ACZÉL PETRA

Világtalan hír

Retorikai felvetések műfajról, objektivitásról, újmédia-hírszövegről

 

„Felvilágosodtunk, közönyösek vagyunk. A bölcsesség szeretetéről immár nincs szó. Nincs már olyan tudás, amelynek barátja (philos) lehetnénk. Ha valamit tudunk, eszünkbe sem jut szeretni azt, hanem csak azt kérdezzük magunktól, miként leszünk képesek együtt élni vele anélkül, hogy megkövesednénk.”

(Peter Sloterdijk: Critique of Cynical Reason, 1987)

 1971-ben született Budapesten. Egyetemi tanulmányait az ELTE BTK magyar nyelv és irodalom szakán végezte, 2003-ban doktorált. Jelenleg a PPKE BTK Kommunikáció és Média Intézetének docense. Legutóbbi írását 2008. 9. számunkban közöltük.

A (poszt)modern médiahír jelen írás megközelítésében a cinikus közömbösség diskurzusa. A médiatartalom bitje, az érvelés nullpontja, a tárgyilagosságba mámorosodott közlés ideáltípusa, szerethetetlen tudás: tény, amelyet ki kell mosni az igazságból, pletyka, amelyet el kell távolítani a közösségi léttől. Lényegében dereto­ri­zált, a retorikával szemben meglehetősen gyanakvó demokrácia megoldása arra a vágyra, hogy történjen velünk valami.

Jelen szöveg ennek a kiindulópontnak a bekerítése. Bekerítése a demokratikus retorikai eszmény, a retorikus műfajfelfogás és a világháló híreinek írástechnikája felől.

A gondolatszálak médium-specifikációja ezúttal az újmédia lesz; az internet, illetve grafikus felülete, a világháló. Olyan hírekről lesz szó, amelyek „net-native”-ek, amelyek műfaji jellegében a médium több mint technikai adalék. Ugyanakkor a retorika kritikai-elemző felhatalmazásával élve (visszaélve?) általában is lesz szó a hírről: a világról, amelyről a hír beszél, az információról, amely minket mintáz. A következő gondolatmenet egy lehetséges vita egyik álláspontjának végiggondolása: ennek minden szabadságával, közvetlenségével, akár személyességével együtt.

 

Rövid kitérő a bekerítéshez: „demokratikus” retorika

„Rhetoric is necessary to man,
and is unnecessary only if man is unnecessary.”

(Henry Johnstone, Jr.: The Philosophical Basis of Rhetoric, 2007)

 

A meggyőzés egysíkú problematikája okozza és tartja fenn a deliberatív (az újmédia működésével egyre inkább biztosítottnak vélt) demokrácia számára a retorikával kapcsolatos kétségeket. A gyakorlati bölcsesség szituatív jellegét az érvelhetőség, okolhatóság általános elvével felváltó logosz-központúság meglehetősen tartózkodó azzal a retorikával, amelyben az éthosz és páthosz éppen úgy „erősség”. A nyil­vános érvelés racionális szemlélete lényegében a retorikus diskurzus kiindulópontjával, a közönség szituativitásával nem kíván számolni.

A felvilágosult gondolkodás felől a retorika az illúziók propagálója, tehát az autonóm, ésszerű ember ellensége. Megáll ott, ahol az ész és a racionalitás kezdődik: egyedisége az elvek, hatása a konszenzus kioltója. Természetesen nem száműzik1 véglegesen, még akár az érvek cseréjének lehetséges módjai közül sem, de csak addig, amíg a logosz vezérli. A retorikai-egész eszményének leértékelődésének okát Richard Weaver2 abban látta, hogy a hely és tér, amelyben a retorika működhetne, degenerálódik: a radikálisan érvényesített egyenlőségelv, az evolúcióelmélet iránti kritikátlan tisztelet és materializmus jellemzi. A múlhatatlan fiatalság bálványozása mellett a történelmi emlékezet és tudatosság elvetését, a progresszív nevelés elveit vélte megvalósulni. Ott pedig, ahol az eljárások fontosabbá válnak, mint a célok, a bölcsességet felváltja az informáltság. E kulturális változás legjellemzőbb mozzanata a retorika eltűnése. A retorika eredetileg az igaz beszéd tudománya volt, mára a hasznos beszélés gyakorlatává vált. Szofisztikát és etikettet értünk rajta, azok helyett a módok helyett, amelyek az igazság alapjait teremthetik meg a kultúrában. Gerard Hauser3 is visszakívánja a retorikát mint a civil társadalom részvételi módját a tanácskozó demokratikus gyakorlatban. Mások amellett érvelnek, hogy a retorikára azoknak van szüksége, akik ezzel szüntethetik meg a racionális érvelés tekintetében hátrányos helyzetüket. Érvényesülhet mindenütt, ahol az egyének élete egy közös kulturális-történelmi térben összefonódik, ahol a közösségi struktúrák mindennapi fenntartó akcióit és folyamatait alkotja, alakítja. A retorika mellőzhetetlenségét állítóknak azonban meg kell válaszolniuk azt a kérdést, miként szűntethető meg a retorikus beszédmód kényszerítő, domináló, meggyőző jellege, és hogyan válhat a retorika az ésszerű megegyezések terepén is kommunikatív gyakorlattá.

A megoldást többen, többféleképpen, alternatív retorikák leírásával találják meg. Dryzek4 az azonosító retorika helyett az áthidaló, beszédmódok és értékrendszerek között kapcsolatot létesítő retorikát ajánlja, amely a nézetek különbözőségét elfogadó, azok együtthatását feltételező megközelítéssel dolgozik. A filozófus Johnstone5 a tudatosság retorikáját határozza meg: arra hívja fel a figyelmet, hogy minden interakció interfésze a retorika, mindaddig, amíg a kommunikáció nem teljes egészében technológiai (azaz embertelen és tökéletes). A ’modernista’ Perelman6 a tudatok találkozásának új, érvelő retorikáját írja le, amely nem zárja ki a vélekedést a tény, a preferenciát az objektivitás köréből. A retorika tehát — bármennyire is érzékelhető a szándék, hogy tudománytalanná minősüljön — rugalmasnak bizonyul a felvilágosodás utáni diszkurzív eljárások leírására és elvárások kielégítésére.


A retorikai műfaj és a hír típusa

„nem az élmény szervezi meg a kifejezést, hanem
— éppen fordítva — a
kifejezés szervezi meg az élményt (…).”

(Mihail Bahtyin: A beszéd és a valóság, 1986)

 

A retorikai műfaj klasszikus fogalom, amelynek középpontjában nem a formális, tartalmi jegyek állnak, hanem a kommunikációs helyzet összetevőinek konfigurációja. Arisztotelész (Rétorika, 1358b) a tanácsadó, törvényszéki és bemutató beszédfaj leírásában a szituációt tekinti a műfaj — forma és tartalom összefonódása — alapjának: a beszélő, a hallgató, a tárgy, az idővonatkozások, a témák, az indulatok és a célok specifikálják a diskurzus adott megvalósulását. A három műfaj voltaképpen három szituációs paradigmát reprezentál; leírásuk, a műfajok megragadása pedig a szituációk belső dinamizmusán alapszik. A műfaj sem retorikai gyökereiben, sem modern megközelítésében nem formális egység, hanem olyan pragmatikai jelenség, amely a szándék és hatás között teremt kapcsolatot, és a társas viszonyokat cselekvő módon formálja. A műfaj a jelentésképző epizódokat köti össze az életformával, az egyént a társas dimenzió tipikus helyzeteivel, a szöveget a médiummal. Beszédközösségekhez, retoriko-szociális hálózatokhoz kapcsolhatjuk, amelyekben tudásmegőrző és formáló szerepet nyer. A műfajok kommunikációs szándékok bemutatásának és felismerésének dinamikus egységei, melyek tartalma a szociális helyzetek funkcióiból és céljaiból, értelmezéséből származik. Nemcsak megjelenítik, szabályozzák is a kommunikációs szándékokat, és a bennük érvényre jutó vagy általuk formálandó társas viszonyokat. Cselekvésrepertoárok megnevezéseiként is tekinthetők, azonosító jellegük a kommunikáció szándékára és a szituációra, a cselekvésre egyaránt vonatkozik. Retorikai értelemben az adott helyzetben megjelenő szükségletek típus-erősítő kielégítésének kommunikációs formái, amelyek a bizonytalanság kezelésében és a kommunikációs folyamatok elősegítésében egyaránt működési egységnek tekinthetők. Közvetítői (médiumai), ugyanakkor eredményei is a társas szerveződések kialakításában létrejövő szöveg-eljárásoknak. Alkotó, szituatív tevékenység útján (tekhné) jönnek létre, létrehozottak és bizonyos mértékben stratégiaiak a társas viszonyok tekintetében.

A műfaj az új retorikai (diskurzus-elméleti) felfogásban ’átívelő’ szövegkategória, amely a szociális gyakorlatok típusaihoz kapcsolódik. A beszéd, a közlés a műfajjal válik híddá a társas és szimbolikus dimenzió között.7 Episztemológiai értelemben inkább tudásalakító, mint létrehozó egység, inkább dramatizálja a valóságot, mintsem felfedi.8 A műfajok elvárási horizontok a befogadó, írásmodellek a szövegező számára.9 Egyszerre általánosítják és specifikálják a kommunikációt, egyidejűleg illesztik a konvencionálisba és az egyedibe, így válnak a szokásos és a váratlan interakciójának működtetőivé.

A retorikai műfajfogalom az irodalminál érzékenyebben reagál azokra az szövegjelenségekre (tartalmakra), amelyeket médiaműfajnak tekintünk. Mivel nem formális jegyek meghatározására törekszik, e nézőpontból elkerülhető a műfaj-hibriditás fogalmának, vagyis annak tárgyalása, hogy az eleve meglévő műfajforma és tartalom miként keveredik egy másikkal. A retorikai megközelítés szerint a formai jegyek csak a szituációs szükségletre adott tartalmi válasz interakciójában, a szöveg közlő és hallgató találkozása által létrejövő minősítettségében nyerhetnek jelentőséget. Nem kerülhetjük el tehát, hogy a (újmédia) hír rekurrens társas-retorikai szituációját megragadjuk, hogy mint műfajformát magyarázzuk.

A hírformában azt a szituációs típust feltételezzük, amit a pletykában: a történésben való bennmaradás szükségletét. A plety­ka ezúttal sem a rágalommal, a mendemondával, vagy a szószaporítással azonosítandó, hanem azzal az igénnyel, hogy tudjunk a világról, mintha abban részünk és dolgunk, ahhoz (bizalmas) viszonyunk és közünk lenne. A pletyka alapvető emberi jellegzetesség: részvétel és jóváhagyás a közösség ismerethalmazának gyarapításában, alakításában. Hiánya frusztrál, azt az érzést kelti, mintha nem történne semmi, mintha nem lenne részünk, szerepünk a történésekben.10 A hír ugyanezen retorikai-pragmatikai szükségleten alapszik, ugyanakkor olyan közlési típusban valósul meg, amelyben a médium szerves, jelentésképző (vagy kioltó) szereppel bír. A médium integrált része a (média) műfajnak, alakítója a műfaj-konvencióknak és a szituációs válaszoknak.

A hír11 műfaja a globális média pletykája, amelyben a média mint a történet kitágítója, illetve a személyes történet vagy beleélés korlátozója kap szerepet. A hír tehát nem egyszerűen variánsa; megszüntetője is a pletykának. A részvétellel és bizalmassággal leszámolva a szükségletet a történésből való kirekesztettség érzetével fokozza az olthatatlan „információ- és átélés-éhségig”. Így lesz szituáció-független igény, szükséglet nélküli szituáció, retorikai helyzet nélküli információ: a kívülállás objektív, semleges ’jelentése’.

 

Objektivitás és semlegesség

„A média információáradata szemlátomást nem csupán
a felvilágosodást szolgálja, hanem újfajta,
bizonyos szempontból másodlagos értetlenséget is szül (…).”

(Johann Baptist Metz: Memoria passionis, 2008)

 

A megfigyelői attitűd, kritikusabban fogalmazva az újságírói lustaság az objektivitás írásmódjának megalapozója. A valóság átalakítását a bemutatásban elutasító, önnön hitelességét a távolságtartásával hirdető, elveit széles körben oktató és megkívánó zsurnalizmus alapértéke ugyanakkor meglehetősen következetlen az objektivitást nem előíró, hanem leíró megközelítések fényében.12 Ezúttal az objektivitást mint semleges, hitelesítő tárgyszerűséget, valósághűséget tekintjük,13 és mint ilyet kérdőjelezzük meg.

A hírnarratíva14 egyes teoretikusok szerint éppen azt bizonyítja, hogy a történet elmondásában nem nyúltak bele az esemény sorrendjébe. Ezek szerint a hírtörténet vagy hírelbeszélés nem „rendezi”, hanem bemutatja a tényeket, esemény-elemeket, ezzel a mindennapi élettel való semleges összekapcsoltságot hozza létre. Ugyanakkor mások azt hangsúlyozzák, hogy a hír diskurzusának legjellemzőbb jegye az, hogy elemei az idő vagy tér szerint nem feltétlenül rendezettek, hiszen elsősorban a hírérték-igénynek, és nem az eseménysorrendnek kell megfelelni.15

Amiben teljes megegyezés mutatkozik, az a hír tényszerűségének (objektivitásának, semlegességének) mint szituáció-formáló és műfajalkotó jellemzőnek megragadása. Csakhogy fentiek alapján nem elsősorban arról van szó, hogy a hírben előadott eseményrend semlegesen (nem értékelőn vagy torzításmentesen) kapcsolódik a mindennapi élethez, hanem arról is, hogy a hír élet- és emberképe semleges. Hogy a hír nem ábrázolja, hanem létrehozza a semleges, értékmentes mindennapi életet, ez pedig szükségszerűen megkívánja az ember élete iránti semlegességét is. Másfelől, a tényszerűség a hírszerűségnek rendelődik alá (vö. hírérdemesség és hírérték-kényszer), ami azt sugallja, hogy a tény kontextus-független, valamint azt, hogy vannak fontosabb, vagy nagyobb érdeklődésre számot tartó tények; ez utóbbi így a semlegesség ’erényének’ mond ellent.

„A hír fogalma eleve magában foglalja, hogy különböző nézőpontok felett áll.”16 A hír felettes perspektíváját, vitathatatlanságát bizonyító vélemény már tovább lép és léptet. A hírt olyan hiperin­formációvá teszi, amely képes alkotni is: az embertömeget életre hívni és éltetni.17 És ez a tömeg a semlegességnek tekintett véleményhiány végletes bizonytalanságában egyre éhesebb arra az információra, amelyről úgy tudja, felvilágosítja.

 

Az online hír-újságíró retorikai készségei és technikai eljárásai

„A kifejezésbeli világosság rajongói (…) nem azzal törődnek,
hogy mi hangzik jól, hanem csupán azzal, mi fejezi ki szabatosan,
és mi teszi érthetővé azt, amit kifejteni igyekszenek.
Erre mondta valaki a kifejezésmódok e fajtájáról írván,
hogy egyfajta gondos hanyagság jellemzi az ilyen embert.”

(Szent Ágoston: A keresztény tanításról, 12.24)

 

Ha Cicero szónokoknak adott tanácsait, a szónok eszményképét megrajzoló gondolatait olvassuk, alapvetően két készség tűnik ki a felsorolt vonások közül. Az egyik a filozófiai műveltség, amely nélkül senki nem beszélhet „különféle, jelentős tárgykörökről, áradó szóbőséggel”, a másik az illőség; annak kívánalma, hogy „a jó szónok (…) mindenkor a helyénvalóhoz tudja igazítani a beszédét; miután megszabta tárgykörét, úgy beszél majd, ahogy egy-egy tárgykörről beszélnie kell (…)” (Cicero: A szónok, 36).

A szónok filozófiai elmélyültségével ellentétben a hírújságíró éppen fordítva; a hírírás által mélyed el a világ nagy kérdéseiben, és nem megelőzően. Számára, ha úgy tetszik, a hírírás sokkal inkább a filozófiai bölcsesség módszere, semmint kifejeződése. Ez a felszínen mozgó, kereső felkészülés18 az írói tekintetet a belátás felett tartja, a semlegesség és tárgyszerűség átlátszó felületén. Így megóvhatja az okadatolás érzékenyebb módjaitól, attól, hogy vitát ébresszen, hogy a megértetés, elfogadás retorikai szándékával lépjen elő.

Egyúttal kerülnie kell az illőséget a hallgatójához vagy tárgyához; illőnek leginkább ahhoz a médiumhoz (hírportálhoz) kell lennie, amelynek gyakran változó tartalmai mellett egységes verbális, kommunikációs arculata van: az ismerősség és megszokottság érvényével gyűjthet tartalom-fogyasztókat. Az illőség problematikája az újságírás társadalmi-felelősség eszményében is megragadható: a sajtó hitelét az a kifejezett szándék alapozta meg, hogy a közjóért, az eredeti és valóságos demokráciáért, a közönségért szól, az igazságot szolgálja és nem az olvasótábort. Előbb tesz tehát eleget a hír a valóság bemutatására vonatkozó követelménynek, mint a szituatív hallgatóságnak. Tárgyától független a hangneme, elveivel és önmagával konzekvens a hozzáállása. Az illőség — ahogyan elsőre vélhetnénk — mindezt a „bulvárhoz”, az igénykielégítő, szórakoztató híríráshoz vezetné. Csakhogy az illőség nem igény-kielégítés, hanem a stílus alázata a tárgy iránt, a szónok megnyílása a hallgatóságához, a szöveg beillesztése a helyzetbe. Olyan tudás, amely a valóság szenvtelen képének fenntartásában nem érvényesülhet.

Az újmédia hírtermelőivel, hírhivatalnokaival szemben támasztott elvárások egyik legfontosabbika az, hogy képesek legyenek hírgyűjtő csapatokban dolgozni, és ezzel párhuzamosan bármilyen hírgyűjtő technológiát, módszert alkalmazni. Írástechnikájuk alapvonása, hogy megbízható hírítélettel rendelkeznek, képesek határidőre elkészülni, biztos erkölcsi érzékük van, jártasak a számítógépes alkalmazásokban, nem idegen tőlük a közösségi oldalak világa, és hajlandóak mindig új technológiákat megismerni. Hasznos, ha jól kombinálják a vizuálist a verbálissal, a szöveget a fotóval, videóval, hangfelvételekkel, tehát képesek multimediális tartalmakat szervezni az interfészen. De megnyugtató kívánalom velük szemben az is, hogy vérükben legyen a zsurnalizmus.

Ezek az általános, leginkább egy újmédia-munkakörhöz előírható feltételek tovább árnyalódnak az olvasói-szövegfogyasztói szokások ismeretének fényében. Egy kutatás nyomán a következő jellemzők figyelembevétele ajánlott: 1) a befogadó valójában nem olvas, hanem szkennel; leolvas inkább, mintsem elolvas. A szótárban történő kereséshez hasonló folyamatban nem a lényeges gondolat, tétel után kutat, hanem azt dönti el, egyáltalán érdemes lesz-e a saját érdeklődése, kérdései szempontjából később elolvasni, szűrni, megérteni a textust. Egy válasz „fogódzóit” keresi olyan kérdésre, amelyet talán még fel sem tett. Egy későbbi bevitelt fontolgatva áll a szöveghez: ez a haladéknyerő áttekintés egyfajta mechanikus felderítés, amely már az online-hírek algoritmusának ismeretén alapszik. A „hogyan szokott kiderülni” módszerével olvassa be a szokásos helyek kulcsszavait; mégsem szűr vagy válogat. Letapogat ott, ahol megszokta, hogy tapogatni kell. Sokan csak az első mondatot (szöveg-egységet) olvassák el minden bekezdésből, ennek ismeretében tehát a webes hír-író jobban teszi, ha a szövegegész és a bekezdések esetében is a fordított piramis elvét alkalmazza: mindent belesűrít a kezdetbe, és a csúcs absztrakcióját csak az igazán elszántaknak tartogatja. 2) Az olvasó kerüli a hosszú, legördülő oldalakat, a szövegtől azt várja, hogy rövid és lényegre-törő legyen. Pontosabban szólva a web-kereső elme irtózik a túl sok szótól, igényli a „rövid stílust”. A rövid stílus mint két pragmatikai kategória, a mennyiség (informatívan) és a mód (tömören) keveredése azonban meglehetősen félrevezető. Azt sugallja, hogy a rövidség önmagában az informativitás biztosítéka lenne, illetve azt, hogy ami informatív, az feltétlenül rövid is. Ennek a megkérdőjelezhető, új kategóriának alparancsa, hogy az olvasót meg kell szabadítani a kognitív terhektől. Elkerülendő, hogy zavart okozó választások elé állítsák, a kétértelműség homályába borítsák, hiábavaló találgatásokra kényszerítsék. Meg kell tehát menteni attól, hogy gondolkodjon, mert az eltántorítaná attól a ténytől, amelyet, mint fókuszpontot, a szöveg megvilágít. A rövid stílus praktikus előnye nyilvánvaló, különösen az előbb taglalt szkennelhetőség vagy könnyű nyomtathatóság szempontjából. A rövidség egyúttal tanulható reflex; a remediáció19 mennyiségi gesztusaként az online-hírírás alapkészsége a felére csökkentés. Ez a meghatározó elv voltaképpen a retorikai invencióba ágyazza a mennyiséget, a diszpozícióba a feltalálást, az elokúcióba a megjegyezhetőséget. Különös retorikai kánon épül, amely nem az eszme témához szűrt egységére, hanem a szűrés téma-alkotó koncepciójára épül. Mindezek mellett, 3) az olvasó jól szervezett szöveget és irányított olvasást remél. Irányítottat a hiperlinkek, szervezettet a kiemelések, kiegészítések segítségével. A hiperlink a nem­lineáris, „ténfergő”, „kerengő”, „asszociatív” olvasás biztosítéka: a híroldal más információihoz, vagy külső forrásokhoz kapcsolhatja az olvasót. A hipertext utalások egyúttal megerősíthetik az olvasó igényét arra, hogy 4) hiteles forrásból szerezze tényállományát. A kívülre utaló, kifelé mutató jelentésvonalak azt bizonyíthatják, hogy a hír írója igazat mond (hiszen ezt más szöveg is alátámasztja), hogy teljes biztonsággal közöl (ismeri saját történetének eredetét, vonatkozásait, részleteit), hogy felkészült. Hitelességét tehát vagy a megjelenés felülete vagy a linkek száma, kifelé mutatása20 határozza meg, az adatbázis és algoritmus inkább, mint a közlő és a történet. Ez az éthosz már nem a közlő jelleméből, előmeneteléből, szakértelméből, hanem a személyes felelősség adattal történő helyettesítéséből, a figyelem elnyerésének kattintás-számmal bizonyított képességéből származik.

Az online hír újságírójának a ’szemgolyókért folytatott küzdelemben’ — fenti igényeket figyelembe véve — többféle feladata van. Keresést és véletlenszerű rátalálást kell indukálnia tulajdon (kereső) hozzáállásának kivetítésével és szövegszervezői (iránykínáló, térképészeti) munkájával. Intertextuálisan kell alátámasztania tényszerűségét, vonatkozó reprezentációkkal kell eltűntetnie tulajdon reprezentációjának határait. Témájának feltalálásában a rövidséget, elrendezésében a stílust kell érvényesítenie; ezzel a tartalomszolgáltatás és befogadás megismerhető algoritmusát kínálva.

Tekinthetjük ezt újretorikai gyakorlatnak, esetleg az újmédia-retorika gyakorlataként, de feltételezhetjük azt is, hogy ez a retorikus megszűnése vagy helyettesítése a heuretikus által.

Gregory L. Ulmer21 vezeti be a retorikát mint beszédmódot felváltó fogalmát, az új műfajteremtő eljárást: a heuretikát. Olyan mód­szertanként írja le, amely a kritikai és értelmező megközelítéseket a kreatívval, a produktívval kapcsolja össze. A heuretika az invenció, a feltalálás módszere, a kísérletezés programja. A heuretikus alkotó folyamatban különböző, széttartó elemeket rendelünk a keresés egy mozzanatához. A feltalált elemek szervezése felfedezés-központú, nem a másikra irányuló meggyőzés vezérli. Így a retorikai feltalálás az újítással, az innovációval módosul: az asszociációk, a felfedezések, az értelmezések alkotó folyamattá válnak. Ken Feinstein22 a heuretikát mint az információ létrejöttének logikáját és az újmédia kommunikáció eljárását értelmezi, és általa-vele a retorika halálát jósolja.

 

Bekerítve

„(…) sohasem erősködöm majd,
hogy véleményem csalhatatlanabb, mint a tiéd.”

(Cicero: A szónok, 71.)

 

A retorika apológiája nem válhat törvényszerűen a hír vádbeszédévé. Ami tehát megvédi a retorikát, nem szűnteti meg közvetlenül a hír-világát. Annál is kevésbé, hiszen a hírmondó szándék, mint erre utaltunk, az emberi kultúra egyik legalapvetőbb igényére, a közlés legfontosabb retorikai funkciójára (a logoszra, az értelmi szándékra, a tanításra) vezethető vissza. Azt ugyanakkor félrevezető volna állítanom, hogy nem volt tudatos a retorikus és a hírszerű szétválasztása, szembesítése, a hír aretorikus (deretorizált) jellegének feltárása.

Mert bár nem szükségszerű, hogy a hír kívül álljon a retorikain, mégis úgy tűnik, hogy ugyanazért a szimbolikus területért küzdenek, egymást kioltva, kirekesztve vagy élettelennek és érvénytelennek mutatva.

Ott, ahol a hír hirdet, a retorika válik mutatvánnyá, ahol a retorika szól, a hír lesz világtalan.

 

Jegyzetek

1John Rawls, Jürgen Habermas

2Richard M. Weaver: Language is Sermonic. In: Richard L. Johannesen – Rennard Strickland – Ralph T. Eubanks (eds.): Richard M. Weaver on the Nature of Rhetoric. Louisiana State University Press, Baton Rouge, 1970.

3Gerard A. Hauser: Civil társadalom és nyilvánosság. In: Szabó Márton – Kiss Balázs – Boda Zsolt (szerk.): Szövegváltozatok a politikára. Nyelv, szimbólum, retorika, diskurzus. Nemzeti Tankönyvkiadó – Universitas, Budapest, 2000, 478–500.

4John S. Dryzek: Rhetoric in Democracy: A Systemic Appreciation. Political Theory, 2010, 38(3): 319–339.

5Henry W. Johnstone: The Philosophical Basis of Rhetoric. Philosophy and Rhetoric, 2007, vol. 40. no. 1. 15–26.

6Chaim Perelman – Lucie Olbrechts-Tyteca: The New Rhetoric. A Treatise on Argumentation. University of Notre Dame Press, Notre Dame, IN, 1969/2008.

7„A szónoklatnál tehát döntő tényező, hogy lelket alakítson, azaz tényleges hiányt, tényleges javakkal pótoljon. Egy percig sem dolgozik látszattal, a van és a kell szakadékát köti össze, mint egy híd. A híd lényege az összekötés; ahol nincs szakadék, oda nem kell hidat verni; ahol a szakadéknak csak egyik partja ismerős, ott nem lehet hidat verni.” (Ravasz László: A beszéd mint műalkotás, 1935)

8Vö. A hírírás nem csupán a világ krónikája, hanem a tudásigénnyel lép fel a hírolvasó közönséggel, a zsurnaliszta világban elfoglalt helyével, az újságíró és közönsége közti viszonnyal kapcsolatban.  Donald Matheson: Weblogs and the Epistemology of the News: Some Trends in Online Journalism. New Media & Society, vol 6 (4): 445.

9Tzvetan Todorov: Genres in Discourse. CUP, Cambridge, 1990.

10Szvetelszky Zsuzsanna: A pletyka. Gondolat, Budapest, 2002, 37–53.

11Ezúttal nem a bulvárhírek „alfajára” vagy alternatívájára gondolok, nem a weblogokra, hasonlóan nem az új újságírás elvei szerint készülő, feature újságíráshoz kötődő szövegeredményekre. (Az új újságírás a valóság ábrázolása helyett a megbúvó igazság keresésének módszere, a tényszerűség felettes értékét a hozzáállás szöveget és diskurzust életre keltő erejével felváltva.)

12Ezúttal nem célom az objektivitás elvének mélyreható történeti vagy funkcionális tárgyalása, felvetéseimet csupán mint a retorikai meta-nézőpont látványait sorolom.

13Jellemzi az állásfoglalás hiánya, a saját vélemény mellőzése, a társadalomtudományok ’bevonása’ (például ábrák, táblázatok, adatok segítségével).

14„Hírfogalmunk az elbeszélés ősi formájából származik.” (Robert Darnton, idézi Denis McQuail: A tömegkommunikáció elmélete. Osiris, Budapest, 2003, 300).

15A hírforma sok aspektusa egyértelműen összefügg a tényszerűségben megnyilvánuló objektivitásra törekvéssel. A hír nyelve „lineáris”: az esemény-beszámolót egyetlen dimenzióban fejti ki, információval, illusztrációval, idézettel és megvitatással kiegészítve. A hírnarratívát jelen idejű címekkel múlt időben közlik, és elkerülik a fikcióval társított konvenciókat.

16Anthony Smith, idézi Denis McQuail: i. m. 301.

17Jean Baudrillard: The Masses: The Implosion of the Social in the Media. In: Mark Poster (ed.): Selected Writings. University of California, Irvine, 1988, 207–219.

18Elképzelhető, hogy az online-hírszolgáltatás és hírfogyasztás alapgesztusa a „serendipity”, a „szerencselelet” újmédiás örömében fogan. A véletlenszerű felfedezés, a keresés szándékától független rátalálás az interfészen bolyongóknak, az újmédia böngészőinek alapélménye. De feltehető, hogy a hírtartalmak előállítóinak is, akik a „ki tudja, mit találok (ki)?” bátorságával és vakmerőségével akadnak tárgyukra. Természetesen nem vitatható el a módszertől az a Horace Walpole — a fogalom megalkotója — által kínált éleslátás sem, amellyel az eredetileg össze nem függők a keresésben és a következtetésben összetartozóvá lesznek.

19Bolter és Grusin fogalma korunk ellentmondó, kettős parancsának eredménye: az azonnaliság (a mediatizáltság tudatából való kilépés) és a többszintű, sokszoros hozzáférés, a hipermediáció (a mediatizáltságra való reflektálás) együttes meglétét jelöli. Annak a kívánságnak a kifejezője, hogy egyidejűleg megsokszorozzuk a médiát, illetve a mediatizá­ció valamennyi nyomát eltűntessük. Mindkettő ugyan­azon szándéknak, a reprezentáción túli (és előtti) valóság elérésének dimenziója. A közvetlenséggel a reprezentáció korlátait lépjük át, a hiper­me­diációval a médium-sok­szorozás válik autentikus élménnyé. Gyakorlati értelemben a remediáció adott médiumnak egy másikban létrejövő reprezentációja, és mint ilyen meghatározó jellemzője az új di­gitális médiának. (Reme­diation. Understanding New Media. MIT Press, Cam­bridge, MA, 1999, 45–53.)

20Minél inkább önreferens, ugyanazon honlap egyéb szövegeire történő az utalás, annál kevésbé tűnhet hitelesnek a hír írója: saját hírei válhatnak új, feltárt események, tények, okok igazolóivá. Ugyanakkor a belső-külső utalások kérdése irrelevánssá válik, ha a szerző neve ismeretlen, vagy számolunk egy adott hírtartalom felhasználásának és kölcsönzésének internetes módjaival.

21Előbb Teletheory (1989), később Heuretics. The Logic of Invention (1994) című munkájában találkozunk a fogalommal.

22The Heuretics of Information. The Death of Rhetoric, 2004. http://www.egs.edu/mediaphi/main/ken-feinstein-the-heuretics-of-information.html

vigilia@katolikus.hu | Módosítva: 2011.01.27.