Nehéz helyzetekben korábban gyakran előfordult, hogy a keresztény közösségek, az egyházak és a hívő csoportosulások előremutató kezdeményezésekkel álltak elő. Emberpróbáló körülmények között ugyanis hatalmas a kísértés a kétségbeesésre, a cinizmusra és a közönyre, s bár mindhárom magatartásmódra bőségesen látni példát minden történelmi korszakban, a hit, ha minden jól megy, úgy tűnik, nem akar kiegyezni egyikkel sem. Ennek köszönhetően születtek meg egyházi környezetben is olyan javaslatok, amelyek a saját korukban sokak szemében botrányosnak számító megoldást kínáltak a társadalmi nehézségekre: a jezsuita Kerkai Jenő például támogatta a földosztást, persze nem abban a formában, amelyben 1945 után megvalósult. A kereszténység egészségének jele lenne, ha ma is megfogalmazódnának efféle kreatív és előremutató kezdeményezések, s a kétségbeesés, a cinizmus és a közöny kísértésével szemben az összefogás olyan formáit tennék lehetővé, amelyek első pillantásra talán idegennek tűnnek a hívő közösségektől. Ha a világjárvány nem idézett elő komolyabb összefogást, legalább az elszegényedés veszélye előidézhetne.

Az összefogásnak és az együttműködésnek egyéb olyan lehetőségei is vannak, amelyeknek komoly nehézségekkel kell megküzdeniük. Ilyennek tekinthető mind a szinodalitás eszméje, mind az ökumenikus igény, az a két keresztény szemléletmód és cselekvésforma, amelynek folyóiratunk júliusi számát szenteltük, javarészt a 2022 őszén Pannonhalmán rendezett nagyszabású nemzetközi ökumenikus konferenciára támaszkodva. A szinodalitásnak és az ökumenizmusnak félreértésekkel éppúgy meg kell birkóznia, mint azzal a közönnyel, amely beéri néhány külsődleges baráti-testvéri gesztussal, de már régen lemondott a keresztények közötti egység helyreállításáról, nem igényli a többi vallási közösség mélyebb megismerését, és legfőképpen nem érez valódi fájdalmat a keresztény megosztottság miatt. Ebben a helyzetben szintén kreatív és előremutató megoldásokra van szükség: azt reméljük, hogy folyóiratunk e száma is támpontokat tud adni ilyenekhez.

A II. Vatikáni zsinat után a katolikus lelkipásztorok és a hívők körében erősödött az a meggyőződés, hogy az ökumenikus dimenzió nélkülözhetetlen és elidegeníthetetlen része az egyházról való gondolkodásnak, és nem hagyható figyelmen kívül a katolikus egyház által küldetésének teljesítése érdekében előmozdított különböző kezdeményezések során. Valóban, a hívők elé tárt valamennyi tanítás, és minden, a keresztény közösségben megtett, vagy a világ felé irányuló igaz cselekedet jelentősége túlmutat a katolikus egyházon, és az egész keresztény világot érinti. Ezért gyakorlatilag nincsenek olyan kérdések, döntések vagy kezdeményezések, amelyek kizárólag a katolikus egyházon belül lennének érvényesek, és ne érintenék a többi egyházat és egyházi közösséget, elsősorban azokat, amelyek elkötelezettek az ökumenikus mozgalomban.

Erről, elméletben legalábbis, szinte mindenki meg van győződve. A katolikus egyházban ez a meggyőződés részben abban nyilvánul meg, hogy a hivatalos dokumentumok minden szinten megemlítik az ökumenikus dimenziót, az általuk tárgyalt kérdések összefüggésében. Néhány esetben azonban az a benyomásunk, hogy a kinyilvánított szándékon túl az ökumenikus perspektíva meglehetősen marginális marad azokhoz a központi témákhoz képest, amelyekre a valódi érdeklődés összpontosul, és hogy küzdeni kell azért, hogy ez a perspektíva koherensen érvényesüljön. Ehelyett többé-kevésbé kifejezetten az a felfogás uralkodik, hogy „már így is elég problémánk van anélkül is, hogy a többi keresztény egyház problémáival foglalkoznánk”.

De milyen következményei vannak mindennek a katolikus egyház által kezdeményezett szinodális folyamatra nézve?

Az ortodox egyház „a hét egyetemes zsinat egyházának” vagy „a zsinatok egyházának” nevezi magát. Az ortodox hagyomány mindig is hangsúlyozta a zsinati elv vagy a szinodalitás fontosságát, és azt állította, hogy az egyház benső természetéhez ontológiai módon kapcsolódik. A példa kedvéért Bartholomaiosz egyetemes pátriárka az ortodox egyház 2016 júniusában Krétán tartott Szent és nagy zsinatán elmondott nyitóbeszédében Aranyszájú Szent János szavaival emlékeztetett a szinodalitás jelentőségére, aki (a 149. zsoltárhoz írt magyarázatában) az egyház lényegét „szüsztémaként és szinódusként” határozta meg. Az egyetemes pátriárka kiemelte, hogy a szinodalitás bensőleg kapcsolódik az egyház természetéhez, és kijelentette, hogy egyúttal egységét is biztosítja: „A szinódus intézménye, amelyet ma legkiválóbb alakjában vagyunk hivatottak szolgálni, eredendően az egyház titkának mélységeiből származik. Nem csupán kánoni hagyomány kérdése, amelyet elfogadtunk és megőrzünk, hanem az alapvető teológiai és dogmatikai igazságé, amely nélkül nincs üdvösség. Amikor a szent hitvallással megvalljuk hitünket az egy, szent, katolikus és apostoli egyházban, egyúttal szinodalitását is hirdetjük, amely beletestesíti a történelembe az egyház titkának mindeme jellegzetességét, vagyis egységét, szentségét, egyetemességét és apostoliságát. Szinodalitás nélkül az egyház egysége felbomlik, tagjainak szentsége pusztán egyéni erkölccsé és az erény kifejezésévé alacsonyodik, a katolicitást feláldozzuk a részleges egyéni, kollektív, nemzeti és más világi érdekekért és szándékokért, az apostoli üzenet pedig áldozatául esik a különféle eretnekségeknek és az emberi értelem fortélyainak.”

Más szóval, az egyetemes pátriárka számára a szinodalitás kánoni elve az egyházról szóló alapvető dogmatikai igazság megnyilvánulása. 2015. október 17-én, a püspöki szinódus bevezetésének 50. évfordulóján tartott beszédében Ferenc pápa ugyancsak hangsúlyozta, hogy „a szinodalitás útja az, amit Isten az egyháztól vár a harmadik évezredben”, és azt javasolta, hogy a katolikus egyház tanuljon az ortodox egyháztól e téren. Mennyiben tudnak azonban tanítóként fellépni az ortodoxok a római katolikusokkal szemben?

A magyar olvasóközönség a negyvennégy kötetes, nemzetközi hírű, 2014-ben Nobel-díjjal kitüntetett Patrick Modianót kevéssé ismeri, részben azért, mert mindössze néhány műve jelent meg magyarul, de a honi kritika figyelme sem irányult tartósan e hallatlanul érdekes életmű felé.

Az író ezt mondta: „Az én igazi témám a felejtés, nem az emlékezés. A felejtés, mint valami lepel, beborít mindent, amit átéltünk. Az emlékezés megpróbálja átlyuggatni ezt a leplet. De ez a lepel teljesen nem lebben fel sohasem.” Az emlékek és a felejtés sötétjébe vetődő fénycsóva a modianói életműben két időszekvenciára fókuszál.

1.Az író születése előtti időktől a születéséig tartó szekvencia, a második világháború korszaka. Az anyja, Louise Colpeyn színésznő, dokkmunkások leszármazottja. Constantin Meunier Dokkmunkás című szobrához a nagyapja állt modellt. A Lire című irodalmi lapnak 1975-ben Modiano azt nyilatkozta, hogy az édesanyja félig magyar, félig belga származású. Majd húsz évvel később így helyesbített: „…az anyám teljes egészében flamand. Enyhe balkáni akcentussal beszélte a franciát, ezért azzal mentegette magát, hogy félig magyar, ami nem volt igaz. Amikor a Ninotchkát játszotta és ismét bajba került az akcentusa miatt, akkor meg azzal védekezett, hogy román származású.” A „rideg szívű szép nő” – írja Modiano a Pedigré című önéletrajzi regényében (Un pedigree, 2005) – a németek támogatásával került a párizsi filmvilág közelébe. Modiano édesapja, Albert Modiano zsidó ősei, a négyszáz éves múltra visszatekintő Modianók (köztük a világhírű festő, Modigliani) a spanyol inkvizíció elől menekültek Toscanába, ahol Modigliana tartományban telepedtek le, majd felvették új lakóhelyük nevét. Többük továbbvándorolt Szalonikibe: sok tudós, jeles rabbi utód származott közülük.

Patrick Modiano szülei kollaboránsok, bűnözők világában mozogtak. Az apja üzletelt a feketepiacon, ha nem sikerült keresnie, akkor lopott is, hamis papírokkal, álnéven bujkált, nem hordott sárga csillagot. Modiano regényeinek visszatérő alakja, paradoxona, morális metaforája ő: egy gyalázatos korban a törvénybe ütköző vétségek is relativizálódnak.

Enyhén oldalra billent fejtartás, kissé hunyorgó szem, halvány mosoly – így látni Tomáš Halíkot az internetes profilképeken. Még inkább így a konferenciákon, megbeszéléseken. Ha nem ismerném közel harminc éve, úgy vélhetném, felvett pózról van szó, amit a celebek betanulnak, hogy minden nyilvános esemény alkalmával a legjobb arcukat mutassák. Tomáš esetében azonban ez az arc valóban lelkének a tükre, tudásokkal, kétkedésekkel, nyugalommal és izgalommal telt egyénisége tükröződik rajta.

Tomáš Halík 1948-ban született Prágában, ahol mindmáig él. Életének nagy részét a csehszlovákiai kommunizmus durva vallás- és egyházellenessége idején élte. A kommunista vezetés minden szatellitállamban arra törekedett, hogy a katolikus egyházat elkülönítse Rómától, a Szentszéktől, és nemzeti egyházat hozzon létre. Csehszlovákiában az egyház erre a programra meglehetősen következetes ellenállással reagált. Püspökök, papok, szerzetesek és laikusok ezrei ültek börtönben, miközben a nyilvános egyházi vezetés a rendszert inkább kényszerből, mintsem meggyőződésből kiszolgáló személyekből állt. A kétosztatú társadalomban Halík sokakkal együtt a földalatti egyházban talált a hitre és papi hivatásra. Harminc évesen az erfurti püspök, Hugo Aufderbeck szentelte pappá titokban, amiről közel tíz éven át hallgatnia kellett, mert a kelet-berlini Meisner bíboros ezt kérte tőle. Mígnem egy találkozás alkalmával a cseh Tomášek bíborosnak átnyújtott egy cédulát, amelyen az állt: „Eminenciás uram, tíz éve pap vagyok, külföldön szenteltek.” A bíboros összegyűrte a papírt, felállt, nevetve átölelte papját: „sejtettem én”, mondta.

Halík Prágában szociológiát és filozófiát tanult, később pszichológiát is. A rendszerváltásig teljesen civil életet élt. Ezzel párhuzamosan aktívan közreműködött a katakomba-egyház életében. Szoros szellemi és baráti kapcsolatokat ápolt a legnagyobb cseh teológusokkal, főképpen Oto Mádrrel és Josef Zvěřinával. A földalatti kapcsolatai révén a pezsgő prágai szellemi életben szoros barátságba került Václav Havellel, a későbbi köztársasági elnökkel. A barátság és Halík látásmódjának megbecsülése alapján Havel Halíkot szerette volna utódjának: egy katolikus papot Európa egyik legkevésbé vallásos országában.

Mi köze lehet a szentek közösségének a szinodalitáshoz? Úgy vélem, nagyon is sokféle kapcsolatot fedezhetünk fel a kettő között. Főként azért, mert a szentek közössége emlékezetünkbe idézi, hogy a szinodalitás nem csupán a látható egyházat érinti, hanem a titokzatos Test tagjaiként is részt veszünk benne. A következőkben viszont csupán a szentek közösségének egyetlen vetületét szeretném kiemelni, azt, amely különösen fontos az ökumenikus közeledés szempontjából. A bosei közösség tapasztalataira fogok támaszkodni.

Az ökumenikus mozgalom újabb gyümölcsei között tarthatjuk számon, hogy egyre nagyobb figyelemben részesül a – Ferenc pápa gyakran emlegetett kifejezésével élve – „vér ökumenéje”. A vértanúkról, akik még ma is életüket adják az evangéliumért, egyre többen ismerik el, hogy valamennyi egyház örökségének szerves részét alkotják, függetlenül attól, hogy egyházjogi szempontból mely közösséghez tartoznak. 2014. május 25-én a jeruzsálemi Szent Sír-bazilikában mondott beszédében Ferenc pápa így fogalmazott: „Ha a különböző felekezetekhez tartozó keresztények együtt szenvednek, s testvéri szeretettel sietnek egymás segítségére, akkor megszületik a szenvedés ökumenizmusa, a vér ökumenizmusa, amely nemcsak azokban a helyzetekben fejt ki óriási erőt, amelyekben megvalósul, hanem a szentek közösségénél fogva az egész egyházra nézve is hatalmas ereje van. Akik gyűlöletből megölik és üldözik a keresztényeket, nem kérdezik meg, hogy ortodoxok-e vagy katolikusok: a szemükben egyszerűen keresztények. A keresztények vére ugyanaz.”

Ferenc pápa gondolataiból kiindulva tágabb összefüggésbe szeretném helyezni „a másik szentségét”, a „határokon túlnyúló szentséget”, amely az elmúlt évtizedekben sok-sok keresztény megtapasztalt, függetlenül attól, hogy milyen hagyományhoz tartozik.

2023. június 13-án elhunyt Cormac McCarthy, nemzedéke egyik legnagyobbjának tartott, s nálunk is jól ismert amerikai író. Aznap ért el halálhíre, mikor egy nyugdíjba vonuló kollégámnak adtam emlékbe Michael Lynn Crews Books Are Made of Books: A Guide to Cormac McCarthy’s Literary Influences (2017) című könyvét. A különös egybeesés elgondolkodtatott McCarthy írói jelentősége mellett arról is, hogy könyvei valóban könyvekből születtek-e.

1933. július 22-én született Charles Joseph McCarthy néven ír katolikus családban, s később vette fel az ősi ír „Cormac” keresztnevet. Tennessee államban nőtt fel jómódú házban, korai éveit mégis küzdelem és útkeresés jellemezte. Négy évig szolgált a légierőnél, amelyből kettőt Alaszkában töltött, s ekkor merült el az irodalom szeretetében. Kívülről érkezett a regényíráshoz, s mindvégig megőrizte magában a kívülállás csíráját: nem tanított, nem írt kritikát, ritkán adott interjút. Életéről ezért viszonylag keveset tudunk, de életrajzánál fontosabb a regényeiben feltárt vízió – Amerikáról, a létezésről –, melyhez gyakran olyan nagy amerikai és európai szerzők könyveiből merített ihletet, mint Herman Melville, William Faulkner, Mark Twain, James Joyce, Samuel Beckett vagy az egyik kedvenceként emlegetett Dosztojevszkij.

A legtöbb nagy amerikai regényíróhoz hasonlóan McCarthy is regionális író volt, mégis kevés olyan művész van, akinek szavai ily mélyen ragadták meg az amerikai táj szívét, miközben érdeklődése az emberi természetben rejlő kegyetlenség és a lét közönyössége felé fordult. Első regényei a déli gótika nevű jellegzetesen amerikai regényműfajjal gyakran társított Tennessee vidékein játszódnak. A gyümölcskertész (1965) című korai klasszikusának kézirata véletlenül került Faulkner szerkesztőjének kezébe, aki jó húsz évig McCarthy szerkesztője maradt. Faulknernek a műfajra gyakorolt tartós hatását jelzi, hogy máig szinte lehetetlen a „faulkneri” jelző megkerülésével az Egyesült Államok e tájáról írni. McCarthy azonban a későbbiekben kialakított szikár prózanyelve, az erőszak szélsőségesen realista ábrázolása, s a szintén későbbiekben felfedezett délnyugati topográfiája révén mégis olyan hangot alakított ki, mely jócskán elkülönül nagy elődjétől.