A rabszolgaság intézménye az amerikai Délen vert gyökeret, mindenekelőtt a helyi földrajzi, éghajlati és gazdasági viszonyok miatt. A különböző monokultúrák közül a 18. század végére a gyapottermelés került az élre. Eli Whitneynek az 1790-es évek végén feltalált gyapotmagtalanító gépe a növényt a Dél „királyává” tette, illetve a térséget „gyapotkirályságként” is emlegették. A hatalmasra duzzadt kínálatot a korabeli Nyugat-Európa óriási keresleti piaca is táplálta; az Egyesült Államok Alapító Atyáinak elképzelése, hogy a rabszolgaimport majdani tiltása magával hozza a „különleges intézmény” kihalását, nem vált valóra. A rabszolgaság súlyos erkölcsi kérdésként is nehezedett a fiatal köztársaság politikai, társadalmi, vallási és kulturális életére. A polgárháború előtti időszakban (antebellum) számos szövetségi és tagállami törvény született pro és kontra ebben az ügyben, és a végső szót, legalábbis akkor ezt hitték, a szövetségi Legfelsőbb Bíróság mondta ki 1857-ben a Dred Scott kontra Sanford ügyben, ami lényegében tulajdontárgyakként határozta meg a fekete rabszolgák jogi helyzetét. A közvéleményben élő képpel szemben abban a tizenöt államban, ahol a „nem önkéntes szolgaság” legális volt, a fehér lakosság kis hányada rendelkezett rabszolgával: az 1950-es adatok alapján a hat millióból nagyjából 347 000-en, és a legtöbben közülük kevesebb, mint öt rabszolgával rendelkeztek – a több száz rabszolgát foglalkoztató nagy latifundiumok inkább a közép- és dél-amerikai ültetvényes gazdaságra voltak jellemzők. Külön érdekességként érdemes megemlíteni, hogy a rabszolgával rendelkezők között voltak feketék is, szám szerint nagyjából háromezren, akik összesen 12 000 rabszolgát mondhattak magukénak.

1888 május 24-én reggel nagyszámú csoport várakozott a római Apostoli Palota hercegi termében a pápa érkezésére. A jelenlévők Charles Lavigerie algíri missziós bíboros-érsek vezetésével részben Észak-Afrikából, részben a lyoni egyházmegyéből érkeztek Rómába. A zarándokok már jóval korábban megérkeztek a Szent Péter-térre, és különleges ajándékot hoztak a pápának: két gazellát, amelyek latin nyelvű feliratot tartalmazó nyakörvet viseltek.

Nem sokkal déli tizenkét óra után kíséretével együtt XIII. Leó pápa belépett a Sala Ducaléba, ahol a zarándokok szűnni nem akaró tapsa fogadta. 1888 nem akármilyen év volt Leó számára: pappá szentelésének 50. évfordulóját ünnepelte; a megelőző év folyamán szinte már szünet nélkül zajlottak az évforduló megünneplésének előkészületei, s tudni lehetett, hogy az egyházfő tengernyi ajándékot fog kapni szerte a világról és rendkívül sokan fogják kifejezni jókívánságaikat a jeles évforduló alkalmából.

A Rómába érkező zarándokok között mégis egészen egyedülálló volt az említett csoport, amit pontosan jelzett az a tizenkét férfi, akinek jól láthatóan a zarándokok élén adtak helyet. A tizenkét afrikai férfi eredetileg rabszolga volt, s Lavigerie bíboros és a hozzátartozó misszionáriusok váltották meg a szabadságukat. Azért kerültek a csoport élére, mert az aznapi audiencia egybeesett Leó pápa rabszolgaságról szóló enciklikájának nem hivatalos ünneplésével. Február 10-én Joaquim Nabuco, a rabszolgaság eltörlését szorgalmazó brazil államférfi magánkihallgatáson találkozott a pápával, akit megkért az enciklika megírására. Brazília már a rabszolgaság eltörlésének küszöbén állt, utolsóként a nyugati félteke országai közül. Nabuco úgy vélte, hogy a rabszolgaságot elítélő pápai körlevél hatására a buzgón vallásos Izabella brazil császári hercegnő határozottabban kiállhat a rabszolgaság eltörlése mellett. Leó örömmel eleget tett a kérésnek, s az enciklika tervének hamar híre ment.

A Solwodi Hungary Egyesület létrejötte

Az egyesület létrejötte szerzetesi együttműködés keretében valósult meg 2017-ben. Ezt megelőzően 2014 őszén a RENATE (Religious in Europe Networking Against Trafficking and Exploitation – Európai szerzetesek az emberkereskedelem és kizsákmányolás ellen) hálózat vezetőségétől egy Franciaországból érkezett Jó pásztor-nővér, Marie-Hélène Halligon számolt be a tevékenységükről a magyar rendfőnöknőknek. A beszámoló nagy hatással volt a csekély, mindössze 8–10 fős létszámú hallgatóságra. Marie-Hélène nővér elmondta, hogy a hálózat szeretne együttműködni a magyarországi szerzetesekkel is, mert nagyon sok magyar nővel és fiatal lánnyal találkoznak Nyugat-Európa országaiban utcai prostitúcióban, illetve bordélyházakban. A mindannyiunkat meg- és felrázó kérdés így hangzott: hol vannak, mit tesznek ez ellen a magyarországi szerzetesek?

Hat női szerzeteselöljáró, akik közösségeik révén több európai országban is jelen vannak, és már korábban is találkoztak a nyugati és tengerentúli közösségeik beszámolói alapján a problémával, a fenti találkozó hatására elkezdték a közös útkeresést. Három éven át ismereteket, tapasztalatokat gyűjtöttek itthon és külföldön egyaránt arról, hogyan van jelen a szexuális kizsákmányolás hazánkban. A csoport néhány világi segítőszakemberrel összefogva Sára Team néven kötelezte el magát az akkor még csak nőkereskedelem elleni küzdelemre. Nemzetközi kapcsolatok révén betekintést nyertek a világszerte ezen a területen szolgáló szerzetesek tevékenységébe, hálózatban működésébe. Így találkoztak a Lea Ackermann nővér (Afrikai Miasszonyunk Misszionárius Nővérek szerzetesközösség tagja) által alapított SOLWODI hálózattal. Egy ausztriai védett házban számos magyar túlélővel beszélgettek, akik megerősítették a nővéreket elhatározásukban.

Az egyesületet végül hét szerzetesközösségből kilenc nővér és egy világi hölgy részvételével alapítottuk meg 2017. február 8-án. A névválasztás apropóját a hálózatban tevékenykedés és a Lea Ackermann nővértől kapott személyes támogatás, buzdítás adta. Az egyesület iratai közt őrizzük Lea nővér írásbeli engedélyét. (SOLidarity with WOmen in DIstress – szolidaritás a szükségben levő nőkkel.)

Az emberkereskedelem kifejezés 2023-ban ismerősnek, egyúttal szokatlannak tűnhet az olvasó számára hazánkkal kapcsolatban. Mielőtt válaszolnánk arra a kérdésre, hogy van-e egyáltalán Magyarországon emberkereskedelem, két esetet ismertetek:

„A 112-es számot hívó bejelentő szerint egy idős nőt nagynénje (Kovács Jánosné) fogva tartja, mindemellett úgy nyilatkozott, hogy Kiss Antalné nyugdíját nagynénje és családja éli föl. A helyszíni szemle után, bejelentő lakost kihallgatták, amelynek során elmondta, hogy Kiss Antalné a hátsó elhanyagolt épületben lakik már több éve, ő szokott hozzá bejárni, hogy kihordja az ürülékét, mert őt még WC-re sem engedik ki, többször szemtanúja volt az ordítozásnak, munkavégzésnek, moslékot adtak enni Kiss Antalnénak. Tudomása szerint Kovács Jánosné ellen már volt eljárás e cselekménye miatt; Kiss Antalné úgy került Kovács Jánosnéékhez, hogy a lakóházából Kovács Jánosné és rokonai átvitték az ő lakásuk udvarán álló melléképületbe, majd az idős nő lakásába Kovács Jánosné családtagjai költöztek be. Kiss Antalné elmondta, hogy a szomszédban rendelkezik házzal, melyből őt kiköltöztette Kovács Jánosné és családja évekkel korábban, majd áthozták őt ide, közölte, hogy Kovács Jánosné lánya és élettársa költöztek be az ő házába. Az idős nő ágya mellett egy műanyag tálcán száraz kenyérkockák voltak, kérdésre közölte, hogy ezeket vacsoraként kapta Kovács Jánosnétól. Kiss Antalné személyi igazolványa, a TAJ kártyája, az orvosi papírjai szintén a családnál vannak. Egészségi állapotát illetően Kiss Antalné közölte, hogy évek óta nem vizsgálta meg senki, részére gyógyszert nem biztosítanak, fürdési-mosakodási lehetőséget sem, lakhatása fejében napi rendszerességgel utasítgatják, hogy sepregessen, takarítson, vizet hordjon be az utcai közkútról.”

A fent idézett ügyben a neveket megváltoztattam, de az események és a történet teljes mértékben valós. Ez Magyarországon zajlott a 2020-as évek elején. Bármennyire is szokatlanul hangzik: ez kényszermunka, munkacélú kizsákmányolás – ez emberkereskedelem.

A modern rabszolgaság témája több kortárs írót is foglalkoztat. Hol vannak körülöttünk azok az emberek, akik jogaiktól megfosztva, láthatatlanul robotolnak? Kik ők egyáltalán? Nem vagyunk még túl ezen a sötét történelmi korszakon? Zadie Smith, Monica Ali, Chimamanda Ngozi Adichie és Sefi Atta talán a legismertebb posztkoloniális szerzők, akik ezekkel a kérdésekkel foglalkoznak, főként arra keresve választ, hogy miként beszélhető el e jórészt láthatatlan jelenség az irodalom eszközeivel. A gyarmatosítás öröksége és a modern rabszolgaságnak teret nyitó globalizáció is fontos téma írásaikban, mint ahogy az is, hogy a nagyvárosokban élő kozmopolita „átlagember” látóterébe kerül-e egyáltalán ez a súlyos emberi jogi probléma. Tanulmányomban e kontextusban mutatom be Ali, Adichie, Atta és Smith írásait, különös figyelmet fordítva arra, hogy milyen trópusok és elbeszéléstechnikai eszközök segítségével ábrázolják a modern rabszolgaság láthatatlan természetét.

A modern rabszolgaság fogalma

De mit is értünk modern rabszolgaságon? Rachel Leach definíciója szerint a modern rabszolgaság olyan emberek helyzetét írja le, akik meg vannak fosztva személyes autonómiájuktól, szabadságuktól és emberi méltóságuktól; akik számára nem állnak nyitva azok a lehetőségek, amelyek egy ország állampolgárait megilletik, mivel nincsenek jogaik, és ebből kifolyólag nincsenek biztonságban sem. Vagyis hiába nem legális már a rabszolgaság sehol a világon, közel húsz-negyven millió ember él olyan kiszolgáltatott helyzetben, amely a rabszolgaság korszakát idézi. Ilyenek főként az embercsempészek által megtévesztett szexmunkások, agráripari dolgozók, háztartási alkalmazottak és a szervkereskedelem áldozatai, akik a jobb élet reményében hagyják el szülőhelyüket, majd olyan helyzetben találják magukat, amelyből gyakran nincs kiút. A modern rabszolgák sokszor agymosás áldozatai is, hiszen azt hiszik, hogy a munkájukból profitáló „segítőjük” nélkül elvesznének a világban, vagyis nincsenek tisztában azzal, mennyire embertelen, dehumanizáló helyzetben vannak. Ezért is annyira nehéz felbecsülni, hogy valójában hány ember dolgozik modern rabszolgaként napjainkban.

Ma már nehéz elképzelni azt a lelkesültséget, amelyet szinte kereken száz évvel ezelőtt, a múlt század húszas éveiben keltett Romano Guardini, olyan eltérő közegekben, mint a protestantizmus fellegvárának számító berlini egyetem és a német katolikus ifjúság. A 1880-as évek derekán Milánóból Németországba költöző nagykereskedő család sarja a beszédeivel, nyilvános előadásaival, időnként egészen szűk körben vezetett filozófiai kurzusaival és egyetemi óráival egyaránt olyan hatást gyakorolt, amelynek következtében a II. világháború alatt elszenvedett kényszerű hallgatás után mind általában a megújuló német és európai szellemiség, mind konkrétan a katolikus gondolkodás meghatározó alakja lett. Tekintélye és hatása nem korlátozódott Európára, amit az is kiválóan érzékeltet, hogy 1986-ban az argentin Jorge Mario Bergoglio pontosan Guardini tanulmányozása céljából érkezett Németországba, ahol doktori értekezést kívánt írni a filozófiájáról.

„Mi végre ez a sok könyv?” – tette fel magának a kérdést hetvenedik születésnapján Romano Guardini. Ekkor ugyanis, 1955-ben már oly hatalmasra duzzadt és oly szerteágazóvá vált az életműve, hogy önmaga számára sem volt könnyen áttekinthető. A kérdésre azt a választ adta, hogy életútja során adódó feladatai szabták meg nyomtatásban megjelent művei sorsát, azaz minden tanulmánya és könyve lényegében alkalmi írásként született. Feladatainak sorozata legkésőbb 1918-ban kezdődött el: ekkor jelent meg A liturgia szelleme című karcsú kötete, amely egy csapásra hírnevet szerzett neki (öt év alatt tizenkét kiadást ért meg), és felkérések, megbízások egész sorát hozta magával. A rövid könyv már sok mindent magában foglalt abból, ami a későbbiek folyamán összeforrt szerzője nevével: a közérthető megfogalmazással párosuló szellemi eleganciát, az ember testi létezésének, a mozdulatoknak, a testtartásnak és általában az anyagnak szentelt figyelmet, a fokozott mértékű esztétikai érdeklődést, a hagyományos elgondolások és az újszerű felvetések különös elegyét. A mű például játékként, vagyis önmagán kívül semmilyen céllal nem rendelkező cselekvésformaként mutatja be a liturgiát, ami igencsak szokatlan volt a korban, akárcsak az, ahogyan a keresztény kultusz anyagi összetevői iránt érdeklődött. Mindezt pedig az a meggyőződése hatotta át, hogy a liturgia területén és általában a vallásban az igazság előbbre való a jóságnál, vagyis az értelem által felismerhető rend a döntő, nem pedig az a kérdés, hogy viszonyul hozzá az egyéni akarat.

Az emberkereskedelem bűncselekménye kiemelt figyelmet kapott az elmúlt húsz évben. A fegyver- és drogkereskedelem mellett a leginkább virágzó és legkevésbé kockázatos területe ez a szervezett bűnözésnek. Az iparág jelentős mértékben az elesettek és kiszolgáltatottak hosszú távú, akár éveken át tartó kizsákmányolásában nyilvánul meg a világban. A bűncselekmény felvirágzását az is eredményezte, hogy a büntetőeljárások kimenetelének sikerességét nagyban csökkenti az áldozatok lelki és fizikai kötődése az elkövetőkhöz. Az áldozatok az emberkereskedők állandó nyomása alatt tartva, félelmükben és kiszolgáltatottságukban hamar elveszítik önállóságukat és döntéshozatali készségüket. A kizsákmányolás gyakran együtt jár testi, lelki és/vagy szexuális bántalmazással, amely kényszerítő módszerként jelenik meg és torzítja el az áldozatok személyiségét. Csökken az önérvényesítő képességük, kialakulhat a tanult tehetetlenség, a teljes függőség az elkövető irányában, ami megalapozza az elkövető számára azt az alá-fölérendeltségi viszonyt, mely lehetővé teszi az áldozat ellenállás nélküli kiszolgáltatottságát és végrehajtó szolgaságát.

Magyarország elsősorban kiinduló (származási) és tranzit ország. A hatóságok elvétve észlelnek és azonosítanak külföldi emberkereskedelem-áldozatokat hazánk területén. A számadatok igen nehezen ellenőrizhetőek, mert nagyon magas a látencia e területen. Leginkább csak becsülni lehet, hogy hányan élhetnek házkörüli szolgasorban, pincékben, melléképületekben elszállásolva, illetve azokat sem látjuk, akik lakásokban, masszázsszalonokban szexuális szolgáltatásokat nyújtanak hazánkban. A magyar állampolgárságú áldozatok ezrével jelennek meg Nyugat-Európa egyes országában. A számadatok a külföldön prostituáltként munkába regisztrált nők, férfiak és gyermekek mennyiségét adhatják ki, illetve azokat az áldozatokat mutathatják meg, akik védett szálláshelyen vagy az igazságszolgáltatásban fordultak elő. Az Európai Bizottság számadatai szerint 2019–2020-ban Magyarország ott szerepelt az első öt ország között, amelyekben a legtöbb emberkereskedelem-áldozat van a populációhoz arányosan mérten.