Mindent, amit teszünk, még a leghétköznapibb dolgokat is, sőt főleg a leghétköznapibbakat – ajtót nyitunk, levelet írunk, kezet nyújtunk – a leggondosabban és a legfigyelmesebben kellene tennünk, mintha a világ folyása és a csillagok járása múlna rajtuk, egyébként így is van, a világ folyása és a csillagok járása múlik rajtuk.

Követként küldjük az árnyékunkat, messze magunk előtt. Nézzük, amint más árnyékokkal beszélget, kezet ráz, és néha viaskodik velük. Mindezt messziről nézzük, és a valóság alig-alig hatol az életünkbe – csak amikor öröm vagy fájdalom tör ránk, amelyek létezésében kezdetben nem is hittünk.

A bizonyosság, hogy egyszer, valaha szerették – ez a szív végső szárnyalása a fényben.

A szentek megtörték önmagukban azt a természeti törvényt, amely minden egyes életet elválaszt a többitől: így többé már semmi sem idegen számukra a világegyetemben, és szívükben ugyanúgy rezonál a csillagok éneke, mint a havak suttogása, a halottak mosolya ugyanúgy, mint az újszülöttek sírása. Nincs más emberség, mint a szenteké. Nincs más emberség, mint ez a természetfelettien szeretetteljes, szeretetteljesen természetfeletti állapot.

(A tavaly novemberben elhunyt francia író-költő néhány prózaverse a Vigilia júliusi számában olvasható.

Az „Elámulni a mindennapin” című kötete a Vigilia kiadásában jelent meg.)