Augusztus 6-án bekövetkezett halála előtt három héttel küldte el szerkesztőségünknek azt az írást Mustó Péter jezsuita szerzetes, amely összeállításunkban szerepel. Lenyűgöző volt látni, hogy július második felében többször gondosan és figyelmesen átdolgozta, javította és csiszolta a szöveget, míg végül olyan nem lett, amilyennek akarta. Nem közömbös körülmény, hogy a szövegben kifejtett elgondolásait Jürgen Habermas négy évvel ezelőtt megjelent, a hit és a tudás viszonya európai történetéről szóló monumentális művének olvasása közben vázolta fel magában. Szerkesztőségünk az elmúlt négy évben több kísérletet tett arra, hogy ismertetést és értékelést közöljön korunk alighanem legismertebb (noha nyilvánvalóan vitatható okfejtéseket kidolgozó) filozófusának közel kétezer oldalas művéről, amely a hit filozófiai értékelésére vállalkozik, de jobbára érdektelenségbe ütköztünk. Mennyire jellemző, hogy egy súlyos betegséggel küzdő, filozófiai berkekben talán ismeretlen, 88 éves szerzetes mentes volt ettől a fajta tunyaságtól, s nemcsak tanulmányozta ezt a roppant vállalkozást, de reflexiói is születtek a nyomán. Ez az apró példa kiválóan tanúsítja, hogy a szemlélődő élet nem szűnő érdeklődést kelt az emberben: Mustó Pétert ugyanis a legtöbben nem misszionáriusként és a legrászorultabbak körében tevékenykedő pedagógusként ismerték, hanem a lelki élet mestereként, a szemlélődő imádság tanítójaként, aki mérhetetlenül sok embert vezetett be a szemlélődő élet világába. Természetes, hogy összeállításunkat hálás szívvel az ő emlékének ajánljuk.

Magyarországi látogatásom és a jelen előadás annak köszönhetően vált lehetővé, hogy magyar fordításban megjelent két könyvem, a legelső és a legutóbbi, primus et novissimus. Első könyvem A keresztény misztikus hagyomány gyökerei címet viseli, és eredetileg 1981-ben jelent meg (utószóval kiegészítve aztán 2006-ban is); a legutóbbi Modern ortodox gondolkodók. A Filokáliától napjainkig címmel 2015-ben. Mindenekelőtt szeretném kifejezni hálámat a két kötet fordítójának, aki ezt az előadást is átültette magyarra: magam is fordítottam néhány szöveget, és tudom, mennyire nehéz és fárasztó ez a munka.

A számomra kijelölt kérdéskört, a modern ortodox teológia helyzetét nem tudom elvont módon megközelíteni. Az elmúlt év folyamán elhunyt két jelentős ortodox teológus, akik rendkívül nagy hatást fejtettek ki az ortodox világban, hatásuk ma is érvényesül, haláluk pedig sokak (nemcsak ortodoxok) szemében óriási űrt hagy maga után. Egyrészt Kallistos (Ware) metropolitáról van szó, aki 2022. augusztus 24-én hunyt el, csupán néhány nappal nyolcvannyolcadik születésnapja után, másrészt Joánnisz (Ziziúlasz) metropolitáról, aki 2023. február 1-én halt meg, néhány héttel kilencvenkettedik születésnapját követően. Mindketten világhírű teológusok és tudósok voltak, s mindketten az Egyetemes Patriarchátus metropolitájaként szolgáltak. Ugyanakkor számottevő különbségek vehetők észre közöttük. Kallistos metropolita jellegzetes angol gentleman volt, aki beható ókortörténeti és klasszika filológiai tanulmányokat végzett az oxfordi egyetemen, ahol később, 1966-tól egészen 2001-ig az ortodox kereszténységgel kapcsolatos kurzusokat tartott. Joánnisz metropolita a tesszaloniki és az athéni egyetemen folytatta tanulmányait, majd a svájci Bosseyban működő ökumenikus intézetben tanult, később pedig néhány évig a princetoni egyetemen kutatott, Georges Florovsky vezetésével (Kallistos metropolita is töltött egy évet a Princetonon); ezután fényes nemzetközi akadémiai pályát futott be: tanított Athénban (doktori fokozatot is itt szerzett), majd Skóciában (Edinburgh-ban és Glasgowban), ezt követően Londonban, amikor pedig metropolitává kinevezve visszatért Görögországba, ismét Athénban oktatott.

Ha az imáról van szó, akkor egy nagy „T” betűt kellene kitennem magamra: tanulóvezető vagyok. Minden nap újra tanulom az imádságot. Imákat tudunk és ismerünk. Van rengeteg imakönyvünk, imákat tanítottak nekünk a szüleink, a hitoktatóink. Jézus egyetlen imát tanított meg a tanítványainak. Két perc talán, ha lassan mondom; Jézus ugyanakkor egész életében példát adott tanítványainak arra, hogy miként kell imádkozni, ugyanis az ima maga a kapcsolat. Belépés a kapcsolatba, ahol a tét maga az életünk. Isten teljes a szeretetében, teljes az igazságában, teljes a létében – nekünk kell változnunk. Kockázatos dolog imádkozni, mert ha tényleg komolyan vesszük, akkor változnunk kell.

1986. szeptember 18. óta végzem a csendes szemlélődést, és még mindig tanulom, mert közben változom, a kapcsolat változtat. Örülök ennek, ezért újra és újra kell tanulnom a kapcsolatot. Akik házasságban élnek, pontosan ismerik ezt az utat. Hiába mondod azt a másiknak, hogy ismered, szereted, de ha tényleg szereted, akkor meg is változtál. A szeretet megváltoztat. Ahogy múlnak az évek, s a korunk, az egészségünk változik, újra kell tanulnunk a kapcsolatot. A Szentlélek a változásnak a lelke, így változtatni szeret ne, hiszen egyikünk sincs kész még a szeretetben. Mindegyikünknek növekednünk kell, és a mérték maga Jézus Krisztus. „Úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket” (Jn 13,34). Még nem tartok ott, de megengedem a Szentléleknek, hogy formáljon, alakítson, vezessen a szeretetben való növekedés útján.

Egészen váratlanul bukkantam rá a csendes szentségimádásra. Mindig tevékenykedtem, mindig szerveztem valamit, mert valami nagyon szépet akartam tenni az egyházért. Azt gondoltam, úgy tehetek, ha folyamatosan projekteket hajtok végre, ám gyakran frusztrált lettem, rendszeresen nehéz helyzetekbe kerültem. A karizmatikus megújulási mozgalom megismerése óriási ajándékká vált számomra, mert a Szentlélek attól kezdve nem pusztán teológiai tétel volt, hanem tapasztalat. Egészen új helyzetbe kerültem, mert egy egészen konkrét helyzetben találkoztam a Szentlélek újjáteremtő erejével.

Hit és tudás szétválnak egymástól az évszázadok során

Szent Ágoston már ezerhatszáz évvel ezelőtt látta, hogy az ember hite nem ugyanarra a szükségletére ad választ, mint a tudása. Szent Ágoston hitt, hogy megértse Istent, az egyház tanítását, az emberi valóság kibogozhatatlan történéseit, saját magát.

Luther radikálisan elválasztotta hitét a tudásától. Számára a hit kegyelem. Isten ajándéka, amelyet elfogadunk vagy visszautasítunk. Dönthetünk mellette. De nem mi rendelkezünk afölött, amit hiszünk. A hitet kapjuk. Erőt vesz rajtunk. És erőt ad.

A hit és a tudás radikális szétválasztása a felvilágosodás korában sokak számára a hit tagadásához vezetett. Kant mint hívő filozófus Istent a tiszta ésszel akarta bizonyítani. De be kellett ismernie, hogy a tiszta értelem szintjén Isten valósága nem bizonyítható.

Ha Isten léte az értelem szintjén nem bizonyítható, akkor a tekintélyelvű morális parancsok hitelüket vesztik. A hivatkozás Istenre már nem ad biztonságot. Nem igazít el abban, hogy mi helyes és mi megengedhetetlen. Mi igaz, mi nem igaz. Az élet mégis megköveteli, hogy döntéseket hozzon az ember. Olyan egzisztenciális döntéseket is, amelyeknek a következményeit nem látja át. Kant szerint csak az erkölcsi döntések vezethetnek az értelem határain túlra.

Négy, az USA-ban élő trappista szerzetes részben egymás után, részben egy időben kifejtett tevékenysége és megfogalmazott tanítása összefoglalóan az „evangélium kontemplatív dimenziója” kifejezéssel fémjelezhető. A kifejezés egyúttal az egyik szerző alapvető jelentőségű művének alcíme is, és valódi programot foglal össze: az úgynevezett nyugati spirituális modell helyett az evangéliumban kifejeződő eredeti tapasztalathoz kíván visszajutni. Ezt szorgalmazta már Thomas Merton is, majd részben hozzá kapcsolódva William Meninger, Basil Pennington és Thomas Keating.

A Thomas Keating által nyugati spirituális modellnek nevezett elgondolás, amely szerinte a II. Vatikáni zsinatig meghatározó volt, lényege szerint azt közvetítette, hogy az ember és Isten szigorúan elkülönül egymástól, az ember Istenen kívül, Isten pedig az emberen kívül létezik, azaz az ember Istentől mintegy elszigetelve él, küszködik. Ebben az összefüggésben a külső cselekedetek, a jócselekedetek (böjt, alamizsna stb.) sokkal fontosabbak, mint a belső folyamatok. Ezeket a jócselekedeteket az ember maga kezdeményezi: küzd, hogy kiengesztelje Istent, hogy saját üdvösségét biztosítani tudja, mert szinte elvárhatja, hogy erőfeszítéseinek meglesz a megfelelő eredménye. Ez a szemlélet a jövőbeli jutalmak és büntetések előtérbe helyezésével a külsőségekben megvalósuló vallási formák erősödését vonta maga után. Keating véleménye, hogy az eredeti bibliai modell más, mint e nyugati spiritualitás nézőpontja, annyiban, hogy az az evangélium eleven megtapasztalására helyezi a hangsúlyt, arra, hogy Isten nem távoli valóság, hanem Lelke révén bennünk él. Ennek köszönhetően tényleges egységbe kerülhetünk Istennel, aminek mind tudatunk, mind életformánk szintjén kézzelfogható következményei vannak; ezért nem az a célunk, hogy a jócselekedetek révén biztosítsuk magunknak a túlvilági életet, hanem az, hogy a Lélek irányítása alá vetve magunkat feltétel nélkül bízzunk Istenben, és vele közösségben éljük életünket. (Ebből az életből már nem elsődleges célként, hanem természetszerű következményként fakadnak a jócselekedetek.)

Mondanivalómat két részre bontanám. Az első részben arról lesz szó, hogy az úgynevezett „keleti kereszténységben” az ima, az imádság hányféleképpen nyilvánul meg; a második részben arról, hogy mi is az, amit Nyugaton úgy neveznek, hogy „szemlélődő ima” – ami egyébként ebben a formában Keleten nem ismeretes, nincs is ilyen terminusa.

Egy példán keresztül szeretném érzékeltetni, hogy a keleti kereszténységben, pontosabban annak ortodox (más elnevezésekkel: görögkeleti, pravoszláv) változatában hogyan jelenik meg, milyen szerepet kap, hányféleképp „jut szóhoz” az imádság. Vegyük példaképpen az Áthosz-hegyet, amely egy „szerzetesi állam”, azaz szerzetesek által lakott félsziget Görögország észak-keleti csücskében, tele monostorokkal és férfi szerzetesekkel. A monasztikus életnek itt gyakorlatilag valamennyi formája megtalálható: a szó szerint sziklaodúkban, kalyibákban élő magányos remetéktől az esetleg száz főt is számláló monostorokig, s e kettő között fellelhető minden egyes fokozat; néhány fős szerzetesi közösségek egy lelki atyával, a szerzetesi falvak – szkítik –, aztán kisebb monostorok, egészen az úgyszólván kisvárosra emlékeztető nagymonostorokig. Tehát az aszkézis szivárványának összes színe ott van, egy helyen. Ennek megfelelően pedig a keleti kereszténységben gyakorolt imádságos módszerek teljes spektruma is ugyanígy. Érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy sok szempontból a keleti kereszténységben mindig is mértékadó volt a szerzetesi gyakorlat, legyen szó magánimádságról, szertartásokról, böjti gyakorlatról. Ezért kezdjük az ima körül tett sétánkat éppen Áthoszon.

A következők során azt szeretném bemutatni, hogy meghatározó jelentőségű és tekintéllyel rendelkező teológusok (a római katolikus hagyományhoz tartozó szentek és egyháztanítók) szerint a belső csendben élt és a szemlélődéshez eljutó élet nélkülözhetetlenül lényeges összetevője a teológia művelésének, sőt talán egyenesen alapja a teológiai tájékozódásnak, amely a belső csend ápolásával együtt teológiai életformát alkot. De mégis mit értsünk teológiai életformán? Meggyőződésem szerint olyan életstílust, amely olyannyira belső csendben gyökerezik, hogy az Ige szolgálatába tud lépni, s ennélfogva szünet nélkül arra törekszik, hogy szavakba és erényekbe foglalja a kimondhatatlant mások javára. Azzal a kérdéssel is foglalkozni szeretnék, hogy a mélyre hatoló és mélységes egységet létrehozó szemlélődés hatására miként kezdi másként látni az életet a szemlélődő ember. Mivel ezek a teológia néhány egészen alapvető vetületét érintő kérdések riadalmat válthatnak ki egyes teológusokból, gondolatmenetem kifejtéséhez olyan szerzőket hívok segítségük, akiknek szilárd tekintélyük van a keresztény hagyományban.

Ferenc pápa pontifikátusával egyre nagyobb figyelmet és teret kapnak a perifériák, mint az egyházi és társadalmi gondolkodást, lelkiséget, kultúrát és teológiai reflexiót megtermékenyítő szellemi forrásvidékek. Ha még egyáltalán tartható a centrum és periféria éles szétválasztásának gondolata, akkor ebben a modellben mindenképpen elengedhetetlen szerepet kapnak azok a személyek, akik hídverőként tolmácsolni tudnak a periféria hangjai és a központi, egységesítő üzenettartalom képviselői között. Manapság a katolikus egyházban ilyen alaknak tekinthető Erik Varden norvég trappista szerzetes, akit Ferenc pápa 2019. október 1-től Trondheim püspökének nevezett ki.

Varden püspök mind származását, mind szerzetesi életpályáját, mind egyházmegyéjét tekintve valamilyen módon a perifériát képviseli. Nem tősgyökeres katolikusnak született, fiatal kori megtérő, egy visszavonultabb, szikár monasztikus életet élő trappista közösség apátjaként szolgált 2013–2019 között az angliai Mount Saint Bernard Apátságban, és jelenleg is egy olyan kis skandináv egyházkormányzati egység – mely egyházjogilag egyelőre még nem egyházmegye, hanem területi prelatúra – főpásztora, ahol a katolikusok messze kisebbségben vannak a különböző protestáns közösségekhez képest.

1980-ban nevezte ki Önt II. János Pál pápa a Pápai Ház szónokává. Azóta rendszeresen tart adventi és nagyböjti elmélkedéseket a pápa és a Római Kúria vezetői számára. Ebben a feladatában XVI. Benedek és Ferenc pápa is megerősítette. Mennyiben formálta át az életét ez a feladat? Milyen hatással volt a Jézussal való kapcsolatára?

Érdemes szólni erről a szolgálatról, már csak azért is, mert ez inkább a pápa, mint a prédikátor becsületére válik. A pápa, a katolicitás legfőbb őre talál időt (és van alázata!) arra, hogy elmenjen és meghallgassa egy egyszerű kapucinus szerzetes prédikációját! Jelenleg ez a feladat abban áll, hogy minden adventi és nagyböjti pénteken elmélkedést adok a pápának, a bíborosoknak, a püspököknek, a prelátusoknak, a Római Kúria munkatársainak és a szerzetesrendek vezetőinek. Három évvel ezelőttig az igehirdetésre a vatikáni palotában lévő Redemptoris Mater kápolnában került sor. A pápa korábban egy kis oldalsó fülkéből hallgatta az elmélkedéseket, így lehetősége nyílt szemkontaktust tartani a prédikátorral, de nem ült együtt a hallgatóság többi részével. Ferenc pápa az első alkalomtól kezdve a kápolnában foglalt helyet a többiekkel együtt. A Covid-járvány idején a prédikációt a VI. Pál terembe helyezték át, ami lehetővé tette a szükséges távolságtartást, és ezek a lelkigyakorlatok ezután is ott maradtak. A Vatikánon kívüliek számára is biztosított a hozzáférés, a szentbeszédeket ugyanis élőben közvetíti a YouTube a Vatikán honlapján.

Elgondolkodom azon, hogy ez a szolgálat milyen hatással volt az életemre. Megnyitotta számomra az ajtót az Ige szolgálata előtt, és ennek eredményei a világ számos országának püspökeihez, papjaihoz és világiakhoz is eljutottak. Személyesebb szempontból pedig azt emelném ki, hogy mivel hosszú ideig kellett prédikálnom, méghozzá ugyanazon hallgatóság előtt, ez lehetőséget adott arra, hogy szinte megérintsem azt, amit Szent Pál a „bölcsesség és tudomány Krisztusban elrejtett kimeríthetetlen kincsének” nevez (vö. Kol 2,3). 44 éven át (beleértve a mostanit is) prédikáltam nagypénteken a Szent Péter-bazilikában Krisztus szenvedéséről, és magam is meglepődtem, amikor azt tapasztaltam, hogy soha nem esett nehezemre valami újat mondani az ünnepelt misztériumról. Krisztus szenvedése valóban a szeretet és a fájdalom feneketlen és parttalan óceánja, amely továbbra is megvilágítja az egyház útját és a világ történelmét. E szolgálat arra késztetett – és ez volt a másik gyümölcse –, hogy szorosan vegyek részt abban, amit a Gaudium et spes alapján az egyház „örömeinek és reményeinek, fájdalmainak és aggodalmainak” nevezünk.

A közösség példázata

Taizéi közösségünkben protestáns és katolikus testvérek élnek együtt, s így próbáljuk elővételezni az egységet, amely még várat magára. A mindennapjainkat meghatározó ökumenikus együttélés egészen természetes számunkra. Egyházi hátterünktől függetlenül mindannyian részt veszünk a közösség életében, de közben nem tagadjuk meg gyökereinket; inkább azt éljük át, hogy kitágul a hitünk. A protestáns hagyomány köréből érkező testvérek hitét gazdagítják a katolikus hagyomány kincsei. A katolikus neveltetésben részesült testvérek számára gazdagító tapasztalat, hogy a II. Vatikáni zsinat szellemében nyitottak lehetnek a reformáció egyházainak kérdéseire és ajándékaira. És mindannyiunk számára ihlető forrás a bizánci hagyomány. Ajándékaink megosztására később még vissza fogok térni.

Természetes, hogy nem boldogulunk bizonyos korlátok elfogadása és bizonyos lemondás nélkül. De létezhet-e valódi kiengesztelődés lemondás nélkül? Együtt élünk, egységben, egymástól eltérő felekezeti gyökereinkkel: így próbálunk élő példázatot alkotni, olyan közösségi életet, amely nem önmagában mindent elmond a céljainkról. Ezért Taizé története olyan folyamatként is felfogható, amelynek során megpróbáltunk közösséggé formálódni és egyazon házban élni. Minden nap háromszor összegyűlünk közös imádságra, s ilyenkor a Kiengesztelődés Templomának egyazon épületében találkozunk egymással.