FINTA GÁBOR
SZÉNÁSI ZOLTÁN

A Vigilia beszélgetése

Pomogáts Bélával

(II. rész)

Az egyetem elvégzése után az akkor nemrég alapított Irodalomtudományi Intézetben kezdett dolgozni, majd 1964-ben került vissza ismét a kutatóintézetbe, amikor megindultak az irodalomtörténeti szintézis, közismert nevén a Spenót, munkálatai. Milyen szellemiség uralkodott az Irodalomtudományi Intézetben?

1962-től már jelentek meg írásaim szakfolyóiratokban, az Irodalomtörténetben, az Irodalomtörténeti Közleményekben, és kapcsolatban voltam újra az Intézettel is. Voltak barátaim, akik igyekeztek engem visszahozni: Bodnár György, Czine Mihály, Rába György és mások. Végül erre úgy adódott lehetőség, hogy akkor készült az irodalomtörténeti kézikönyv (népszerű nevén a Spenót) hatodik kötete, tehát a két háború közötti irodalommal foglalkozó kötet. Ebben volt egy fejezet a népi írók költészetéről, Erdélyi József, Sinka István, Gulyás Pál és mások munkásságáról. Ezt a pártközpont egyik munkatársa írta, de nem tudta rendesen megcsinálni. Szabolcsi Miklós, aki akkor az Intézet gyakorlati vezetője volt – Sőtér volt az igazgató, Szabolcsi ügyvezető igazgatóként működött –, üzent nekem, hogy most megmutathatom, tudok-e valamit. Kaptam rá négy hetet, belevetettem magam ebbe a munkába, és megírtam ezt a fejezetet, meg is jelent a Spenótban. Ennek volt a következménye az, hogy 1965 novemberétől újra az Intézetnek voltam a segédmunkatársa. Ahogy mondtam, barátaim voltak ott, akik mindent megtettek azért, hogy jól érezzem magam. Egyébként is az Intézet légköre egy akkori, vagy akár mai magyarországi munkahelyhez képest is elsőrendű volt, baráti légkör uralkodott. Csupa olyan ember dolgozott ott, akik már régről ismerték egymást: Bodnár György volt a közvetlen főnököm, az osztály vezetője; Béládi Miklós volt ott és Rába György; a XIX. századi osztályon Fekete Sándor, aki Petőfivel foglalkozott, és 1956 után szintén le volt csukva; az elméleti osztály vezetője Nyírő Lajos volt, aki egyben párttitkárként is működött, de mondhatom, hogy ilyen jó párttitkárt még elképzelni is nehéz, egy teljesen liberális, demokratikus szellemű ember volt. Utánam egy-két évvel került oda Kenyeres Zoltán, Rónay László, Tverdo­ta György, Erdődy Edit, Ferenczi László, Pór Péter és mások. Nagyon jó baráti közösség alakult ki, nem csak kollégák voltunk, jó barátok is, összejártunk, rendeztünk közösen szilveszteri bulikat. Pór Péterék­kel még nyaralni is elmentünk. Szóval nagyon kellemes légköre volt az Intézetnek, egyáltalán nem volt semmiféle hivatalos pártjellege. Emlékszem, egyszer Szabolcsi Miklós tartott valami bevezetőt egy intézeti plenáris értekezleten, és kiszaladt a száján az a mondat, hogy: „a marxizmus, amit én ebben a körben csak félve merek kiejteni”. Ez jelezte azt, hogy milyen szabad világ volt ott. Hetente kétszer kellett bemenni, általában szerdán voltak az osztályértekezletek, hétfőn az ember a könyvtárban dolgozott. Egyébként a folyosón éltünk, Fekete Sándornak jelent meg egy könyve ezekről a folyosói szimpóziumokról, ott mindig szabad beszéd folyt. Vásárhelyi Miklós került később az Intézetbe, a Nagy Imre-kör egyik jeles tagja. Minden feszélyezettség nélkül beszéltünk és barátkoztunk.

Persze voltak az Intézetben olyanok is, akik nyilván jelentéseket adtak arról, hogy mi történik, de ez minket nem nagyon érdekelt. Azóta kaptam kézhez belügyi anyagokat, amikben le van írva, hogy miket mondtam itt meg ott, de ennek akkor nem volt olyan nagyon nagy jelentősége. Emlékszem, hogy kijárt az Intézetbe egy belügyi muki, akit „Mélynövésű”-nek tiszteltünk, mert körülbelül 140 centis volt, és mindig a párttitkárral konzultált. Egyszer Béládinak, aki pártvezetőségi tag volt, kellett ezzel az emberrel beszélgetnie. Véletlenül rájuk nyitottam az ajtót, Béládi egy kicsit zavarba jött, és azt mondta: „Bemutatom magának Pomogáts Bélát.” Mire a pasasnak elhúzódott a szája: „Ismerjük mi a Pomogáts elvtársat nagyon is jól.” Ez elég vérfagyasztóan hangzott. Szóval ettől eltekintve az ember jól érezhette magát, nagyon hálás vagyok azért, hogy azokat az éveket, amelyeket mások iskolában vagy egyetemi katedrán sok szorongás és gyötrődés közepette töltöttek el, a béke szigetén élhettem meg. Életem során kétszer is élvezhettem azt, hogy a béke szigetén élhetek: a piarista gimnáziumban, ahol a Rákosi-korszaknak a legszörnyűbb éveit vészeltem át, másodszor az Intézetben, ahol a Kádár-korszakot éltem túl. Őszintén mondhatom, hogy ezért az a négy-öt év, ami az életemből börtön, letartóztatás meg üldöztetés miatt kiesett, nem is volt nagy ár. Mondhatom, hogy megérte, mert utánuk valóban békés vi­lág következett. Egy ideig persze nem kaptam útlevelet, időnként éreztem, hogy figyelnek, de nekem ötvenhatban nem volt olyan nagyon nagy szerepem, ami miatt mondjuk becsukhattak volna, kifejezetten csak azért vittek el, hogy beszervezzenek, és mondjuk azt végül is idővel tudomásul vették, hogy ez nem sikerült. A hatvanas évek második felétől, vagy inkább a hetvenes évektől már elég nyugodtan dolgozhattam. A könyvtárban töltöttem az életemet, nagyon sok mindent megcsináltam, sok olyan tanulmányom is született, amelyek akkor nem is jelenhettek meg kötetben, később viszont már igen. Az, hogy látszólag ilyen termékenynek bizonyultam nyolcvankilenc után is – most tartok a kilencvenkettedik önálló könyvemnél –, nagyrészt annak volt köszönhető, hogy akkoriban sokat dolgozhattam. A rendszerváltozás után részben lefoglalt a közélet, de volt annyi tartalékom, hogy a tevékenységem folyamatos lehetett.

Ön mára példátlanul gazdag irodalomtörténészi életművet tudhat magáénak. Hová esnek a hangsúlyok e közel száz kötetet kitevő életművön belül?

A kilencvenkét saját művem mellett van még hetvenegy, amelyek sajtó alá rendezések, antológia- és szöveggyűjtemény-szerkesztések. Az első hangsúly kétségtelenül az erdélyi irodalomra esik. Ennek is megvan a története: 1956 szeptemberében be kellett jelentenünk a Tanulmányi Osztályon, hogy miről fogjuk írni a szakdolgozatunkat. Akkor „nagy nemzeti föllendülés” volt érzékelhető. Jó barátom volt Gömöri György, akivel arra jutottunk, hogy írjunk erdélyi írókról. Ő Dsida Jenőt választotta, én Kuncz Aladárt. Ennek több oka volt: egyrészt szerettem A fekete kolostort, amit még diákkoromban olvastam. Kuncz Aladár azon a klinikán halt meg 1931-ben, ahol anyám orvosként dolgozott, de akkor én még persze nem éltem. Tetszett a könyv, és tetszett, amit Kuncz Aladár az erdélyi irodalom megalapozásáért tett, mint az Ellenzék és az Erdélyi Helikon szerkesztője. Ezek inspiráltak arra, hogy őt válasszam. Megírtam a szakdolgozatomat, Gömöri is elkezdte a magáét, majd a forradalom után elment Angliába. Amikor az Intézetbe visszakerültem 1965 végén, be kellett jelentenem, hogy dolgozom valami nagyobb irodalomtörténeti mun­kán. Megvolt a szakdolgozatom Kuncz Aladárról, körülbelül nyolcvan-kilencven lapon, azt jelentettem be, továbbírtam, és valóban ez lett az első könyvem. 1968 augusztusában jelent meg az Irodalomtörténeti füzetek című sorozatban, nem minden ellenállás nélkül, mert körülbelül másfél évig várakozott. Az Akadémiai Kiadóhoz kellett beadni, a sorozatot Bodnár György szerkesztette, Czine Mihály volt a lektora. Ők mind a ketten azon voltak, hogy a könyv minél előbb megjelenjen, de voltak vele problémák, volt, aki azt mondta, hogy ez nacionalista jellegű dolog, nem helyes, ha egy ilyen könyv megjelenik. Végül is 1968-ban volt egy kis enyhülés a Csehszlovákia megszál­lása előtti időszakban, s akkor a könyv megjelenhetett. Ezután kaptam egy egyhónapos akadémiai ösztöndíjat Erdélybe, akkor jártam életemben először ott. A könyvet már előzőleg elküldtem barátaimon keresztül több embernek, idősebbeknek is, például Molter Károlynak, Kós Károlynak, Szemlér Ferencnek. Amikor 1969 januárjában bejártam fél Erdélyt, mindenhol úgy fogadtak, mint régi jó ismerőst. Ennek az volt a magyarázata, hogy az Erdélyi Helikonnak az öröksége akkor Romániában még nem volt elfogadott, csak a kommunista örökséggel foglalkoztak. A Kuncz Aladár munkásságát bemutató könyvem gáttörőnek számított, megnyitotta előttem az ajtókat, nagyon sok barátot szereztem akkor. Később, 1975-ben egyszer a Magyar Televízió elirányított Erdélybe egy forgatócsoportot, hogy erdélyi írókkal készítsenek interjúkat. Engem kértek fel az interjúk elkészítésére, arra gondolva, hogy én elég jól ismerem az erdélyi irodalmat. Amikor Kós Károlyhoz megérkezett a csapat, az öreg azt mondta, hogy csak velem hajlandó beszélni, mással nem, azaz volt valami hitelem az erdélyi íróknál. A munkám első nagy súlypontja az erdélyi irodalom. Azóta több mint húsz könyvem jelent meg erről, most írom Az erdélyi irodalom történetét. Az első és a második kötet már megjelent, az utóbbi éppen karácsony után egy csíkszeredai kiadónál, s dolgozom a harmadikon, remélhetőleg a nyárra ez is készen lesz. Novemberben rendezik az Erdélyi Magyar Könyvnapot, s ott mind a há­rom kötetnek jelen kell lennie. Az első kötet 1918-tól 1944-ig, a má­sik 1944-től 1968-ig dolgozza fel az erdélyi magyar irodalom történetét, a harmadik 1968-tól a jelenig, főleg 1989-ig, mert az 1989 utáni két évtized már élő irodalom, erről történetet sokkal kevésbé lehet írni, inkább csak összefoglalást. Ez lesz életem főműve, ilyen terjedel­mes könyvet még nem írtam.

A másik érdeklődési területemet megint a sors hozta magával. Az akadémiai kézikönyvben véletlenül én lettem a népi írókról szóló fejezetnek a szerzője, s mint említettem korábban, ez volt az ára annak, hogy visszakerüljek az Intézetbe. Attól kezdve sokat írtam a népi írókról, főleg Illyés Gyuláról, a kandidátusi disszertációm is a népi líráról szólt. A harmadik nagy kör a Nyugat: ennek íróiról is sokat írtam, több könyvem jelent meg róluk. A negyedik pedig a nyugati magyar irodalom. Kapcsolatba kerültem a Magyar Műhely című folyóiratnak a szerkesztőivel, többször részt vettem nyugati irodalmi összejöveteleken, főleg a rendszerváltozás után. A nyugati magyar irodalom történetéről Rónay Lászlóval és Béládi Mikóssal együtt írtunk egy könyvet, ez szintén frontáttörés-jellegű munka volt. Emellett megjelent könyvem az avantgárdról, a vajdasági és a szlovákiai magyar irodalomról is, és még sok mindenről, hisz egy hosszú élet azt hozza magával, hogy az ember sok mindennel foglalkozik, így születnek tanulmányok és könyvek. Lényegében tehát ezek azok a körök, amiket bejártam.

Ön a Vigiliának adott 1982-es interjújában a következőképpen foglalta össze irodalomtörténészi hivatásának lényegét: „Meggyőződésem (…), hogy az irodalomtörténet-írásnak a hagyomány egészét kell birtokba és gondozásába vennie.” A Szegedy-Maszák Mihály által főszerkesztett, s 2007-ben megjelent háromkötetes A magyar irodalom történetei, s az Irodalomtudományi Intézetben folyó irodalomtörténeti kézikönyv munkálatainak tükrében hogyan látja ma egy „egyetemes” magyar irodalom értékrendje szerint megalkotódó összefoglaló vagy szintézis lehetőségét?

Valóban, nekem az a meggyőződésem, hogy minden értéket figyelembe kell venni, s irodalomtörténészként is erre törekedtem, hiszen például az avantgárd és a népi irodalom nem áll egészen közel egymáshoz. Mindig értetlenül álltam azok előtt a törekvések előtt, amelyek a hagyománynak csak egy szeletét hajlandók tudomásul venni, s a többit kirekesztik. Emlékszem, még diákkoromban Sík Sándortól hallottam azt a mondatot – amit ő több helyen meg is írt –, hogy a katolikus kötőszó az „és”. Arról van szó, hogy egy összegző szemléletnek, egy minden értéket figyelemre méltató szemléletnek kell érvényesülnie. Jó lélekkel és kedvvel vállaltam ezt a két betűben összefoglalt „síksándori” programot. Elkeserít, hogy a magyar iroda­lomtörténet-írásnak voltak olyan korszakai, amikor a hagyományból vagy az élő irodalomból bizonyos területeket szándékosan figyelmen kívül hagytak, vagy egyenesen kirekesztettek, ha nem éppen üldöztek. A két háború között így járt a Nyugat, mivel nem került a hivatalos kánonba, 1945 után, s különösen a Rákosi-korszakban így járt szinte az egész magyar irodalom. Volt egy kegyelmi korszak, ez szerintem a hetvenes évek közepétől a kilencvenes évek közepéig tartott, amikor tulajdonképpen minden nagy érték elfogadottá vált. Nem utasították el Kassákot azért, mert avantgárdista, Illyés Gyulát, mert népi, Németh Lászlót, mert „harmadik utas”, József Attilát, mert szocialista, és Rónay Györgyöt, mert katolikus. Tehát ebben a két évtized­ben létezett egy értékegyeztető program. Úgy látom, hogy a kilencvenes évek közepe óta megint szétesett az irodalmi kultúra, ennek igazán szomorú és groteszk példái vannak. Szegedy-Maszák Mihályt nem szeretném bírálni, mert nagyra becsülöm, de azt, hogy az általa szerkesztett irodalomtörténetből Dsida Jenőnek még a neve is hiányzik, egészen elképesztő dolognak tartom. Annak idején az Írószövetségben volt erről vita, engem kértek fel, hogy az erdélyi irodalom vonatkozásában próbáljam megítélni a könyv teljesítményét. Összeszámoltam, ha én egy százas listát állítok össze az erdélyi irodalom legjobb neveiből 1918-tól kezdve máig, erről a listáról körülbelül hetven név hiányzik. Még rosszabbul járt a felvidéki irodalom, ahol Fábry Zoltánon kívül senkinek a neve nem fordul elő, a vajdasági magyar irodalomból pedig senki nem került be. Nagyon szerencsétlen dolog ez, hiteltelenné válik a szakma, mert egy irodalomtörténet nem röpirat vagy publicisztika, ahol valakinek el kell köteleznie magát egy áramlat, egy gondolatkör, egy politikai vélemény mellett. Ez mégiscsak tudomány, nem lehet figyelmen kívül hagyni a korábbi értékeket. Nagy botrányok voltak ennek a könyvnek a következményei. Mindazonáltal az a véleményem, hogy ezt a könyvet, amit én szerencsétlenségnek tartok, nem úgy kellene kezelni, hogy kiállunk egy hordóra és elkezdünk kiáltozni, inkább írni kell egy másikat, egy hitelesebbet. Ez lehetne az Irodalomtudományi Intézetben készülő új irodalomtörténet. Annak idején megállapodtam Szörényi Lászlóval, az Intézet igazgatójával, hogy az erdélyi irodalom történetét én fogom megírni. Van bennem némi kételkedés ezekkel az úgynevezett kézikönyvekkel szemben, de azt, amit a Spenót teljesített, nem hiszem, hogy reprodukálni lehet. Nekem a legrokonszenvesebb az lenne, ha egyszemélyes irodalomtörténetek készülnének, mint Szerb Antalé, bár őt nem lehet megközelíteni. Ha már a Szegedy-Maszák-féle könyv ellensúlyaként vagy kiegyenlítéseként létre kell hozni egy kollektív munkát, akkor az lenne a jó, ha ez a munka nem valami különleges nézőpontnak az érvényesítésére törekedne. Nem arra kellene fordítani a figyelmet, hogy valami egészen meglepő dolog jöjjön létre, mert az egészen meglepő, hogy Illyés Gyula neve alig fordul elő, Dsida Jenőnek pedig a neve sem szerepel. Kiegyensúlyozott, tárgyilagos, a maga irodalomképében is tárgyszerű irodalomtörténetet kell megalkotni.

Ön a rendszerváltozást követően több fontos közéleti szerepet is betöltött, s egy időre a politikához is közel került.

1989 után teljesen átalakult az életem, azelőtt politikával soha nem foglalkoztam, jóllehet mindig is érdekelt, s a barátaim is hasonló érdeklődésűek voltak, de nem vettünk részt semmiféle politikai tevékenységben, sem legálisban, sem tiltottban. A nyolcvanas évek közepétől viszont az ember belekeveredett mindenfélébe. Az Írószövetségben kezdődött, ahol a különféle vitákban, konferenciákon vállaltam szerepet. Például 1986-ban Lezsák Sándor rendezett egy folytatásos konferenciát, ennek az Írószövetség története volt a címe, de az egésznek az volt a mögöttes gondolata, hogy valamilyen módon 1956-ról is lehessen beszélni. Az első beszélgetés az 1945 és 1949 közötti korszakról szólt, a második az 1949 és 1956 közöttiről, a harmadik pedig 1956-ról. Itt voltam én felkérve, hogy tartsak egy előadást, amelynek az volt a címe, hogy Ellenforradalmárok voltak-e az írók? Rengeteg idézetet hoztam fel arra, hogy természetesen szó sem volt ellenforradalomról. Ezen a vitán részt vett Berecz János, aki akkor a Népszabadságnak a főszerkesztője volt, és vele vitába keveredtünk. Berecz eljutott odáig, hogy azt mondta: „Jó, én elismerem, hogy az írók nem voltak ellenforradalmárok, de ti meg ismerjétek el, hogy az, ami történt, ellenforradalom volt.” Mire a mellettem ülő Karinthy Cini felkiáltott: „Szóval a forradalmárok csináltak egy ellenforradalmat!” Körülbelül ebben a hangnem­ben folyt le ez a vita. Ekkor kezdtem a politikába és általában a közéletbe belekeveredni. Később Lezsák meghívott Lakitelekre, az első „lakiteleki találkozóra” 1987-ben. A megalakuló MDF képviselőnek akart jelölni, szerencsére a feleségemnek volt annyi esze, hogy ettől eltanácsolt, így lett Csapody Miklós ebben a kerületben képviselő.

Több olyan emberrel is volt közeli kapcsolatom, akiknek 1989 után meghatározó szerepük lett. Egyfelől Antall Józsefet ismertem gyerekkorom óta, az ő nagyapja meg az én nagyapám együtt jártak Vácra a Piarista Gimnáziumba, az anyám és az ő anyja jó barátnők, az apám és az ő apja jó barátok voltak. Antall is be szeretett volna édesgetni a politikába, de akkor már ettől elment a kedvem. Ennek ellenére jóban voltam azzal a körrel, ami ő körülötte alakult ki: Tar Pállal, Osváth Györggyel és másokkal. Őket mind ismertem a gimnáziumból. Jóban voltam Csoóriékkal, minthogy többször is írtam a népi írókról, és eljártam a kávéházi asztaltársaságukba. Für Lajos, Csoóri, Kiss Ferenc, Bíró Zoltán volt többek között ennek a társaságnak a tagja. De jóban voltam azokkal is, akik később az SZDSZ-t alapították. Azokkal az ötvenhatosokkal, akik Nagy Imre köréhez tartoztak: Donáth Ferenccel, Vásárhelyi Miklóssal, Széll Jenővel, Hegedüs B. Andrással, Józsa Péterrel, Eörsi Istvánnal és másokkal. Közöttük ismerkedtem meg Bibó Istvánnal is. Tehát három ágazata is volt az akkori politikai közéletnek, amellyel kapcsolatba kerültem. Ez összefüggött azzal, amit korábban mondtam: hogy az irodalomban sem akartam választani a különböző irodalmi hitfelekezetek között. Így itt is, mind a három politikai áramlattal és csoporttal tudtam tisztességes kapcsolatot találni: nem akartam politikus lenni, a közéletbe viszont belekeveredtem.

Még 1981-ben Lőrincze Lajos meghívott az Anyanyelvi Konferencia pécsi kongresszusára előadónak, attól kezdve velük is kapcsolatban voltam. 1992-ben, amikor Lőrincze tanár úr már súlyos beteg volt, s lemondott, az esztergomi kongresszuson engem választottak meg az utódjának, s azóta már négyszer újraválasztottak. 1995-ben megválasztottak az Írószövetség elnökének, két cikluson keresztül voltam itt is elnök. 2002-ben felkértek az Illyés Közalapítvány elnökének, amíg létezett a Közalapítvány, tehát 2007 tavaszáig én voltam az elnöke. A forradalom ötvenedik évfordulójának megünneplésére létrehoztak egy emlékbizottságot, ennek Kosáry Domonkos volt az elnöke, Boross Péter, Király Béla, Mészáros Márta voltak többek között a tagjai és ebbe engem is felkértek. A dolog humora, hogy én voltam ott a legfiatalabb, ezért mindig készenlétben kellett lennem. Volt például egy megbeszélés a külügyminisztériumban, amivel kapcsolatban Király Béla azt mondta: „Fiam, én ugyan vezérezredes vagyok, de te húsz évvel fiatalabb vagy, mint én, tehát te fogsz elmenni.” Ezekben a bizottságokban mind tevékenykednem kellett, s akkor még nem is említettem a TIB-et, a Történelmi Igazságtételi Bizottságot, ahol alapító tag voltam. Ezt még 1988-ban hoztuk létre Hegedűs B. Andrással, Litván Györggyel, Vásárhelyi Mik­lóssal, Erdélyi Tiborral és másokkal. Egykori börtönviseltekből állt ez a Bizottság, harminchatan alapítottuk meg, még olyan színészek voltak ott, mint Mensáros László és Darvas Iván. Mi kezdeményeztük és részben mi rendeztük Nagy Imre és társai újratemetését. A Corvin-téren volt a TIB központja, a Népművelési Intézetben, Vitányi Iván volt az igazgatója, s ő adott nekünk két szobát, ott kellett a Nagy Imre-temetést előkészítenünk. Mi állítottuk össze, hogy ki kap hivatalos meghívót annak alapján, hogy volt-e az illetőnek valami köze a forradalomhoz, például le volt-e csukva. Vannak humoros emlékeim is ezzel kapcsolatban. Egyszer, amikor én voltam ügyeletben, megjelent nálam egy idős hölgy, ő is kérte a hivatalos meghívót. Megkérdeztem: „Asszonyom, milyen jogosultságot tud ön felmutatni?” Mire azt mondja: „Kérem, engem a forradalom után felakasztottak, és a napokban támadtam föl.” Azonnal átadtam a meghívót. Ezek a feladatok elég sok energiát, időt elvittek az életemből, időnként el is tűnődtem, hogy érdemes volt-e ezeket végigcsinálni, vagy írtam volna inkább helyettük könyveket.

Irodalomtörténészként és a kérdésben so­kat tevékenykedő közszereplőként hogyan látja ma a határon túli és a nyugati magyar irodalmak, valamint a magyarországi irodalom, irodalmi élet viszonyát?

Kezdjük a könnyebbik részével: nyugati magyar irodalom ma már nincs. Aki ott számított, az vagy meghalt, vagy hazajött, a folyóiratok (az Új Látóhatár, az Irodalmi Újság, a Katolikus Szemle és így tovább) is megszűntek. Így a nyugati magyar irodalom mint intézmény megszűnt, amit különben sajnálok, mert a nyugati magyar szellemi életnek, mint demokratikus kontrollnak, lehetne szerepe a jelen körülmények között is. Határon túli magyar irodalmak vannak természetesen, kiépült intézményrendszerrel. Úgy látom, s ez meggyőződésem, hogy ezeket nem szabad különválasztani a magyarországi irodalomtól. Olyan irodalomképben gondolkodom, ami nem területek, hanem szellemi áramlatok, irodalmi irányzatok szerint osztályozza a történeti anyagot. Egyetlen terület van, ahol a regionális szempontnak lehet jelentősége: ez az intézményrendszer. Úgy képzelem el a 20. századi magyar irodalom történetének a megírását, hogy ennek a feldolgozásnak van egy olyan nagyobb fejezete, amely az intézményrendszerrel, az irodalmi élettel, az irodalompolitikai, történelmi meghatározottsággal foglalkozik. Itt természetesen más helyet követel meg az erdélyi irodalom, mint a felvidéki, a vajdasági vagy a magyarországi, azért mert más a történelmi helyzetük, más körülmények között működnek. Az írói életművek, és különösen a művek világában viszont nem lenne szabad ezt az osztályozást alkalmazni. A 20. századi magyar irodalom ugyanis lényegileg egyetlen „nemzeti irodalmat” alkotott. Világos volt ez már akkor is, midőn Erdélyben például nem lehetett tudni a Magyarországon élő költőkről. A szellemi ozmózis rejtett törvényei szerint ugyanis a különféle jelenségek mindig összefüggtek egymással. Például az, ahová nálunk Nagy László, Juhász Ferenc, Csoóri Sándor és mások elérkeztek, nagyon rokonítható azzal, amit Erdélyben Kányádi, Szilágyi Domokos és mások műveltek. Akkor is, ha nem nagyon ismerték egymást. Emlékszem, Hervay Gizella, aki szegény öngyilkos lett, Szilágyi Domo­kos­nak volt az első felesége, nagyon tehetséges költőnő, mondta el egyszer nekem, hogy valamikor 1957 vagy 1958 körül kölcsönkaptak egy akkortájt megjelent Nagy László-kötetet, s ez annyira megragadta őket, hogy éjt nappallá téve ketten, Szilágyi Domokossal lemásolták a kötetet. Sokat tanultak belőle, mert arra jöttek rá, hogy Nagy László költészete ugyanolyan irányokba mozog, mint amerre ők akarnának tájékozódni. Nem tudom, hogy hol van ez a kódex, az irodalmi múzeumban kellene elhelyezni fő helyen, minthogy azt bizonyítja, hogy a magyar irodalom egységes szellemi entitás. Tehát nem helyeslem, hogy külön skatulyákban helyezik el országok szerint a magyar irodalmat, és ez természetesen vonatkozik a nyugati magyar irodalomra is. Az intézményrendszereket meg lehet különböztetni egymástól,  ezeknek megvannak a maguk történelmi keretei és feltételei, de az irodalmi értékeket nem lehet egymástól elválasztani.

Ön több tanulmányban is foglalkozott a 20. századi magyar katolikus, vagy általában a keresztény szellemiségű irodalom történetével, s jelenleg is a Vigilia szerkesztőbizottságának a tagja. Hogyan látja az idén 75 éves Vigilia szerepét a hazai katolikus irodalom történetének alakulásában? Mi a jelentősége Ön szerint a lapnak a 20. századi magyar irodalom történetében?

A Vigiliának abban van nagy jelentősége, hogy hosszú idő után először próbálta szinkronba hozni a katolikus (kibővítem: a keresztény) gondolkodást és kultúrát a korszerű európai törekvésekkel. Egészen addig a katolikus (a keresztény) irodalom jórészt a papköltők irodalma volt, s ezek nem voltak mindig igazán színvonalasak. A Vigilia teremtette meg azt a szellemi légkört, amelyben a keresztény irodalom szinkronba került a nyugat-európai keresztény irodalmi törekvésekkel. En­nek óriási jelentősége van. Sajnos a keresztény modernizációnak a jelentőségét mint szellemi tényezőt jobban érzékeltük húsz évvel ezelőtt. Most úgy látom, hogy a magyar katolikus életben van egyfajta visszahátrálás a két háború közti kor szellemi viszonyai közé. Vissza­térve a kérdésre: a Vigiliában mindenképpen egy 20. századi katolikus modernizáció lehetőségét látom, amire több törekvés is volt korábban (például a Korunk Szava, az Új Kor, a Jelenkor című folyóiratok). Hála Sík Sándornak, Mihelics Vidnek, Possonyi Lászlónak, Rónay György­nek, Pilinszky Jánosnak, Rónay Lászlónak, Jelenits Istvánnak és most Lukács Lászlónak, ez a modern katolikus szellemiség folyamatosan megmaradt a Vigiliában. A Vigiliának volt egy korszaka, amikor Ró­nay György szerkesztette a lapot, már az ötvenes-hatvanas években, akkor „a” magyar irodalom a Vigiliában jelent meg. Ha összehasonlítjuk az akkori Csillagnak vagy a korai Kortársnak az éves tartalomjegyzékét a Vigiliáéval, óriási a különbség: Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Ottlik Géza, Mándy Iván, Mészöly Miklós és sorolhatnám a neveket, tehát irodalmunk színe-java a Vigiliában jelent meg. Akkoriban rossz papírra, kis terjedelemben nyomták a lapot, mégis a Vigilia képviselte a magyar irodalom javát, szemben azokkal az elegáns folyóiratokkal, melyekben többnyire gyenge dolgokat lehetett látni. Ez kötött és köt engem a Vigiliához. Diákkoromban ismertem meg a lapot a piaristáknál, attól kezdve olvastam is, még apám fizetett elő nekem rá akkor, amikor elvégeztem az egyetemet. Sokkal többet forgattam, mint a Csillagot vagy később a Kortársat, s régóta, legalább negyven éve szerzője is vagyok. Ezért is örülök, hogy nemrégiben magam is ünnepelhettem a hetvenötödik születésnapot.

vigilia@katolikus.hu | Módosítva: 2010.10.09.