MEZEI BALÁZS

Sorsközösség

Gondolatok A Holokauszt és a keresztény világ című kötet kapcsán

1.

A kereszténység és a Holokauszt oly fontos témakörének magyarországi recepciója kivételes lehetőséghez érkezett A Holokauszt és a keresztény világ című kötet magyar nyelvű megjelenésével. Ezért köszönet illeti a magyar fordítás közreadóit, elsősorban Heindl Péter szerkesztőt és Wildmann Jánost, az Egyházfórum kiadóvezetőjét, valamint a fordítót, Zalotay Melindát, illetve a különösen gondos munkát végzett olvasószerkesztőket, Hermann Juditot és Csősz Lászlót. Mint a kötet ajánlásaiból kiderül (Schweitzer József és Várszegi Asztrik tollából), olyan munka került az asztalunkra, amely nem csupán e történelmi tragédia egyik legátfogóbb, gyűjteményes feldolgozása, hanem a magyar közéletben mintegy két évtizede megindult tisztázó együttgondolkodás eddigi legjelentősebb eredménye.

A kötet olyan tanulmányok gyűjteménye, amelyek a kereszténység és a Holokauszt kapcsolatának különböző témaköreit dolgozzák fel. Értelemszerűen a történeti-kronológiai tartalmú írások vannak többségben, de találunk reflexiókat a kereszténység és a zsidóság történelmi együttélésének mélyebb, biblikus és teológiai problémáiról is. Külön fejezetek szólnak a keresztény egyházak viszonyáról a Holokauszthoz, e kapcsolat következményeiről, amelyek ma is éles viták tápanyagát adják. Külön érdeme a kötetnek a magyar vonatkozások összefoglalása: nem­csak Randolph L. Braham történeti vázlata a magyar állami zsidóellenességről, hanem azok a rövid ismertetők is, amelyek a nagy magyar segítők, Slachta Margit, Salkaházi Sára, Sztehlo Gábor vagy Éliás József bátor helytállásáról szólnak.

E történeti adatok, ha ismertek is, mégsem képezik szerves részét a mai magyar történeti köztudatnak. Ennek oka a rendszerváltozás óta kialakult ellentétek sokasága, az eltérő felfogások káosza, ami nemcsak az adatokra, hanem az értelmezésekre is kiterjed. A tisztázó szándék, a hivatalos megemlékezések bevezetése ellenére ma sem beszélhetünk e téren olyan egységes felfogásról, mint amilyen a német vagy az osztrák közéletet jellemzi. Az eltérő történeti helyzet mellett az okok között szerepel, hogy az elmúlt húsz év hazai történetére egyébként is a szinte kibékíthetetlenek tűnő ellentétek feszültsége jellemző, s az egyes táborokon belül mind az adatok, mint az értelmezések terén jelentős különbségek figyelhetők meg. Egyfelől látnivaló a történeti adatok hiányos ismerete, másfelől sokszor egyoldalú értelmezések megjelenése is, amelyek a felelősség köreit kellően végig nem gondolva kívánják kijelölni és recens célok szerint alkalmazni. Sem a tények tagadása, sem az önkényes interpretációk nem kínálnak követhető utat. Mint a kötet mottójául szolgáló, Hannah Arendtől származó idézet kimondja: ,,A megértés röviden azt jelenti: előítéletek nélkül, figyelmesen szembenézünk a valósággal és elviseljük, bármi legyen is az.,, A mai magyar közéletben még a tényekkel való egységes szembesülés sem mondható általánosnak.

Miután a hazai történelmi helyzet élesen eltér a nyugat-európaiétól, nem remélhető, hogy a tisztázás folyamata ahhoz hasonlóan végbe mehet, mint ez a kontinens nyugati országaiban történt 1945 után. Idehaza többrétű, sokoldalú tisztázásra van szükség, sokkal átfogóbb erőfeszítésre tehát, mint amit a nyugati minták egyszerű átvétele kínál. Ha abból indulunk ki, hogy e kérdéskör a mintaátvétellel idehaza is tisztázható, váratlan ellenvetésekbe ütközhetünk, amelyek gyökere a kereszténység és zsidóság hazai történetének a nyugati történethez képest adódó éles különbsége 1945 és 1990 között. Ez a különbség semmiképpen sem negligálható. Ha mégis semmibe vesszük, törekvésünk óhatatlanul is alkalmat nyújt a tisztázással ellentétes törekvések megjelenésére. Ez a veszély a kötetben közvetve jelentkezik, a gazdagság mellett tapasztalható, mégis feltűnő hiányosságokban. E téren a legfontosabb a kötet tanulmányaiból hiányzó módszertani egység, az egyesítetlen szempontú megközelítések sokfélesége; ebből fakad fontos tények említésének az elmaradása, illetve az egységes és átfogó értelmezés kidolgozatlansága. Így a kötetben nem szerepel az antiszemitizmus angolszász és francia gyökereinek egzakt elemzése, hiányzik a szovjet típusú államok masszív zsidó- és Izrael-ellenes politikájának a tárgyalása, másfelől a keresztény egyházak és egyes keresztények fellépése a Holokauszt ellenében sokszor nem kellően megalapozott értelmezésekben jelenik meg.

A kötet mégis jelentős, magyar nyelven egyenesen páratlan segítséget ad abban, hogy a tényeket széles körben feltárhassuk és a kapcsolódó értelmezéseket – az antiszemitizmus eredetéről, a kereszténység és a zsidóság történelmi együttéléséről és elkülönüléséről, e kapcsolat jövőjének teológiai-filozófiai lehetőségeiről – megőrizhessük az ideológiai túlzásoktól. A kötet alapos tanulmányozása mellbevágó erővel mutatja be a Holokauszt tényét és történelmi jelentőségét. Ugyanilyen döbbenetes erejű az is, hogy a kereszténység, amelynek gyökerei belenyúlnak az archaikus zsidóság történetébe, mennyire képtelen volt a Holokauszt tényleges megakadályozására. S talán sokakban az is meglepetést okoz, hogy e tehetetlenség közepette a keresztény egyházak és kiemelkedő személyiségeik mily elszántsággal fordultak szembe nemcsak a zsidóellenesség rasszista elméleteivel (mint XII. Piusz pápa), hanem lehetőség szerint a tényleges zsidóüldözés végrehajtásával is. Mindemellett joggal vethető fel e téren az egyházak megosztottsága és a következetesség hiánya. Másfelől az igazak, a hősök, az elszántak emlékének felidézése – a könyv egyik erőssége – segít abban, hogy a régiek felelősségét világosabban lássuk. Ebből a szemszögből fájó hiánya a kötetnek Esterházy János életének és művének említése, noha az ő személye több – magyar, lengyel és szlovák – vonatkozásban is releváns.

 2.

Az üldözöttek iránti felelősség, amely a vészkorszak idején számos családban magától értetődő követelményként jelentkezett, visszanyúlik a keresztény világkorszak kezdeteihez. A khrisztianiszmosz nem egyszerűen zsidó szekta volt, hanem olyan mozgalom, amely sok tekintetben a régi zsidóság szerves továbbfejlődését hozta, amelynek alapélményei a legszorosabb kapcsolatban állnak a próféták, a zsoltárok, a bölcsességi írások tartalmaival, illetve a hellenisztikus zsidóság filozófiai törekvéseivel. A khrisztianiszmosz maga is a hellenisztikus korszak történelmi teljesítménye, miképpen a Tanach szövegeinek jelentékeny része, amiképpen az a teológiai-filozófiai háttér, mely az újszövetségi írások legtöbbjében megjelenik. A Zsoltárok számos verse nemcsak az újszövetségi iratokban játszik központi szerepet, nemcsak Jézus mondásaiban bukkan fel, hanem önmagában, teológiai tartalmát nézve is elővételezi azt a felfogást, amely a kereszténységben válik kifejezetté. A khrisztianiszmosz nem önkényesen tekintette magát a zsidóságban megjelenő motívumok kifejtésének, hanem erre nézve jól meghatározható történeti, filozófiai és teológiai indokai voltak. Ezek alapján a kereszténység önmagát a zsidósággal egységben látta történelmének egészében, amint erről – a teológián túlmenően – az egyházművészet teljes anyaga, az ószövetségi alakok irodalmi és képzőművészeti ábrázolásai lenyűgöző erővel tanúskodnak.

Ebben az egységben mégis szembetűnő az éles kontraszt, mely a kereszténységet már a legkorábbi időszakban elhatárolja a templomhű zsidóság köreitől. Az újszövetségi iratok ezt a különbséget olykor a legélesebb formában fejezik ki, ezzel mintegy történelmileg predesztinálva azt az ellentétet, melynek semmiképpen sem szükségszerű, de reális következménye az európai zsidóság megszüntetésének tragikus kísérletében jelentkezett. Feltételezhető, hogy ez a kontraszt nem egyszerűen az újszövetségi írások keletkezési körülményeire vezethető vissza, vagyis nem arra a folyamatra, amelynek során a keresztény közösségek elkülönültek a zsidóság kultuszától. Az ellentét bizonyosan kifejezi azt a helyzetet is, amelyben a szerkesztési és kanonizálási munka folyt az első évszázadokban. Ekkor a zsidóság már elveszítette hivatalos kultuszhelyét és szétszóródva a birodalom városaiban, új önazonosságát keresve, konfliktusos viszonyba került a zsidóságtól elszakadt, mégis arra hivatkozó ókeresztény közösségekkel. A konfliktus lényege nem lehetett más, mint a hagyomány körülhatárolásának és univerzális megnyitásának az ellentéte. A kontrasztnak a ka­no­nizálási folyamat során érvényesülő megőrzése, sőt tudatos kiélezése megszabta azt a kapcsolatot, melyben a zsidó mint a keresztény differenciája jelent meg és maradt fenn a kereszténység történetében. Noha – Pál apostollal szólva – Krisz­tusban nincs sem zsidó, sem görög, a zsidóság és a kereszténység önmeghatározása elkerülhetetlenül vezetett a differencia történelmi hangsúlyozásához.

Másfelől nézve ez a kontraszt egyben történelmi sorsközösség. A kereszténység a zsidóság történeti teljesítménye, ennek viszonylatában áll fenn, amiképpen – különösen a templom lerombolását követően – ez bizonyos keretek között megfordítva is igaz. Mindez nem történelmi baleset, nem is csupán egy történeti elhatározásban létesített kohabitáció, melynek magasabb egységben kell felolvadnia, hanem olyan közösség, melynek tagjai történelmileg feltételezik egymást és reálisan egymásra vannak utalva. A kereszténység mindenkor éles figyelmet fordított azon törekvésekre, melyek meg akarták fosztani zsidó gyökereitől és vonatkozásaitól; mindenkor kirekesztette azokat, akik a zsidósággal való sorsközösséget teológiailag tagadták. Markion kísérletét, melynek során a kereszténységből csupán a hellenisztikus vonatkozások maradtak volna meg, a hagyomány és az atyák felfogása alapján elutasították; ezzel elutasították a történelmi sorsközösség felbontását is. Noha ezt a közösséget a régi felfogás és annak megújított változatai sokszor nem ismerték el, ám a történeti események, különösen a Holokauszt esemé­nye élesen rávilágít arra, hogy a közösség nem számolható fel; sem gyűlölet, sem szánalom, sem elutasítás, sem elfogadás nem változtathat azon a tényen, amely a két felet egybekapcsolja. Amennyiben a zsidóság ismert történetének legjelentősebb és legtragikusabb eseménye a Holokauszt, mely a keresztény Európában vált lehetővé, annyiban ez a sorsközösség ma még erősebb, mint valaha.

Ebben a vonatkozásban különösen sajnálatos, hogy a kötetben nem szerepel a zsidóság jelentős képviselőinek teológiai-filozófiai reflexiója a Holokauszt tényére és következményeire nézve. Márpedig e nélkül nem lehet teljes az a kép, amelynek vázlatára a kötet vállalkozott. Arendt idézett mottója csupán a szembenézést szögezi le, ez azonban nem jelent megértést. Ami megértésként széles körben felmerül s mára kiugró jelentőségre tett szert, vagyis a tradíció érvényének hangsúlyozása, ismét nehezen tekinthető a szükséges megértésnek, mivel a tradíció adott volt a Holokauszt előtt is. Az asszimiláció tradicionalista elutasítása elemi reakcióként érthető, ám csekély megértési lehetőséget nyújt, mivel következetesen figyelmen kívül hagyja azt a kontextust, amelyben a Holokauszt bekövetkezett. A megértés mindenkor az összetartozás, a szintézis felismerésén nyugszik; a szétválasztás, a distinkció ennek csak eszköze lehet. Ábel tragédiája nem fogható fel Káin gonoszsága nélkül, amiképp József sem az ő testvérei nélkül; s ha Józsefet testvérei elvetemülten verembe hajították, majd eladták rabszolgának, ezzel egyszer s mindenkorra kizárják annak lehetőségét, hogy József történetét nélkülük kellően megérthessük. Olyan sorsközösség jön ekképpen létre, mely nem érhet véget egyoldalúan. Erre mutat az archaikus görög dráma felépítése, amelyben a hatásra ellenhatás következik és megoldás sem az egyikben, sem a másikban nem adódhat elszigetelten, csupán a tényezők összekapcsolásában és teljes körű meghaladásukban. Ez fejeződik ki József tettében, amikor testvéreit magához hívja és feltárja kilétét: egy lezáratlan történet zárul le az önkinyilatkoztatás és az irgalom aktusával – melyben új élet keletkezik. Az a történet, melyben a Holokauszt képezi a sarkpontot, nem érhet véget a történet egészének integrálása, megértése és meghaladása nélkül; ameddig ez az aktus nem történik meg, még mindig a drámai megoldatlanság kellős közepén vagyunk, noha felismerjük a meghaladás kívánalmát.

 3.

A mai kereszténység tudatában van mindennek, noha még nem kerülhetett sor a teljes tisztázásra. Olyan munkáról van itt szó, amelynek ideális vége egyben végpontja annak a történelmi összefüggésnek is, amelyben ez a kapcsolat fennáll. Ez a kapcsolat beletagolódik a klasszikus európai történelembe, ennek leglényegesebb alkotóereje, mely dinamizmusát nem utolsósorban éppen az azonosság és különbség drámai feszültségéből nyeri. Ahogyan a régiek szerint a testi létében meghasonlott lélek, vagy a bűntettének tudatára ébredő személy éppen ebből a meghasonlottságból nyeri a továbblépéshez vezető motívumot – mint Philoktétész vagy Oidipusz –, úgy az európai történelem is ebből a drámai különbségből táplálkozik. A zsidóság kiemelkedő történeti alakjai – bibliai személyiségek, misztikusok, tudósok, és művészek – oly hatóerőt fejthettek ki e történelem döntő pontjain, mely egy felbomló, válságos időszakban a legfontosabb lépést jelentette az éppen szükséges megoldás felé vezető úton. E személyiségek éppen történetileg determinált és ekképpen felvállalt másságuk miatt voltak képesek új energiák kibocsátására és a megoldás katalizálására. A történeti Mózes mellett ilyen volt Philón, ilyenek voltak a nyugati gondolkodásra mélyen ha­tó, arabul alkotó zsidó filozófusok, ilyenek voltak a kabbalisták, ilyen volt Spinoza és Husserl, Heine és Radnóti, Cantor és Einstein, F. Mendel­ssohn és Schönberg.

Az istenfogalom Auschwitz után Hans Jonas egyik legérdekesebb és legnagyobb hatású munkája. Abból indul ki, aminek többé vagy kevésbé mindannyian tudatában vagyunk: az európai történelem, ezzel az emberiség történelme a nagy háborúval döntő fordulathoz érkezett, amelyet követően semmit sem tehetünk ugyanúgy, mint annak előtte. Ezt a tényt a szerző ezen írásában kifejezetten a filozófiai teológia oldaláról ragadja meg. Amit ezen a téren kínál – az erőtlen Isten, a deus nullipotens bevezetése – eltér a klasszikus felfogástól, továbbá következetlen, ezért sokak számára elfogadhatatlan. Ám Jonas szerint csak az istenfogalom újragondolásával lehetséges megérteni a Holokauszt tragédiáját, amelynek bekövetkeztét egy deus omnipotens soha nem engedhette volna meg. Ez a gon­dolat aligha összeegyeztethető a régi teológiával, annak dogmatikus oldalával, noha nem áll nagyon messze a misztikusok élményvilágától, amelyben Isten nem felhőkön trónoló, kozmoteológiai hatalmasságként, hanem segítségre szoruló, olykor egyenesen szenvedő személyként jelenik meg, mint már az irgalmas szamaritánus példázatában is – vagy a kereszt­halál történetében. Az irgalom nemcsak embereket illethet, akik segítségünket kérik, hanem mélyebben azt, aki – mint Lévinas mondja – a Másik Arcában ránk tekint.

A régi gondolkodás mélyéből, olykor hangosabban, máskor halkabban, búvópatak szavaként hangzik fel az üzenet, mely arra int bennünket, hogy mélyebbre tekintsünk, a halkabbra is odafigyeljünk, az elriasztóból, a tragikusból is reményt merítsünk. Az európai történelem sokszor alig figyelt erre a hangra, sokkal kevésbé, mint Sámuel az elhívása történetében; pedig ez az a hang, mely kivezetheti ezt a történetet abból a drámai mátrixból, amelynek terébe démiurgoszai belerögzítették. Ezt a drámai feszültséget a szentek, az alkotók és a gondolkodók nemzedékei próbálták meghaladni, mások mellett éppen azok, akiknek munkája a nagy háború kimondhatatlan terrorjában ért véget. A misztikusok a kora középkortól kezdve ezt a hangot igyekeztek meghallani, sokszor éppen azok segítségével, akik hitük szerint zsidók voltak. S amikor ez a hang felhangzott, oly csengően és lenyűgözően szólalt meg, mint József álmainak bibliai története. Nem állítjuk, hogy a történelemben más hatna, mint szabad elhatározás, de mégis felsejlik a gyanú, hogy ez a történet – hihetetlen zenéjével, valószínűtlen költeményeivel, álmodozó gondolkodásával és felszikrázó szabadságvágyával – az adott körülmények között talán nem is végződhetett volna másképpen, mint az irigység és árulás iszonyatos tettében, abban a terrorban, amely a Holokauszt lángtengerébe vezetett.

Meríthetünk ebből reményt? Nem blaszfémiával ér fel annak állítása, hogy a tragédia – reményforrás? Ha blaszfémia, akkor a zsidóság és a kereszténység közös blaszfémiája, Józsefé, Jóbé, a Zsoltárosé, a Megfeszítetté, Pálé, mert egyikük környezete sem hitte el, hogy ami történik, ami a legnagyobb rossznak tűnik, az – a legnagyobb jó forrása. Hogyan lehetséges ez? Vagy inkább: Hogyan menekülhetünk meg az etikai racionalizmus hajszálhasogatásától? Hogyan vonulhatunk vissza abba a meggyőződésbe, amelyről a régiek is szólnak és mi magunk is megerősíthetjük, hogy a rossz valamiképpen az összemérhetetlenül nagyobb jónak az alkalma, a lehetősége, mindenekelőtt a reménysége – azzal a szenvedéssel együtt, amit magunkra kell vennünk, amin áthaladunk, ami alatt összeroskadunk? Van olyan etika, ami képes itt eligazítani? Igen, a remény etikája; azok etikája, akik kifosztva, éhezve, szégyenbe taszítva, üldöztetve hitük és igazuk miatt mégis magukba néztek és minden erejüket összeszedve irgalomért könyörögtek. A halottak erről nem mesélnek, de a még velünk élők igen; ők elmondhatják, hogy miközben sárga csillag nélkül, hamis papírokkal a zsebükben álltak szem­közt a csendőr szuronyával, miközben azon­nali kivégzésre vártak, valami történt, ami túlemelte őket ezen a ponton és megnyitotta előttük a legnagyobbat és a legszebbet. Ezért a legnagyobbért és legszebbért érdemes mindent magunkra venni; az üldöztetést, a bujkálást, a kényszermunkát, a sárga csillag viselését, Sára vagy Izrael nevének felvételét a nevünkbe, vagy – ha erre önerőnkből képesek lennénk – akár ennél többet is.

 4.

Ha mindezt túléltük, még mindig bizonytalan, hogyan értelmezzük. Nem kétséges, hogy ezek az események jelentősek. De megértettük-e igazán, hogy merre kell továbbhaladnunk? Felfogtuk-e, hogy gyengeségünk miatt taszíttatunk egy nép eltörlésének iszonyatába, ennek makacs emlékezetébe, melyben egykor felcsendült egy hang és utat mutatott? Ez az út mára követhetetlenné vált és bezárult, mert nem voltunk elég kitartóak és elszántak, mert nem azzal törődtünk, ami igazán fontos, ami az emberiséget kivezethette volna történetének legnagyobb válságából – hanem a versengés, a bosszú, a ressentiment járt a fejünkben és bénította meg szívünket, nem engedte, hogy szemünket arra a horizontra vessük, ahol a költők szava szerint valami egészen új készülődik. Ezt az újat elmulasztva ismét a ré­gi történet sötét útvesztőjébe zuhantunk és a magasabb egység helyett a régi ellentétek ádáz viaskodásainak lettünk megújuló áldozatává. Ha mainapság ismét számba vesszük ezeket a tanulságokat, ha végiggondoljuk, ki és miképpen veszett oda, fel kell tennünk a kérdést: jobban látjuk-e azt a célt, amelyre törekedtünk? Élesebben észleljük-e, mire szólt a meghívásunk, amikor ennek a drámai történetnek a kezdetén egymással egy történelmi sorsközösségben összeköttetünk? Nem arról tanúskodik-e az itt bemutatott kötet egyik hiánya – az elmélyült és átfogó gondolati reflexióké –, hogy az új helyett ismét csak a régit látjuk, a szokás- és törvényszerűt, a megosztottság régi demarkációit? Nem azért történt velünk mindez, mert nem voltunk képesek túllendülni e határvonalakon, noha egyszer már úgy tűnt: megtaláltuk a túllépés indítékait?

Nem azért vagyunk-e kitéve a megértés hiányának – ennek a sorstalanságnak –, mert elutasítjuk a sorsközösséget azokkal, akikkel történelmileg összetartozunk? Nem azért vagyunk kénytelenek visszatérni a tradíciók érthetetlen káoszába, mert ma ismét az egyoldalú bezárkózásban élünk és így alkalmatlanná válunk a közösség felismerésére? Nem kockáztatjuk ezáltal, hogy még mélyebben kell alámerülünk e régi drámában – mert nem vagyunk képesek megnyílni egymás iránt? Egymáshoz kötözve ebben a sorsközösségben vajon tehetünk-e továbbra is úgy, mintha nem ismernénk a másikat, nem tudnánk, mi végre vagyunk együtt, s nem értenénk, hogy kettősségünk mindaddig megmarad, míg nem győz szívünkben egy végsőképpeni, egyesítő irgalom? Nem az irgalom – heszed, eleosz – teszi lehetővé a tragédiák, a megosztottság meghaladását egy olyan jövőben, melyet ma még csak sejthetünk?

A Holokauszt és a keresztény világ című kötet túlságosan sokrétű ahhoz, hogy ezekre a kérdések­re egyöntetű választ találjunk benne. Mint egyfajta pedagógiai segédanyagnak talán nem is lehet a kötet célja az efféle válasz megformálása; talán nem akar többet elérni, mint azt, hogy elmélyedjünk a tények és részinterpretációk sokaságában és nekilássunk a legfontosabb munkának: hogy a magunk számára tisztázzuk a történteket és ezek jelenkori fontosságát. A könyv jelentős segítséget nyújt ebben a munkában. Mégsem vezethet eredményre, ha nem találjuk meg azt a továbbit, ami az előbbieket megvilágítja. Különösen fontos ez a mai Magyarorszá­gon, ahol oly szorosan egymáshoz kötve létezünk, a kapcsolat drámai feszültségét minden elemében és történelmi jelentőségében megélve. Különösen ehelyütt fontos, hogy rátaláljunk az élő horizontra, amely átfogja saját perspektíváinkat, ezeket egybeolvasztja és egyben meghaladja, ezáltal új történelmet létesítve, amelyben a kereszténység és a zsidóság közösségének értelme ténylegesen is feltárul. Az, hogy a Holokauszt tragédiája részesedhet ebben az értelemben – egyelőre alig több, mint reménység. Ez a remény nemigen válhat valóra, ha nem a sorstalanság leküzdése és a sorközösség vállalása, vagyis az irgalom gyakorlása által, amely mint heszed Elóhim – Isten irgalmas szereteterégi és új történeteink fordulópontja.

 

A fenti kötetről olyan személy írta le a felfogását, akinek felmenői közül sokan a Holokauszt áldozatai vagy túlélői; akiben annak ismerete, hogy mit jelent zsidónak lenni, hatalmas és döntő mozdulattal Krisztus irgalmas szeretetére mutat, aminek megrendítő eseménye ma is eleven; aki mind a mai napig lelkében hordozza az üldöztetés traumáját, a felszabadulás élményét, az elkülönülés, az együttélés és az útkeresés valamennyi dilemmáját, egy sokak számára máig megoldatlan problémagóc minden fájdalmával és reménységével egyetemben; s aki ebben a szeretetben mégis az emberiség új történelmének lehetőségét látja.

 

(A Holokauszt és a keresztény világ. Szembenézés a múlttal és a jövő kihívásaival. Szerkesztette C. Rittner, S. D. Smith, I. Steinfeldt és Y. Bauer. Fordította Zalotay Melinda, facilitátor Heindl Péter, Egyházfórum – Balassi Kiadó, Pécs – Budapest, 2009)

vigilia@katolikus.hu


Módosítva: 2009.11.24.