Józsue könyvéről mondott beszédeiben sok egyéb mellett a rosszról és a gonoszságról is töpreng Órigenész, s részletesen átgondolja, milyen formái, megnyilvánulási módjai és hatásmechanizmusai lehetnek a gonosznak. A tizenötödik homíliában azt a meglepő kijelentést teszi, hogy aki legyőzi önmagában a rosszat, vagy legalábbis a rossz valamely formáját, minden más embernek is segít abban, hogy úrrá legyen a gonoszságon, hiszen csökkenti annak a negativitásnak a mennyiségét, amely mindenkire rátelepszik, aki a világon él. Ez az ókeresztény megállapítás juthat az ember eszébe, amikor számba vesz néhány lehangoló évfordulót, például a hirosimai atombomba ledobását augusztus 6-án, vagy visszagondol az ukrajnai háború másfél évvel ezelőtti kitörésére augusztus 24-én.

Hány és hány filozófus, irodalomtudós, történész, teológus és még megannyi szakterület képviselője számolt be arról másfél évvel ezelőtt, hogy február végén és március elején óráról órára és napról napra nyomon követte az ukrajnai eseményeket, és szinte szédülés fogta el annak láttán, hogy a közvetlen közelünkben második világháborús módszerekkel mészárolják le egymást emberek, a megszállók a polgári lakosságot sem kímélik, s több száz kulturális objektum (templomok, kolostorok, múzeumok, könyvtárak) semmisül meg, nem beszélve a lakóházak hatalmas tömegéről. Azóta mintha szinte megszokottá vált volna az irracionális és embertelen mészárlás, alig vannak, akik képtelenek hozzászokni és a katolikus egyházfő kérésének megfelelően „a meggyötört ukrán nép mellett maradnak”. Csodálattal adózom a magyarországi Sant’Egidio közösségnek, amiért nem hajlandó engedni sem a háborús propaganda retorikájának, sem a közöny erejének, hanem világos szavakkal és bátran nyilvánul meg a háborúval kapcsolatban, szavakkal és tettekkel egyaránt, akárcsak nagy mentora, Matteo Zuppi bíboros.

2023. április 28-30. között Ferenc pápa apostoli látogatást tett Magyarországon. Érkezése Európa szívébe, egy számára oly kedves országba történelmi időkben valósult meg és nem túlzás kiemelni: történelmi jelentőséggel bírt. Az egyházfő háromnapos útját Krisztus a jövőnk! mottó kísérte, ám a program logója egy hasonlóan lényeges részlet, hiszen szimbóluma a Duna két partját összekötő Lánchíd sziluettje, mely párbeszédre hívja az ideológiai oldalakat, összeköti népek és kultúrák, kelet és nyugat világát, de hidat képez a keresztény felekezetek, a katolicizmus és az ortodoxia között is. Míg a mottó a keresztény reményt, a húsvéti örömöt igyekszik aláhúzni, addig a minimalista szimbólum ábrázolása a megváltás, az eucharisztia, a párbeszéd és a béke üzenetét közvetíti.

Egy ilyen alkalommal, mint amilyen a magyarországi látogatás volt, a mindenkori pápa kettős küldetést teljesít: egyrészt mint Vicarius Christi és Péter utóda, másrészt mint elismert államfő lép egy-egy ország földjére, köszönti az adott nemzetet és imádkozik együtt a helyi egyház tagjaival. Célja, hogy megerősítsen és tanítson, az igehirdetés és a találkozások által az evangélium, illetve az egyház tanításának hangja és eszköze lehessen. Államfői minőségében felszólal, a legnagyobb diplomáciai érzékenységgel reflektál az adott közösséget érintő kérdésekre, találkozik a kultúra és a tudomány képviselőivel, s igyekszik kapcsolatot építeni a társadalmi, politikai és a szociális élet szereplőivel.

Ferenc pápa magyarországi útja igen széles spektrumú programot ölelt fel, ám ebben az írásban csak négy lelkipásztori beszédét vesszük alapul, melyre kateketikai – és amennyiben szükséges, pasztorális – reflexiót kívánok adni.

Michael Casey, az ausztrál trappista szerzetes Szent olvasás. A lectio divina ősi művészete című könyve az úgynevezett lectio divina (a cím szerint is szent olvasás) lelkületét, teológiai alapjait és módszereit mutatja be. A lectio divina a Szentírás tudatos, személyiségformáló, istenkereső és elmélyült olvasását jelenti, de beletartozhat az egyházatyák írásainak vagy egyéb épületes olvasmányoknak a tanulmányozása is. A lenyűgöző műveltségről tanúskodó, olvasmányos stílusú vékony kötet mindenki számára ajánlható, aki az olvasást életvitelszerűen műveli, és abban nem pusztán szórakozást keres, hanem valami többet és mást. Lélekvezetőt, átjárót egy nem hétköznapi szférába, meditációs eszközt, barátot, ablakot a transzcendencia felé. Kevésbé magasztos megközelítésben igen tanulságos szempontokat kínál ez a kötet a korunkban egyre dinamikusabban kibontakozó biblioterápia szakemberei számára is. Hogy csak néhány példát hozzak előzetesen, a szent olvasás hagyományosan közösségi tevékenység, előkészítése során ugyanúgy fontos a megfelelő szöveg kiválasztása, a befogadó személyiségének fejlődése az olvasás segítségével, valamint az olvasás rituális, ünnepi kereteinek kialakítása. Utóbbi a legkorszerűbb biblioterápiás szemlélet, a Nicolas Mazza-féle RES-modell harmadik (szimbolikus vagy ceremoniális) ütemében is lényegi összetevő. Azonban a szöveghez való viszonyban – legalábbis a biblioterápia fősodrát tekintve – jelentős különbség mutatkozik.

A biblioterápia – a könyvek, irodalmi szövegek általi gyógyítás, személyiségfejlesztés – lényegénél fogva befogadóközpontú interpretáció. Miként Béres Judit, a Magyar Irodalomterápiás Társaság elnöke Arleen McCarty Hynes amerikai orvosi könyvtáros nyomán megfogalmazza: „Az irodalomterápiás munka során a kreatív fókusz a személy énjén belül van, új érzéseket, attitűdöket és motivációkat hozva létre.” Jakobovits Kitti pszichológus-biblioterapeuta szerint a biblioterápiás módszer „alapvetően bármilyen szöveggel dolgozhat, legyen az könyv, vers, novella, regényrészlet, dalszöveg, újságcikk, blogbejegyzés vagy bármi más.”

Első pillantásra tehát nyilvánvalónak tűnik, hogy a szöveghez való viszony és a szöveggel szemben támasztott elvárás az a sarkalatos pont, ahol a szent olvasás és a biblioterápiás olvasás különválik.

A második bécsi döntés révén 1940-ben visszacsatolt erdélyi területeken a görögkatolikus egyház számított a legnépesebb felekezetnek. A következő évi népszámlálás tanúsága szerint több mint 960 ezer híve volt, és a román lakosság 89 százaléka tartozott ezen felekezethez. A görögkatolikus egyház 1940–1944 között két egymástól elkülönülő részből állt: a hajdúdorogi és munkácsi püspökségből, amelyek Esztergom alá tartoztak, valamint az észak-erdélyi román püspökségekből (szamosújvár-kolozsvári, nagyváradi és máramarosi), amelyek hivatalosan a balázsfalvi érsekségnek voltak alárendelve, és közvetlenül a Vatikán alá tartoztak. Emellett még a visszacsatolt területen feküdt a balázsfalvi érsekség azon része, amely a tágabb értelemben vett Székelyföldet jelentette. A magyar kormány távlati célja ezen széttöredezettség megszüntetése és egy olyan egységes görögkatolikus egyház létrehozása volt, amely Esztergomnak van alárendelve. Ennek első lépése lett volna a hajdúdorogi püspökség joghatóságának kiterjesztése Észak-Erdélyre. A Vatikán álláspontja azonban ezzel kapcsolatban az volt, hogy a háború ideje alatt nem módosítja az egyházi határokat. Azokban az esetekben, amikor az új határ kettévágta a püspökségeket, helynököket kellett kinevezni, hogy általuk adminisztrálják az átcsatolt területeket. Az elképzelések kibékítése lehetetlen feladatnak tűnt, így megindult a kötélhúzás és a kompromisszumok sora, amelyek révén a Vatikán igyekezett mindkét felet kielégíteni.

Egyszer megkérdezte tőlem egy újságírónő, hogy gyerekkorom óta papi pályára készültem-e? „Nem, jegesmedve akartam lenni. Aztán kicsit alább adtam és beértem volna a sarkkutatósággal” – válaszoltam. Alighogy megtanultam olvasni, faltam a sarkvidéki expedíciókról szóló könyveket, és amint megtanultam írni, írtam egy fiktív útikönyvet, amelynek azt a címet adtam, hogy Északi-sarki tudomány. Akkoriban egyáltalán nem sejtettem, hogy alig ötven év múlva valóban lehetőségem nyílik részt venni egy kalandos sarkvidéki expedíción – csak nem északra, hanem a déli sarkra, az Antarktiszra jutottam el. Az embernek ügyelnie kellene arra, mit kíván, ezek a vágyak ugyanis sokszor valóra válnak, csakhogy általában máskor és máshogy, mint ahogy elképzeltük és terveztük.

Aztán egy ideig a csillagászat érdekelt, a Planetáriumba jártam szakkörre, és megtanultam felismerni a csillagképeket. A szüleim és a bácsikám minden érdeklődésemet támogatták, így járhattam rajzszakkörbe, magán énekórákra, és így tovább. Elfogadták a sporttal és a játékokkal szembeni averziómat – a testnevelés órák voltak számomra a legborzalmasabbak, ugyanis nagyon ügyetlen mozgású voltam. Férfiasan bevallom, hogy életemben nem voltam focimeccsen, sem egyéb sportmérkőzéseken. Csak egyetlenegyszer néztem a televízióban közvetített jégkorongmeccset, 1969 januárjában, a Csehország–Szovjetunió hokimérkőzést. De ennek semmi köze nem volt a sporthoz – néhány hónappal a varsói szerződés csapatainak augusztusi inváziója után szimbolikus revansot vettünk az oroszokon, sokkal inkább volt ez pszichoterápiás hatású össznemzeti politikai szociodráma, mint sportmérkőzés, amelyet hajnalig tartó ünnepléssorozat követett az utcákon. Erre a megszállókkal szembeni őszinte érzelmi kitörésre a szovjetek persze azonnal reagáltak, leváltották a kommunista párt főtitkárát, Alexander Dubčeket, a prágai tavasz szimbolikus alakját, és helyébe egy elvakult kollaboránst, Gustáv Husákot ültették.

Tisztelt Akadémikus és Professzor Asszony, kedves Katalin!

100. születésnapod rendkívüli alkalom.

Keveseknek adatik meg, és ennek bizonyára oka van.

Ha – veled egyetértve – az ember küldetésére és a feladata beteljesítésével járó nehézségekre, küzdelmekre vagy csupán a célok elérése érdekében szükséges megfontolásokra gondolok, melyek lehetővé teszik, sőt, megkívánják, hogy a „célok” minél több ember közös ügyévé váljanak, azaz közüggyé, mind a kapott/választott szakmai területen, mind társadalmi, sőt, egyetemes szempontból, tudom, hogy példát állítottál elénk, s hogy erre a példára – amíg ember az ember – szükség lesz. Hiszen megmutattad, hogy egy olyan kis szakmának is, mint amilyen a művészettörténet, jelentősége, sőt, kiemelkedő funkciója lehet és van a kultúrában és történetében, sőt, ha a kultúraalkotást a saját tetteire rálátó, ezeket – a mások és a közös környezetünk érdekében – korrigálni is képes emberiség kiváltságának tekintjük, akkor a napjainkban minden másnál nagyobb lehet a szerepe.

Arra gondolok először, ahogy – Szegeden végzett és doktorált művészettörténészként, 75 éve – a többi, az úgynevezett társtudományokra tekintettél. Bizonyára mestereidnek is köszönhetően, akik közül Sík Sándort (az esztétikát) és a régészet képviselőit szoktad kiemelni. (Talán a középkorra gondolsz ilyenkor? Hiszen jó 70 éven át, az első magyarországi művészettörténész-képzés megindulásától a „keresztényrégészet” szorosan összefüggött a művészettörténettel. Vagy a néprajzra? Aminek máig legismertebb művelője, Bálint Sándor valóságos kultúra-archeológus volt, a szó Foucault-i értelmében? Vagy a legnagyobb klasszika-filológusunkra, Kerényi Károlyra, akinél az ókori európai kultúra és művészet történetét hallgathattad?) Kiváltságos az indulás ebben a körben, már csak azért is az, mert időközben, 60 évvel később, a 21. században megszűnt a több szakos bölcsészképzés Magyarországon.

Friedrich Muckermann a 20. század első felének mára méltatlanul elfeledett teológusa volt. Ha nevét ma egyáltalán megemlítik, akkor kizárólag a bolsevizmus és a nemzetiszocializmus elleni harcával kapcsolatban. Eredetileg azonban irodalmárnak készült, s csak a történelem hozta úgy, hogy később a totalitárius ideológiák elleni harc kötötte le minden erejét. Nevét jól ismerték a korabeli Magyarországon is, figyeltek megnyilatkozásaira, figyelemmel kísérték sorsát. Talán nem haszontalan, ha felvázoljuk a 140 éve született teológus életútját, és néhány magyarul megjelent cikkét kiemelve bepillantást adunk munkásságába, írásainak magyarországi fogadtatásába.

Friedrich Muckermann 1883. augusztus 17-én született az alsó-szászországi Bückeburgban. Elemi iskolai és gimnáziumi tanulmányai után 1899-ben belépett a jezsuita rendbe, s 1914-ben szentelték pappá. Teológiai tanulmányai mellett azonban germanisztikát és pedagógiát is tanult Koppenhágában. Pappá szentelése után tábori lelkészként a keleti frontra került és a háború után Vilniusban maradt, hogy ott egy jezsuita missziót létesítsen. A Litvániai Szocialista Szovjetköztársaság létrejötte (1918) után azonban körülbelül tíz hónapra a bolsevikok fogságába esett. Halálra ítélték, de végül fogolycsere keretében kiadták a lengyel fogságba esett Karl Radekért. Személyes tapasztalatokat szerzett tehát a bolsevizmus lényegéről, a bolsevikok céljairól, mindenekelőtt egyházellenes intézkedéseikről.