátjain Horvátország első demokratikus választásán 1990-ben. De vajon mit is jelentett ez valójában? A Jugoszlávia felbomlásának egyik fontos állomásaként megtartott horvátországi választások tétje jóval nagyobb volt az ország számára, mint hogy éppen ki fog kormányozni a következő négy évben. Az 1990. május 30-án megalakuló HDZ vezette kormány (e nap azóta a Horvát Államiság Napjaként – Dan državnosti – állami ünnep) legfontosabb elképzelése az volt, hogy Horvátországot vissza kell vezetni oda, ahová mindig is tartozott: Európába, és ezzel megalapozta egy új, homogén horvát identitás kialakulását.

Ivo Andrić (1892–1975) neve világszerte összeforrt Boszniával, prózája a Drina, Žepa folyókkal, hidakkal, Szarajevóval, Travnikkal. Az 1961-ben Nobel-díjjal kitüntetett jugoszláviai író egyetemi és doktori tanulmányait Zágrábban, Bécsben, Krakkóban, Grazban folytatta. Die Entwicklung des geistigen Lebens in Bosnien unter der Erwirkung der türkischen Herrschaft (A szellemi élet fejlődése Boszniában a török uralom hatása alatt) című doktori értekezését 1924-ben védte meg Grazban.

Forrásai között szerepel Asbóth János: Bosznia és a Herczegovina. Úti rajzok és tanulmányok (1887) című könyve is. A munka a török hódoltság előtti boszniai kulturális és szellemi élet vázlatával kezdődik. A három központot a katolikus, a szerb pravoszláv egyház, valamint a bogumilok (das Patarenertum) képviselik. Andrić behatóan foglalkozik a török hódítás előtti körülmények elemzésével. A továbbiakban figyelme a török uralom közvetlen hatásaként érvényesülő iszlám terjedésére összpontosul. A felsőbb társadalmi rétegeket és kultúrájukat befolyásoló változások fokozatosan a társadalmi rétegek mindegyikét érintik. A nép alsóbb köreiben ez magát a véráldozatot (der Knabezins) jelenti. Az értekezés történelmi dokumentumokkal részletezi a nem muzulmán lakosság és az egyházi élet korlátozását, a török befolyást, amiben Bosznia elmaradottságának magyarázatát látja.

Rálátásod van a katolikus egyház balkáni jelenlétére. Melyek a főbb tendenciák? Szerb katolikus – önellentmondás?

A katolikus egyház ebben a régióban eltűnőben van, a szó szoros értelmében. Fizikailag a kihalás felé száguldunk. Ezzel kapcsolatban több tényezőt vagy okot is fel tudnék sorolni. A legfontosabb – szerintem – a kivándorlás, amely a berlini fal leomlása óta egyre nagyobb méretet ölt. Mert sajnos az elvándorlás nem állt le az etnikai tisztogatás után, amely a volt Jugoszlávia szétesését jellemezte (minden harcoló oldalon). Mi több: az Európai Unióhoz való közeledés könnyebbé tette a kivándorlást, a kettős állampolgárság intézményét minden itt elő nemzet gyakorolja, az ordító munkaerőhiány néhány fontos uniós országban oda vezet, hogy ma már a fiatalok több mint fele az érettségi előtt vagy a középiskola befejezését megelőzően már Nyugatra tekintget. A szerb katolikus nem ellentmondás önmagában, de Szerbiában törvényileg sem elképzelhető. A törvény szerint léteznek szerbiai katolikusok, de nem szerb katolikusok. Szerbiában a törvény szerint csak a pravoszláv egyház használhatja a szerb jelzőt, mi, „többiek” csak a szerbiai jelzőt.