LUKÁCS LÁSZLÓ

Lukács László beszélgetése Fabiny Tiborral

Fabiny Tibor 1955-ben született Budapesten. Irodalomtörténész, teológus, szerkesztő. A Károli Gáspár Református Egyetemen az Anglisztika Intézet igazgatója és a Hermeneutikai Kutatóközpont vezetője, a „Hermeneutikai Füzetek” sorozatszerkesztője.

Egyszer egy előadásában az Oxford-mozgalmat az egyház egyik leghitelesebb megújulási mozgalmának nevezte, amelyhez talán csak a reformáció fogható. Hogyan akarták megújítani az egyházat az Oxford-mozgalom tagjai?


A 16. századi reformáció a középkori katolikus hagyomány által elhanyagolt igét, a Szentírást fedezte fel, vagy — Luther szavaival — „szabadította ki” a középkori egyház „babiloni fogságából”; a három évszázaddal későbbi Oxford-mozgalom pedig a protestáns hagyomány által sajnálatosan elhanyagolt egyházat fedezte fel, az individualizmus, a szubjektivizmus, az egyoldalú biblicizmus, vagy annak újkori szekularizált változata, a protestáns racionalista liberalizmus „fogságából”. Véleményem szerint mind a reformáció, mind az Oxford-mozgalom Krisztus egyetemes egyházán belüli reformmozgalom volt. Newman tévedésnek nevezi azt a felfogást, hogy emberi ítéletnek vethetünk alá kinyilatkoztatott tanokat. Így ír: „Liberalizmuson én ezt a téves gondolatszabadságot értem, vagyis az értelem fennhatóságának kiterjesztését olyan tárgyakra, amelyekben az értelem saját felépítéséből következően nem képes sikerre vergődni, ezért ezekben nem is illetékes.” A 19. századi Oxford-mozgalom az ősegyház hitének még romlatlan erejében, az első keresztény évszázadok egészséges tanításában látta meg azt az erőt, amelynek újrafelfedezése az egyház megújulását, újraszületését eredményezheti. Newman a mozgalmukat az Apologia pro vita sua-ban egy „második reformációként” értelmezte (Európa, Budapest, 122.).


Newman többször használja a „nemzeti aposztázia” kifejezést — mit értett ezen? Milyen lehetőségeket látott ennek leküzdésére?


Ismeretes, hogy az anglikán egyház 16. századi létrejöttében nemcsak a reformáció eszméi, hanem emberi, prózai okok is komoly szerepet játszottak, s így a világi uralkodó lett az anglikán egyház feje. Tudjuk, hogy Morus Tamás tiltakozott e döntés ellen, s hitvalló kiállásáért a saját fejével fizetett. A vallási-teológiai szempontok így egyre erőteljesebben a politikai érdekeknek rendelődtek alá. A 19. századi protestáns liberalizmus számára már nem okozott problémát, hogy például 1833-ban az angol parlament hozzon döntést tíz írországi anglikán püspökség megszűntetéséről. Newman és Hurrell Froude, e fiatalon elhunyt küzdőtársa ezt a döntést a parlamentnek az egyházi ügyekbe való durva beavatkozásaként értelmezte. Newman fél évet Itáliában töltött Froude társaságában, s néhány nappal azután, hogy az év júliusában hazaérkezett Angliába, John Keble elmondta országszerte híressé vált prédikációját „A nemzet hitehagyásá”-ról. Newman számára ez a prédikáció jelentette az Oxford-mozgalom kezdetét. Keble a nemzet hitehagyásáról beszélt, ugyanis a parlament döntése Keble számára egy keresztény nemzet esetében a nemzeti hitehagyás jele, hiszen ha az állam, a törvényhozás dönthet egyházi ügyekben, akkor az egyház öntörvényűségét, apostoliságát éri sérelem, s ez azt is jelenti, hogy az angol egyház feje és fenntartója nem Krisztus, hanem a brit parlament. Mi lett volna, ha az első században a római hatalom döntött volna arról, hogy maga mellé vegye-e Timóteust Pál apostol — kérdezte Newman. Tíz nappal Keble prédikációja után Froude, H. R. J. Rose, W. Palmer és A. P. Perce-szel a Suffolk megyei Hadleigh-ben találkoztak, és ünnepélyesen megfogadták, hogy közösen küzdeni fognak az apostoli, azaz a katolikus hagyomány újraélesztéséért, úgy amint az az anglikán Book of Common Prayer-ben is kifejezésre jut, s létrehoznak egy társaságot, amely megszólítja a világiakat és a papokat egyaránt, sőt magát az érseket is. Newman és Keble erre a találkozóra nem jutott el, a hevesebb vérmérsékletű Froude viszont a kevésbé diplomatikus fellépést mellett érvelt, amikor az eseményről Newman egyetemi dolgozószobájában tanácskoztak. Newman és Froude még utazásuk alatt elhatározták, hogy a liberalizmus elleni sikeres fellépésük érdekében traktátusokat kellene megfogalmazni, amelyben az ősi keresztény tanítás hitelveit képviselik majd anglikán hittestvéreik számára. Ezért is nevezték az Oxford-mozgalmat „traktáriánusoknak”.


Szintén az akkori előadásában említette, hogy Newman „küldetéses ember” volt, mint Luther. Miben látja Newman küldetését?


Newman az Apologiában írja le, hogy „Kezdtem úgy érezni, hogy küldetésem van” (110.). „Dolgom van Angliában.” Ugyanakkor egy betegség keríti hatalmába, olyannyira, hogy szolgája azt gondolja, Newman haldoklik, és ezért az utolsó kéréseit akarja teljesíteni. Newman azonban így felel: „Nem fogok meghalni, mert nem vétkeztem a világosság ellen”, később ezt a mondatát az Apologiában így kommentálja: „Soha nem voltam képes rá, hogy pontosan megértsem, mit is akartam mondani akkor.” Előadásomban Newmant valóban Lutherhez hasonlítottam, aki a wormsi birodalmi ülésen állt ki a bátor mondatával: „Itt állok, másképp nem tehetek!”, ám eközben, s ezután is kísértések, gonosz gondolatok — ahogy ő nevezte — Anfechtung-ok gyötörték. De nem hagyta, hogy legyőzzék. Isten igéjében szilárdan, szinte makacsul megkapaszkodva ismételte magának újra és újra a zsoltáros szavait: „Non moriar sed vi­vam et narrabo opera domini.” („Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az Úr tetteit!”) Mindkettőjükre jellemző tehát az elhívás, a (halál közeli) betegség, s az engedelmesség. Akárcsak a nagy próféták esetében.

 

Newmanék álltak elő a „via media” ötletével. Miért volt vagy nem volt járható ez az út akkor? Járható-e napjainkban? Mennyiben tekinthető a mai ökumenikus törekvések elődjének?

A „via media” gondolata először Richard Hooker (1554–1600) Of the Laws of Ecclesiasical Politie című művében merült fel, s a kifejezés az Erzsébet-kor kompromisszumos egyházfelfogásának adott teológiai legitimitást. Ismeretes, hogy VIII. Henrik uralkodása (1503–1547) után az ifjú VI. Edward alatt (1547–1553) a radikális protestánsok, azaz a kálvinisták, a későbbi puritánok elődjei jutottak hatalmi pozícióhoz, majd ezt követte Véres Mária rekatolizációja (1553–1558). Az Erzsébet-kor az anglikanizmus „via media” gondolatával tudatosan a radikális protestantizmus és a római katolicizmus közötti egyensúly megtartására törekedett. A 17. század első felében a „ma­gas anglikanizmusban” (Donne, Herbert, Traherne és követői) értek meg a „via media” lelki és irodalmi gyümölcsei, de az egyensúly nem tarthatott sokáig, mert a század közepére hatalomra kerültek a puritánok, kitört az angol polgári forradalom. Newman (mint később T. S. Eliot) ezt az időszakot e forradalom előtti „anglo-katolikus szellemiséget” tartotta az ideális korszaknak. Newman és az Ox­ford-mozgalom többi teológusa a „romanizmus” és a „protestantizmus” szélsőségei között keresték az utat. Ugyanerről szólnak New­man harmincas évek második felében megjelent könyvei: Az egyház prófétai hivatala a romanizmussal és a népszerű protestantizmussal összevetve (1837), illetve Előadások a megigazulásról (1838) szóló műve. Az utóbbiban Newman a romanizmussal Luthert állította szembe, aki szerinte a hitről szóló tanításával kiszabadította ugyan a hívőt a cselekedetek romanista rabságából, de aztán otthagyta őket saját érzéseinek fogságában.
Hogy mennyiben tekinthető a mai ökumenikus törekvések elődjének a „via media”?
Személyes tapasztalatom, hogy az észak-amerikai protestantizmuson belül a korábbi, a római katolicizmustól tudatosan tartózkodó magatartást egyre inkább a katolicizmus felé való nyitás kezdi felváltani, amely az Oxford-mozgalomhoz hasonlítható. Sokan ugyanis azt vélik felismerni, hogy a kereszténység, eredeti közösségi jellege ellenére egyre inkább a magánélet szférájába volt kénytelen visszaszorulni, a protestáns egyházak vezetői ugyanakkor indokolatlan mértékben zsilipet nyitnak a divatos korszellem
(Zeit­geist) kívánalmainak Ez a jelenség számos komoly teológust késztetett arra, hogy otthagyja saját protestáns egyházát, és vagy az ortho­dox egyházhoz csatlakozzon, mint például a Luther-kutatás nagy tekintélye, Jaroslav Pelikan (1923–2006), vagy a római katolikushoz, mint az egykor evangélikus lelkészből katolikus pappá lett Richard John Neuhaus (1936–2009), az 1984-ben megjelent A Naked Public Square. Religion and Democracy in America, (A lecsupaszított köztér. Vallás és demokrácia Amerikában) című könyv szerzője és a First Things című, talán ma legnépszerűbbnek tartott teológiai lap szerkesztője. Nagy port kavartak az elmúlt évtizedben David Yeago, dél-karolinai egyház­ történésznek a „katolikus Luther”-ről szóló nézetei, valamint a „reformáció katolicitását” hangsúlyozó, a lutheránus egyházon belül egyre terebélyesedő mozgalom, melynek két rendszeres teológus a ve­ zetője, Carl E. Braaten és Robert W. Jenson. Vallják, hogy az Evangélium és az egyetemesség (katolicitás) nem lehetnek egymással ellentétes fogalmak, s hogy amiképpen a mai katolicizmus felfedezte a Szentírást, úgy a mai protestantizmusnak is fel kell fedeznie az egyházat. Ez a felismerés vezette őket arra, hogy elindítsák a Pro Ecclesia című magas színvonalú és nagy hatású ökumenikus folyóiratot. Az evangélikusok között az American Lutheran Publicity Bureau és folyóirata, a Lutheran Forum képviseli a liturgikus megújulást sürgető „evangéliumi katolicitás” lelkiségét.

2003-ban jelent meg a Jenson és Braaten által szerkesztett In One Body through the Cross. The Princeton Proposal for Christian Unity (Egy testben a kereszt által. Princetoni javaslat a keresztények egységére), amely 2005-ben magyarul is napvilágot látott a Hermeneutikai Füzetek 28. számaként. De mi is a helyzet Magyarországon? Erre a kérdésre ad választ az Egy házban élnek-e a keresztények? Magyar reflexiók a Princetoni javaslatra című kiadvány (Hermeneutikai Füzetek 30. Hermeneutikai Kutatóközpont, Budapest, 2007), amelyben tizenhat (nyolc felekezethez tartozó) hazai teológus, illetve egyházvezető fejthette ki véleményét a Princetoni Javaslatokról, illetve az ökumenéről. Közvetve talán ezekben a füzetekben is visszaköszön valamennyire a „via media” és az Oxford-mozgalom lelkisége.

A „via media” számomra nem egy dogmatikai kompromisszumos magatartás („mi engedünk ebben, ti engedjetek abban”), hiszen a hitvallás és a dogma lényege éppen az, hogy nem ismer kompromisszumokat. A „via media” inkább egy nyitott lelkiség, amely a megújulást szolgálja. A kereszténység történetében gyakran voltak megújító törekvések, ám ezek sajnos legtöbbször önállósodtak és megmerevedtek. Vajta Vilmos svéd-magyar evangélikus teológus írta, hogy a lutheri reformáció is a kezdetben korrektívum volt, de a „lutheranizmusban” a korrektívum sajnálatosan normatívummá torzult. Ez eredményezte a denominaciona­liz­mus, a felekezetiesség ideológiáját és szubkultúráját. De igaz ez a „romanizmusra”, a „protestantizmusra”, a „presbiterianizmusra”, az „evangelikalizmusra”, sőt magára az „ökumenizmusra” is. A 16. században helyesen ismer­ték fel, hogy „ecclesia semper reformandi debet” (az egyháznak állandóan megújulásra van szüksége”, vagyis, hogy a korrek­tívum maradjon csak mindig korrektívum.


Newman az apostoli atyákat kezdte tanulmányozni, hogy az egyház igazi, hamisítatlan lényegére rátaláljon. A lutheri felfogás szerint az első zsinatok mennyiben tekinthetőek a Biblia hiteles interpretációjának?


Nem szabad elfelejtenünk, hogy Luther a Szentírás professzora volt, az ő felfogásában az „norma normans” (mértékadó norma), amíg minden más (hitvallás, dogma, tanítás, hagyomány) csak „norma normata” (megmért norma) marad. Luther úgy vélte, nem az egyháznak van alárendelve a Szentírás, hanem a Szentírásnak az egyház, nem az egyház teremti, „hozza létre” a Szentírást, ha­nem a Szentírás teremti, „hozza létre” az egyházat. Az előző primer módon isteni, az utóbbi csak szekundér módon az. Luther számára a Szentírás nem statikus isteni kinyilatkoztatás, hanem a Lélek ihletése alapján az Írásnak a benne feszülő dünamisszal le kell rombolnia az ember által képzett autoritást, legyen az az egyházi struktúra (Róma), a tárgyiasított Lélek-fogalom (Münzerék), vagy akár az objetívként előadott írásprincípium (biblicizmus). Heiko Obermann mutatta ki, hogy a reformáció fő áramlata (szemben a rajongókkal) nem a tradíciót, az élő hagyományt, hanem a tradicionalizmust vetette el (Pelikan megfogalmazásában: „a tradíció a holtak élő hite, a tradicionalizmus az élők holt hite”.) A reformáció még érzékelte és vállalta azt a harmóniát, ami a Szentírás, az apostoli hagyomány és az egyházi tanítás között van. Obermann „tradíció I.”-nek nevezte, amikor a Szentlélek által létrehívott egyház, a Szentírás és hagyomány szervesen még egymásra utal és mutat. A „tradíció II.” viszont az a nézet, hogy a hagyomány „kiegészíti” a Szentírást. A 17. századra azonban megmerevedtek a frontvonalak: a 16. századi dinamikus Írás-elv biblicizmussá és szubjektivizmussá torzult, a romanizmus a Trentói zsinat után a reformációra adott válaszként pedig a hit „két forrását” (Szentírás és a hagyomány) kezdte hirdetni. Obermann szerint ez a „tradíció II.” eszméje, amely már teljesen idegen a reformáció gondolatvilágától. Newman helyesen érzékelte, hogy a 16. századi reformáció egyrészt szubjektivizmusba, másrészt merev biblicizmusba torzult. Ám véleményem szerint ez nem volt szükségszerű folyamat. Kár, hogy Newman nem írt kommentárt a Szentírás egyes könyveiről, s kár, hogy csak másodkézből tanulmányozta Luthert. A rajongók vetették el az egyházat, nem Luther. Luther a zsinatokat sem vetette el: írt egy jelentős könyvet is A Zsinatokról és az egyházról címen. Ebben a könyvben szól az egyház „hét jegyéről” (notae ecclesiae), ezek az ige, a keresztség, az oltári szentség, az imádság, a kulcsok hatalma, az egyházi szolgák elhívása és a szent kereszt.


Newman fontos felismerése volt a dogma, illetve a dogmafejlődés. Hogyan értelme­zi-értékeli ezt?


Az Evangélikus Teológián, ahol negyedszázada tanultam, Prőhle Károly professzor szemléletesen magyarázta nekünk, hogy a hitvallások mindig valamilyen hitvallási helyzetre (status confessionis-ra) voltak válaszok. A változó kihívások, az újabb és újabb eretnekségek megjelenése a hitvallás, illetve a dogma differenciálását eredményezte. Ugyanakkor nem szabad szem elől tévesztenünk az állandóságot a változásban. A reformátorok így definiálták a számukra kőkemény igazságot: „Verbum Dei Manet in Aeternum = Isten igéje megmarad örökké.” „Megszáradt a fű, elhullt a virág; de Istenünk beszéde mindörökre megmarad” (Ézs 40,8; 1Pét 1,24–25). „Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak” (Mt 24,35, Mk 13,31, Lk 21,33). „S a világ elmúlik, és annak kívánsága is; de a ki az Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké” (1Jn 2,17). Bár úgy szoktunk fogalmazni, hogy hitünk zsinórmértéke a Biblia, ám ha a Biblia Krisztusról szól, s ha a Szentírás fő mondanivalója az Evangélium, akkor helyesebb úgy fogalmaznunk, hogy nem egyszerűen az Írás, hanem a Krisztus a zsinórmérték, a normák normája. Ő az állandó, őnála „nincs változás, vagy változásnak árnyéka” (Jk, 1,17), mert „Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz” (Zsid 13,8).

Magam részéről óvatosan használom a „dogmafejlődés” fogalmát. Nem nehéz belátnunk, hogy Newman „dogmafejlődés” gondolata mögött ott van a 19. századra jellemző „fejlődés-eszme”, az organikus idő- és történelemfelfogás: Darwin, Hegel és Marx is. Az ő eszméik koreszmék voltak, amelyek többnyire le is áldoztak a korral. Ami azonban állandó, változatlan, kimeríthetetlen, az az Isten bölcsessége, amiképpen a végtelen Teremtő a véges embernek kinyilatkoztatta magát, azaz kapcsolatot létesített önmaga és mi közöttünk. Természetesen a megértésnek vannak különböző fokozatai, helyzetei, „kontextusai”, s igaza van Gadamernek és Ulrich Luznak, hogy a megértés hatásnak bizonyul. A Szentírás a föld mélyéről feltörő forrás, s annak hatása a történelem egyes korain át kanyargó folyó. Való igaz, hogy mi magunk is e hatástörténetnek vagyunk az eredményei: az emberi történelem folyóján egy ladikban evezünk. Ám azt jó, ha sohasem vétjük szem elől, hogy honnan van a forrás, ki az, aki a vizet és az élőlényeket teremtette?


Newman először az evangelikalizmushoz csatlakozott. Hogyan látja a mai evan­ge­li­kál megújulási mozgalmakat?


Az evangéliumi kereszténység vagy az evangelikalizmus jellegzetesen protestáns jelenség, amely elsősorban az angolszász — brit és amerikai — protestáns kereszténységben keletkezett a 18. század folyamán, válaszul a felvilágosodás korszellemének engedő liberális keresztény felfogásra, amely sok szempontból feladta a keresztény tanítás és hitélet kétezer éves örökségét. Az angol evangéliumi kereszténység legtermékenyebb szerzője, Alister McGrath (1953–) az evangelikalizmus hat megkülönböztető jegyéről beszél, melyek a következők: (1.) Jézus Krisztus méltósága, aki egyszerre a megtestesült Isten és Úr, s a bűnös emberiség megváltója. (2.) A Szentlélek uralma, akinek a személye elengedhetetlen Krisztus jelenlétének és művének jelenvalóvá tételéhez. (3.) A Szentírás elvitathatatlan tekintélye. (4.) A személyes megtérés szükségessége. (5.) Az evangelizációnak mind az egyén, mind a közösség számára elsődlegesnek kell lennie (6.) A keresztény közösség elengedhetetlen mint a lelki táplálkozás, testvériség és növekedés helye. Newman maga is először „megtért”, „újonnan született” kereszténynek vallotta magát. Az evangelikaliz­mus alapvetően missziói, mozgalmi beállítottságú kereszténység, amely a kiüresedett, halott formákba kívánt életet lehelni. Megkockáztatom, hogy evangelikalizmus nélkül Oxford-mozgalom sem lett volna, hiszen közös bennük a megújuláson munkálkodó, reformálni kívánó benső elkötelezettség. Newman azonban fokozatosan elidegenedett e protestáns lelkiség individualizmusától, ekkléziológiai közömbösségétől. Felismerte — szerintem helyesen —, hogy egyház-defektusban szenved a 19. századi protestantizmus. S ez a felismerés irányította Róma felé. Érdekes módon ma az ezredforduló Ameriká­jában a tanításbeli erózió, a teológiai revizionizmus elleni küzdelemben mintha újra szövetségest találna egymásban az evangelikalizmus és a katolicizmus. Pedig a 17. századi „alapító atyák” óta nemcsak gyanakodva nézett egymásra a „biblikus kereszténység” (evangelika­liz­mus) és a „liturgikus kereszténység” (katolicizmus), hanem az előző hitetlennek tekintette az utóbbit, az utóbbi pedig eretneknek, szektásnak az előbbit. Ám 1993-ban Charles Colson és John Neuhaus kezdeményezésére egy új szellemiségű dokumentum született: Evangelicals and Catholics Together: The Christian Mission in the Third Millenium (Evangelikálok és katolikusok együtt: keresztény küldetés a harmadik évezredben). Érdemes a kérdéshez tanulmányozni William M. Shea The Lion and the Lamb. Evangelicals and Catholics in America (Oxford University Press, 2004) című könyvét. Ma már nem meglepő, hogy az amerikai evangelikalizmus legkiválóbb történészei: George Marsden és Mark Noll éppen a katolikus Notre Dame Egyetemen nyernek professzori kinevezést. Az sem ritka dolog, hogy neves evangelikál vagy protestáns tudósok, ahogy ott mondják: „swimming the Tiber”, átússzák a római Tiberis folyót, azaz Newman mai követőiként — katolizálnak.

vigilia@katolikus.hu | Módosítva: 2011.01.27.