Lehajolok utoljára hozzád.
Még egyszer már aligha lehet.
Akár a tükrön a lehelet,
illanunk, s a tükröt összezúzzák.
Milyen kézzel érintsem az urnát,
amelyben elpihensz, ahelyett,
hogy szöknél, hogy áttörnéd a burkát,
te változatlan és örök egy?
Nincs magyarázat és nincs tanulság.
Sejteni kezdjük a Végtelent,
a soha már sajgó, tompa súlyát.
Van kerted, van buzgó Édened,
ápolhatnád hosszan a gyümölcsfát.
De hol van a munkáló szabadság?
Tömlöcbe, urnába vettetett.
Fotó: Végh László/Magyar Hang
(Győri László néhány verse a Vigilia júniusi számában olvasható.)
