PROHÁSZKA LÁSZLÓ

A Vigilia beszélgetése

Csíkszentmihályi Róberttel

Az idén hetven éves Munkácsy-díjas, Érdemes és Kiváló művész a hazai kortárs szobrászat kimagasló egyénisége. Csíkszentmihályi Róbert több hazai és külföldi köztéri szobor, rengeteg egyedi, különleges hangvételű kisplasztika, valamint számos érem és plakett alkotója. Gazdag és sokrétű alkotópályája során jelentős egyházművészeti alkotásokat is készített. A Szentendrén élő művésztől távol áll minden póz. Természetes, nyitott és közvetlen. Kézszorítása viszont ma is kemény, határozott.

Édesapja magyar, édesanyja olasz származású. Fiumében volt az esküvőjük, Ön viszont már Budapesten született. Mesélne a családról és a gyermekkoráról?

Édesanyám fiumei olasz ügyvéd lánya. Nagyapám fiumei magyar konzul volt, így került apám olasz gimnáziumba, édesanyám iskolatársaként. 1939-ben házasodtak össze, és azonnal Budapestre költöztek, én már itt születtem 1940-ben. A háborút gyerekként éltem át, nem sok emlékem van róla. Alig egy hónappal a harcok befejező¬dése után egy szovjet katona megállította apámat az utcán, és munkára invitálta. Nem engedte be a lakásba a kabátjáért sem, mondván, csak néhány órás „malenkij robot”-ról van szó. Apám két és fél év múlva került haza egy uráli munkatáborból. Édesapám elhurcolása után, másfél hónapos kalandos utazással sikerült kijutnunk a nagyszülőkhöz Fiumébe, amely ekkor már Jugoszláviához tartozott. Amikor apám Pestről hírt adott kiszabadulásáról, azonnal utaztunk haza. Itthon sokáig nagyon nehéz körülmények között éltünk, hosszú évekig heten laktunk egy szobában: a két szülő és az öt gyerek. Csak 1956 után sikerült kicsivel nagyobb lakáshoz jutni, ekkor már másfél szobában lakott a család.

Elvégezte a Képzőművészeti Gimnáziumot, majd a Képzőművészeti Főiskolát. Érték meghatározó élmények, voltak máig emlékezetes tanárai?

Szüleim bár nem művészek, de széles látókörű, művelt emberek voltak. Látták, hogy ügyesen festek és rajzolok, tizenkét éves korom¬tól képzőművészeti körbe jártam. Ezt követően felvettek a Török Pál utcai Képzőművészeti Gimnáziumba, díszítőszobrász szakra. A főiskolára csak harmadszorra jutottam be, a középiskola után két évig díszítőszobrászként dolgoztam. Bár nem igazán szeret¬tem, később sok hasznát vettem az itt szerzett szakmai ismereteknek. Ugyanakkor egyre erősebben éreztem, hogy szobrász akarok lenni. A gimnáziumban — noha engem nem tanított — Somogyi József volt rám nagy hatással. Megnyerő személyiségéből sugárzott a biztatás: a művészet világa csodálatos világ, van miért dolgozni. A főiskolán a szó klasszikus értelmében nem voltak igazi mestere¬im. Nem választottunk — nem választhattunk — mestert, ahogy tanáraink sem választhattak ki minket tanítványnak. Pátzay Pálnak nagy tekintélye volt, neoklasszicista formavilága azonban akkor nem vonzott. Erősen hatott rám viszont két művész, akik nem is tanítottak a főiskolán. Medgyessy Ferenc, de leginkább Borsos Miklós alkotásait csodáltam. Borsos nem volt „hivatalos szobrász”, meg tudta őrizni autonóm személyiségét. Lelket tudott lehelni a kőbe és bronzba. Szobrai a lelkükkel szóltak, és szólnak ma is.

Kiemelten jelentős szakrális alkotásai a vatikáni Szent Péter székesegyház 1980. október 8-án felavatott Magyar Kápolnájának három domborműve. Hogyan emlékszik vissza ezekre a munkáira?

Amikor VI. Pál pápa 1977-ben hozzájárult a Magyar Kápolna létesítéséhez, Lékai bíboros úr a Képző- és Iparművészeti Lektorátust kérte fel a pályáztatásra, hogy ki készítse a kápolna domborműveit. Végül úgy alakult, hogy a pályázók mindegyike részt kap a feladatból. Az idősebb kollégák természetesen a közismert szenteket választották, a fiataloknak — így nekem is — a kevéssé ismert boldogok maradtak. Így mintáztam meg Árpád-házi Boldog Erzsébetet, aki a svájci Töss kolostorában halt meg. III. Endre halála után hazahívták a trónra az utolsó Árpád-házi hercegnőt. Ő nem akart pártviszályt az országban, ezért honvágyát legyőzve, nem tért vissza. A legenda szerint a haldokló hercegnő cellája ablakában egy kismadár jelent meg, és magyar éneket dalolt. Ezt a kedves történetet ábrázolja a dombormű, amelyen Erzsébet modelljéül feleségemet választottam. A háttérben látható magyar lovas alakját a nagyszentmiklósi kincs egyik domborműve ihlette. Boldog Dominici János domonkos szerzetesről korábban nem hallottam. A raguzai érseket a pápa Zsigmond király kérésére küld¬te Magyarországra. Hamar megtanult magyarul, a hívek szinte tódul¬tak prédikációit hallgatni. A dombormű is a prédikáló főpapot ábrázolja. A hallgatóság megformálására az 1974-ben feltárt budavári gótikus szoborlelet néhány szobra szolgált mintául, hiszen Já¬nos atya valóban ilyen budai polgároknak prédikálhatott. Dominici Jánosról hiteles ábrázolás nem maradt fenn, arcvonásait Lékai Lászlóról mintáztam, míg a háttérbe, a polgárok között elvegyülve, a saját arcképemet is becsempésztem. Nagy Lajos magyar király lánya, Boldog (napjainkra már Szent) Hedvig férjével, Jagelló Ulászló litván fejedelemmel együtt látható, aki egész Litvániát a keresztény hitre térítette. A királynőről korabeli ábrázolást nem találtam, de a litván uralkodó portréja a krakkói Wawel székesegyházában levő síremléke alapján készült. Ez a dombormű 1980-ban az új, lengyel származású pápára, II. János Pálra tekintettel érezhetően nagyobb hangsúlyt kapott. A Vatikánban külön képeslapot nyomtattak az alkotásról. Valószínűleg a lengyel zarándokok is felfedezték a művet: az évek során Hedvig alakja a koronás fejétől a lábáig, szó szerint fényesre kopott a sok simogató kéz nyomán.

Fontos alkotása a budapesti Batthyány téri Szent Anna-plébániatemplom 1984-ben készült szembe miséző oltára és ambója. Miként lehetett megoldani egy modern alkotás harmonikus beillesztését a barokk környezetbe?

Neobarokk megoldás eleve nem jött szóba. Bár meggyőződésem, hogy minden, már adott helyszín esetében a művészi alázat a legfontosabb, ezt az elvet itt nem tudtam érvényesíteni. A feladatot ráadásul behatárolta, hogy rendelkezésre állt hat, Rómából származó márványtömb. Először olyan oltárt terveztem, amelynek központi eleme egy hatalmas asztal, amelynek két oldalán hat-hat apostol ül. Elkészítettem hungarocellből az életnagyságú alakokat és az oltárasztalt, de amikor a Műemlékvédelmi Hivatal munkatársai megnézték a helyszínen, mélységesen felháborodtak. Túl hangsúlyosnak és idegennek vélték az alkotást a barokk környezetben. Lehet, hogy igazuk volt. Végül kialakult a ma is látható egyszerű oltár és a két ambó, rajtuk bronz domborművekkel. Tekintettel arra, hogy a Szent Anna-templom a vak és gyengén látó hívek lelki gondozásával is foglalkozik, a plasztikák a látás gondolatkörét idéző bibliai jeleneteket ábrázolnak: Emmauszi tanítványok, A jerikói vak, Krisztus és Tamás.

1997-ben nagy sikerű közös kiállítása volt Balázs Mihály és Török Ferenc építésszel, Somogyi-Soma László festőművésszel. Emlékszem, a megnyitón akkora volt a tömeg, hogy az érdeklődők közül sokan nem fértek be a Vigadó Galériába, és az utcán álltak. Milyen egyházművészeti alkotások fűződtek ehhez az együttműködéshez?

A Török Ferenc tervezte ábrahámhegyi kápolna melletti keresztút stációi máig emlékezetes munkám. Úgy érzem, sikerült megtalálni a harmóniát az alkotások és az új templom, valamint a környezet között. Egy ízben, a stációk eredeti gipszmintája — az öntés után kicsit letisztított és kijavított állapotban — a szentendrei Péter-Pál templom¬ban került kiállításra. Itt olyan harmonikusan simultak a templom belső terébe, hogy a plébános úr kérésére véglegesen a helyükön maradtak. Érdekesség, hogy az alkotások gipszben jobban tetszenek, mint bronzba öntve. Jól élnek a templombelsőben, megjelenésük archaikus hangulatot kelt. Az 1994-ben lemondott világkiállítás vatikáni pavilonja helyén 1996-ra felépült Magyar Szentek templomát Török Ferenc és Balázs Mihály tervezte. Az épületnek egy erre a célra kialakított külső rámpá¬ján szándékoztak elhelyezni azt a stációsorozatot, amelynek gipsz¬terveit elkészítettem. A domborművek ferdén levágott tetejű, az emelkedés arányában egyre csökkenő magasságú oszlopokra kerültek volna. Sajnos a kivitelezésre nem került sor.

Műterme egyik polcán egészen különlegesen megformált Pietà látható.

Ezt az ugyancsak Török Ferenc tervezte felsőpakonyi katolikus templom számára mintáztam. Végül nem került kivitelezésre, úgy tudom, egy erdélyi származású fafaragónak a domborművem által ihletett munkáját helyezték el a templomban. Ez a fából faragott változat azonban nem az én művem, lényegében nincs közöm hozzá.

Több jelentős alkotása kötődik ferences templomokhoz, iskolához. Ho­gyan alakult a kapcsolata a ferences renddel?

Négy gyerekem közül három a szentendrei ferences gimnáziumba járt, így a kapcsolat eleve adott volt. Ányos atya — aki sajnos már nem él — nemcsak irodalomtanár volt, hanem szinte az iskola mindenese. 1984-ben ő kért meg, készítsek Szent Ferenc szobrot a gimnázium számára. Egyetlen kikötése volt: „csak ne madarakkal”. Tiszteletben tartottam a sablonokat kerülni kívánó elképzelést, ezért egy maga szerkesztette hangszer-félével ábrázoltam Szent Ferencet, aki a legenda szerint két kis fadarabból próbált hangokat csiholni, és végül mennyei zene hallatszott. Feje azért az égre tekint, hátha megpillantja kedves madarait. Egyébként Assisi és Carceri igen közel áll hozzám. Bár turisták és természetesen zarándokok itt is van¬nak, ezeket a helyeket még nem özönlötte el az idegenforgalom. Itt még részese lehet az ember a csendnek, még érezhető lelki közelségbe kerülhet Szent Ferenccel.

1996-ban Pasarétre, az 1935-ben felszen­telt modern stílusú ferences plébániatemplom számára is készített szobrot.

A pasaréti Páduai Szent Antal plébániatemplom külső kerítése melletti, évtizedeken át üresen álló falfülkébe a rend felkérésére Szent József szobrot készítettem. A szoborfülke méretéből eredően, csak ülő szobor jöhetett számításba. A mészkőből faragott ötnegyedes életnagyságú munkám Józsefet az ölében kis Jézussal ábrázolja. Örülök, hogy — amint hallottam — a hívek befogadták az alkotást.

A Margit körúti rendház falán 2009 óta látható egy ferences emlék.

Az ötlet, hogy a rendház bejáratánál a kapu és az ablak közé kellene egy művészi alkotás, évekkel korábban megszületett. A ferences rend 2009. évi jubileuma meghozta az akaratot is a tervhez. Három változatot is készítettem, amik közül a szívemhez legközelebb álló került kivitelezésre, melyen a falba beépített kis ablakon át kitekintő barátot ábrázol. Eredetileg arra gondoltam, magát Szent Ferenc arcvonásait mintázom meg, végül — bár a háttérben halványan látszik a glória — inkább ismeretlen ferences barát feje tekint ki az ablakon. Noha az ablak alsó részén az 1209–2009 felirat utal a jubileumra, az igazi lényeg a nyitás az utca felé. Az alkotás szerény, nem tolakodó módon jelzi az arra járóknak: ebben a házban ferencesek élnek.

Több száz érmet és plakettet készített, köztük egyházi vonatkozású­akat is. Minden évben mintáz karácsonyi érmet. Hogyan született az ötlet, hány példány készül évente, kik kapnak ezekből a művekből?

Bár már negyven évvel ezelőtt csináltam egy-egy karácsonyi érmet, az ötlet nem az enyém. Kedves kollégám és barátom, Asszonyi Tamás találmánya, hogy minden karácsonykor készít érmet. Adott nekem belőlük, én is készítettem, én is adtam neki. Amióta kialakult ez a szokás, minden évben kíváncsian várjuk, mit alkotott a másik. Évente más-más dolog ad aktualitást az éremhez. Persze így sem könnyű mindig rátalálni a jó és főleg jól megjeleníthető témára. Ezek a karácsonyi érmek egyébként csak a család és a barátok számára készülnek. Kereskedelmi forgalomba nem kerültek, legfeljebb kiállításon lehet látni őket.

Nemrég Michelangelóról beszélgettünk. Van-e élő, megfogható üzenete a reneszánsz művészetnek a ma élő szobrász számára?

A reneszánsz a művészettörténet nagy pillanata, és legerősebben fénylő csillaga Michelangelo. Őt mindenek felett tisztelem és csodálom, magatartása és alkotásmódja máig ívelő példa. Gyönyörűen kivitelezett remekművei mellett felfedezte: nem biztos, hogy mindig, mindent az utolsó simításig be kell fejezni. Félig vagy alig késznek látszó szobrai megrendítő erejükkel egy hatalmas lélek vívódásairól tanúskodnak, a nézőt ötszáz évvel később is együtt gondolkodásra késztetve.

Somogyi Antal, aki az 1930-as években sokat tett a modern hazai szakrális művészet elfogadtatásáért, azt írta, a templomban látható giccs nem csak művészeti kérdés, mivel szinte kiszámíthatatlan mértékű kártevést okozhat a hívekben. Mi erről a véleménye?

Egyetértésem mellett sajnos képtelen vagyok azonosulni ezzel a szigorúsággal. A hitet nem lehet az esztétika felől megközelíteni. Az érzelgősségre alapozó, hazug álművészet az utóbbi évszázadban elborította az ez irányban kevésbé jártas és így kiszolgáltatott rétegeket. Ma sok egyszerű vallásos ember számára a másnak giccsesnek ható templomi szobor szent dolog. Ebben a helyzetben valószínűleg a műveltebb hívektől várható el nagyobb türelem. Eközben természetesen arra kell törekedni, hogy minél magasabb színvonalú művészi alkotások kerüljenek a templomokba. Sok múlik a helyi plébános műveltségén és esztétikai érzékén, s még több azon, át tudja-e adni valamilyen formában a híveknek a képzőművészet iránti érzékenységet és igényt.

1964 óta él Szentendrén, amelynek mára már díszpolgára. Mit jelentett és mit jelent Önnek ez a város?

A főiskola előtti díszítőszobrászati munkálkodásom során félretett összegből egy kis darab kukoricaföldet tudtam venni a Pomázra vezető földút mellett. Itt építettük fel később a házunkat feleségemmel, Évával. Hozzáértésünk nem volt, pénzünk is alig, de segítettek a családtagok és a barátok. A főiskola befejezése után sokat dolgoztam, pályáztam, minden szakmai lehetőséget kihasználtam. Aztán jöttek a kisebb-nagyobb sikerek, már nem kellett minden pályázaton ott lenni, jobban tudtam saját elgondolásaimra koncentrálni. Amikor ide költöztünk, nem gondoltam, hogy ennyi művész él a városban. A kialakuló kapcsolatok, a hosszú beszélgetések inspirációt és egyben művészi kontrollt jelentettek. A szentendreiek és az itt élő művészek egyaránt barátságukba fogadtak. Otthon érezzük magunkat.

A Péter-Pál templomba került stációkról már korábban szó esett. Milyen más alkotásai kötődnek ide?

A templom számára 1999-ben a névadókra utaló Szent Péter és Szent Pál vörösmárvány-domborművet készítettem, 2001-ben a négy evangélistát szimbolizáló, kisméretű domborműveket mintáztam a szószékre. A jubileumi Szent Erzsébet-év alkalmából a templom melletti kis teret Szent Erzsébetről nevezték el. Tőlem egy erre utaló bronztáblát kértek az épületre. Utóbb derült ki, hogy eredetileg csak szöveges táblára gondoltak, én viszont természetesnek vettem, hogy bronzba öntött domborművet készítsek. A megrendelők először meglepődtek, de aztán örömmel fogadták a plasztikai változatot, amelyet 2007-ben avattak fel a templom falán.

2010. március végén nyílt meg két hónapig nyitva tartó életmű kiállítása a szentendrei Művészet Malomban. Milyen jelentős új műve látható itt?

2009 végén fejeztem be a Mind elmegyünk című munkámat, amely egy évig készült. A kompozíció harminc kisméretű bronzszoborból épül fel, mégis egységes alkotás. Az elmúláshoz vezető út emberi megélésének különbözőségét ábrázolja. Maguk a szobrok nem önálló kisplasztikák, nem annak készültek. Alapvetően a mű egészének van mondanivalója. Először ezen a kiállításon találkozhatott a közönség ezzel a munkámmal.

Min dolgozik most, milyen tervek foglalkoztatják?

Egy ilyen átfogó, nagy kiállítás után nehéz erről beszélni. Terveim és elképzeléseim persze vannak, a megrendelői szándék sem hiányzik. A kismarosi templom számára, ahová 1989-ben már készítettem mahagónifából nagyméretű Krisztus-, majd Szűz Mária-szobrot, szeretnének egy Szent Józsefet is, ugyancsak fából faragva. Vannak portré felkérések is, úgyhogy lesz tennivaló bőven ezután is. Mindig tevékeny voltam, azt hiszem a szobrászé az a szakma, ahonnan gyakorlatilag soha nem megy nyugdíjba az ember.

vigilia@katolikus.hu | Módosítva: 2011.01.27.