POMOGÁTS BÉLA

 

Keresztény költő a baloldalon

Radnóti Miklósról

1934-ben született Budapesten. Irodalomtörténész, a Vigilia szerkesztőbizottságának tagja. – Írása előadásként elhangzott a Radnóti Miklós Emlékülésen 2009. szeptember 21-én a Magyar Tudományos Akadémián.

A kereszténység és a baloldal, mint eszmei, világnézeti, kivált politikai identitásforma a jelenben összeegyeztethetetlennek tetszik, ritka kivétel az a politikai baloldalon helyét kereső közéleti szereplő, aki egyszersmind istenhívőnek vagy éppen kereszténynek tartja önmagát, és alig ismerek olyan keresztény identitását kifejezésre juttató politikai vagy kulturális személyiséget, aki el tudná helyezni magát a közélet baloldali áramlataiban. Ilyen mértékben talán még sohasem nyilvánult meg a magyar gondolkodástörténetben az a meggyőződés, miszerint a kereszténység és a baloldaliság egymást kizáró eszmei pozíciók. Még a két világháború közötti korszakban sem, amidőn a keresztény eszmeiségre a politikai jobboldal jelentett be monopóliumot, és a mögöttünk lévő kommunista korszakban sem, midőn a keresztény meggyőződés szinte minden alkalommal a politikai jobboldal (ahogy akkoriban nevezték: a ,,klerikális reakció,,) képviseletének (vagy szálláscsinálójának) számított, és többé-kevésbé elutasításban részesült. Mindazonáltal a jelenleg tapasztalt oppozíciók mögött, véleményem szerint, elsősorban az rejlik, hogy mind a ,,jobboldaliságnak,,, mind a ,,baloldaliságnak,, eltorzult az értelme, és a két jelszóként használt fogalom mára szinte teljesen elveszítette eredeti jelentését: könnyű volna kimutatni, hogy az úgynevezett ,,jobboldal,, többnyire nem egyszer ,,baloldali,,, a ,,baloldal,, pedig ,,jobboldali,, programokkal, stratégiákkal és jelszavakkal operál. A politikai szerepcseréknek, maszkabáloknak számos kiábrándító példájával találkozhattunk az elmúlt két évtizedben. Már csak emiatt is figyelemreméltó Radnóti Miklós példája, ő ugyanis úgy tudott megmaradni a baloldalon, hogy mind teljesebbé és hitelesebbé tette az általa választott keresztény identitást.

A két világháború közötti korszakban a magyar baloldalnak igen szűk, mindazonáltal szellemi és erkölcsi értelemben igen jelentékeny bázisa volt. (A magam részéről nem sorolom a demokratikus ,,baloldalhoz,, – ugyanis a demokrácia étosza nélkül, szerintem, nem lehet baloldalról beszélni – az illegális kommunista mozgalmat, különösen ennek ,,moszkovita,, csoportját, ahogy a demokratikus ,,jobb­oldalhoz,, sem sorolom a fasizmus képviselőit, különösen a náci hatalom hazai ügynökeit.) Végül is a szellemi ,,baloldalon,, identifikálta önmagát nemcsak a szociáldemokrácia és a polgári radikalizmus, hanem a népi mozgalom néhány vezető képviselője (például Illyés Gyula, Veres Péter, Erdei Ferenc és Bibó István) vagy a Nyugat liberális írótáborának számos képviselője, mondjuk, Babits Mihály, Móricz Zsigmond és Karinthy Frigyes. Érdemes felidézni Babits nevezetes írását, az 1930-ból származó Baloldal és nyugatosság címűt: ,,a magyar politika kicsinyes játék volt csak; mi kérdéssé tettük magát a magyarságot, magát a politikát s emberségünket és művészetünket; átéltünk minden világnézetet, szocializmust és arisztokratizmust, apostolokét és tiszta artistákét; s ha csak szép verseket akartunk – mint Ady mondta, ’gyönyörűket írni’: az is több volt, mint egyszerűen csak szép vers, az is tüntetés volt és tiltakozás az egész akkori magyar glóbus ellen, mely nem ismert verset a cigány nótáján túl. Ebben voltunk valahogy mind baloldaliak, azaz ellenzék; noha egymás közt a legkülönbözőbb hitvallással, s egyenként is és évek sorjában, a legkülönbözőbb hitvallásokat járva meg.,,l

Abban az eszmetörténeti (és politikai) kontextusban, amely a két világháború közötti korszak sajátja volt, a katolikus értelmiség egy csoportja által kezdeményezett reformmozgalom is inkább a bal-, mint a jobboldalon volt megtalálható, legalábbis abban a tekintetben, hogy kritikával illette és többnyire elutasította a Horthy Miklós nevével fémjelzett korszak társadalmi, politikai és kulturális politikai iszonyait. Ennek a katolikus reformmozgalomnak több fóruma is volt a harmincas és negyvenes években: a Korunk Szava, az Új Kor és a Jelenkor mellett, mint leginkább jelentékeny szellemi műhely: a Vigilia, ennek volt szerkesztője az a Sík Sándor, aki Radnóti Miklós szellemi fejlődésében és ennek során katolizálásában is elsőrendű szerepet töltött be. Ezek a katolikus mozgalmak és orgánumok a kor eszmei térképén kétségtelenül attól a virtuális határvonaltól ,,balra,, helyezkedtek el, amely jól érzékelhetően elválasztotta egymástól a politikai és szellemi élet két nagy terrénumát.

A korszak eszmei és politikai zűrzavarában természetesen voltak olyan eszmei irányultságok és prioritások, amelyeket mindkét oldal egyetemlegesen vállalt és képviselt. Ilyen volt például a trianoni kényszerbéke által létrehozott nemzeti széttagoltság elutasítása, a kisebbségi sorsba taszított magyarság érdekeinek képviselete, ezt mind a két nagyobb eszmei és politikai irányzat vállalta – a ,,hivatalos,, magyar politikától és a konzervatív reformerektől kezdve a népi mozgalomig és a szociáldemokráciáig. Ugyancsak szélesebb körben talált egyetértésre, vagy legalább megértésre a társadalmi reform gondolata, ettől a jobboldalon, sőt a radikális jobboldalon sem zárkóztak el. Természetes volt, hogy ezeket a stratégiákat a katolikus reformmozgalom (ahogy akkor mondották: a ,,neokatolikus,, áramlat) is magáénak tudta, a többi között a Vigilia körül gyülekező értelmiségiek is.

Radnóti Miklós keresztény szellemi orientációjának megítélésében azonban nem az a lényeges, hogy azonosította magát azokkal a reform-eszmékkel, amelyeket a magyar társadalom és közélet és ezen belül a katolikus reformmozgalom képviselt, hanem az, hogy belsőleg, lelkileg tudott azonosulni a kereszténység szellemiségével, az evangéliumokban megfogalmazott szolidaritás-elvvel és a Jézus Krisztus személyéhez kötődő istenhittel. Ez a kereszténység és Jézus-hit természetesen maga is a keresztény (katolikus) reformgondolkodás szűrőjén keresztül érvényesült, azt a hitbeli és erkölcsi gondolkodást juttatta érvényre, amelynek a költő egyik legfőbb szellemi mestere: Sík Sándor volt a klasszikus képviselője. A tudós piarista tanár és költő ugyanis azt a teológiai, erkölcsi és egyházi felfogást képviselte, amely akkor meglehetősen elszigetelten volt jelen a korabeli magyar társadalomban, és inkább francia, angol és német (természetesen náci-ellenes német) katolikus gondolkodók és írástudók példája nyomán volt ismerős.

Ebben a tekintetben érdemes felidézni Sík Sándor A katolikus irodalom problémájához című tanulmányát a Vigilia 1935-ös évfolyamából (Radnóti vélhetőleg olvasta ezt a szöveget): ,,Katolikus – fejtette ki a mélyen keresztény gondolkodású szerző – annyit jelent, mint egyetemes (’közönséges’ – mint a régiek mondták). A katolikus hit nem dogmák összessége, a katolikus morál nem parancsok és tilalmak kazuisztikája, s a katolikus élet nem bizonyos liturgiai cselekmények végrehajtásában áll, amelyeknek nincs közük egyéb életmegnyilvánulásokhoz. A katolicizmus életforma éspedig totális életforma, amely az egész valóságot átölelni, alakítani, betölteni, átlelkiesíteni igyekszik. Világfelfogás, amelyben benne van minden, ami embernek hozzáférhető; világérzés, amelyben elfér mindaz, ’ami az ember szívébe felhatott’, és világalakító lendület, amely mindent – külső és belső valóságot – a Krisztus képére akar átformálni.,,2

Valójában, legalábbis az irodalomtörténeti dokumentumok (költői művek, személyes vallomások, naplójegyzetek, levelek, például a Sík Sándorhoz írott levelek) tanúsága szerint Radnóti Miklós istenkeresését, hitét és vallási meggyőződését ez a fajta gondolkodás: a Sík Sándor személyes példáján és tanúságtételén is nevelődött gondolkodás szabta meg. Nem kívánok itt és most azzal foglalkozni, hogy a költő konverziójának milyen állomásai voltak, és milyen személyes megfontolások vezették arra az útra, amely végül a keresztség szentségének felvételéhez elvezette. Ezt az életrajzi és lelki folyamatot Ferencz Győző kiváló és igen alapos életrajzi monográfiája meggyőző módon mutatta be.3 Ez az út folyamatos volt és bensőleg: lelkileg, erkölcsileg és művészileg meghatározott, és valójában a történelmi (vagy politikai) körülményektől függetlenül alakult úgy, ahogy alakult. Ezen azt értem, hogy Radnóti Miklóst nem a menekülés lehetősége vezette végig ezen az úton, amikor ő megkeresztelkedett, akkor már jóformán semmiféle védelmet nem adott a keresztség mindazzal a borzalommal szemben, amely őt végül is maga alá temette. Ha vállalja a menekülésnek azokat a rejtekútjait, amelyeket barátai (közöttük Sík Sándor is) felkínáltak számára, mint sokan mások, zsidó vallásúként is talán megmenekülhetett volna, ezeket elhárítva viszont semmiféle védelmet nem kínált számára a keresztlevél. A megkeresztelkedés hitbeli és erkölcsi választás eredménye volt, és bizonyára az is játszott ebben némi szerepet, hogy a költő mindvégig magyar költőnek vallotta magát – különben kora ifjúságától kezdve.

Radnóti Miklós magyarsága és kereszténysége tekintetében szinte mindenki (magam is annak idején, több mint három évtizede írott kis könyvemben) hivatkozott arra az önvallomás-jellegű levélre, amelyet a költő 1942. május 17-én Komlós Aladárnak írt. A nevezetes levél még a megkeresztelkedés előtt készült (de mintha már ennek távlatából), és Radnóti Miklós költői, illetve nemzeti identitását rögzítette, először is irodalmi azonosságtudatát. ,,A szobám falán – írta – három ’családi kép’ van, három fényképmásolat. Barabás egyik meglehetősen ismeretlen Arany-festményének másolata, ugyanerről a festményről külön a fej, és Simó Ferenc egy nemrégiben fölfedezett festményének másolata az öreg Kazinczyról. A Kazinczy-képről csaknem mindegyik ’nem bennfentes’ látogatóm, de az Aranyról is sokan (nem a közismert, népivé stilizált arc) megkérdezik: ’a nagybátyád?’ vagy ’a rokonod?’ Igen, – felelem ilyenkor, Arany és Kazinczy. S valóban nagy-, vagy dédnagybátyáim ők. S rokonom a hitétváltó Balassa, az evangélikus Berzsenyi és Petőfi, a kálvinista Kölcsey, a katolikus Vörösmarty, vagy Babits, avagy a zsidó Szép Ernő, vagy Füst Milán, hogy közelebb jöjjek. S az ősök? A Berzsenyi szemével látott Horatius éppúgy, mint a zsidó Salamon, a zsoltáros Dávid király, Ésaiás, vagy Jézus, Máté vagy János, stb. rengeteg rokonom van. De semmi esetre sem csak Salamon, Dávid, Ésaiás, Szép Ernő vagy Füst! Vannak távolabbi és közelebbi rokonaim.,,

Ezt követve határozta meg személyes identitását a következőkben: ,,Zsidóságomat soha nem tagadtam meg, ’zsidó felekezetű’ vagyok ma is (majd később megmagyarázom, miért), de nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom. A fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom és nem ’szellemiségem’ és ’lelkiségem’ és ’költőségem’ meghatározójának. Még szociálisan is csupán botcsinálta közösségnek ismerem a zsidóságot. Ilyenek a tapasztalataim. Lehet, hogy nincs így, én így érzem és nem tudnék hazugságban élni. A zsidóságom ’életproblémám’, mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ. Kényszerből probléma. Különben magyar költő vagyok, rokonaimat felsoroltam s nem érdekel (csak gyakorlatilag, ’életileg’) hogy mi a véleménye erről a mindenkori miniszterelnöknek. (...) Ezek kitagadhatnak, befogadhatnak, az én ’nemzetem’ nem kiabál le a könyvespolcról, hogy mars büdös zsidó, hazám tájai kinyílnak előttem, a bokor nem tép rajtam külön nagyobbat mint máson, a fa nem ágaskodik lábujjhegyre, hogy ne érjem el gyümölcsét. Ha ilyesmit tapasztalnék, – megölném magam, mert másként, mint élek, élni nem tudok, s mást hinni és máskép gondolkodni sem. Így érzem ezt ma is, 1942-ben is, háromhónapi munkaszolgálat és tizennégynapi büntetőtábor után is, – (ne nevess ki, tudom, hogy megjártad a háborút, de az más volt, nem volt megalázó) kiszorítva az irodalomból, ahol sarkamig nem érő költőcskék futkosnak, használhatatlan és használatlan tanári oklevéllel a zsebemben, az elkövetkező napok, hónapok, évek tudatában is. S ha megölnek? Ezen az sem változtat.,,  És mindehhez még a következőket fűzte hozzá: ,,Nem érzem zsidónak magam. Miért vagyok mégis zsidó vallású? A valláshoz semmi közöm, a faj, stb. szellemalakító erejében csak igen-igen kis mértékben, vagy még annyira sem hiszek. Hát nehéz megmagyaráznom s nehezítésül még hozzátehetem, hogyha valláshoz egyáltalán közöm van, akkor a katolicizmushoz van közöm.,,4

Radnóti ,,katolizálása,,, miként ezt az imént hangsúlyoztam, nem a történelmi kényszerűségre adott válasz, nem is egyszerűen egy bensőleg motivált elhatározás eredménye volt, hanem egy évtizedeken keresztül érlelt és mélyen személyes lelki folyamat végső kifejlete volt. Valójában az 1935-ös Újhold és még inkább az 1938-ban megjelent Meredek út című kötetben fedezhetők fel ennek az életrajzilag is kimutatható és hosszabb időn át értetődő folyamatnak a jelei. Lengyel András ,,...hősi és termékeny szerepvállalás,, (Radnóti identitásalakítási igényéről) című igen érdekes és tanulságos írásában két olyan – a költői személyiség alakulása tekintetében igen fontos mozzanatra hívta fel a figyelmet, amely az új (a férfikori) identitás (keresztény távlatba is állítható) karakterét mintegy megjelölte. Az első a személyes világ mélyebb megértése: ,,Az az energia – olvasom Lengyelnél –, amely addig a külvilág elutasítására fordítódott, most önmaga alakításának szolgálatába állítódott. A harsányság helyére a ’szelídség’ lépett, de ez a szelídség – érezhetően – olyan, ’mint a jól lefojtott indulat’ (Az ’Újhold’ ajánlása, 1935. 286.); feszítőerői minduntalan átütnek a lélek fegyelmén, s éppen ezzel egy nagy attitűdbeli gazdagságot hoznak létre.,,5 A második a mindinkább erősödő spirituális beállítódás: ,,A hit szerepe Radnóti beállítódásában (...) külön tanulmányt igényelve (...) annyit itt is el kell mondani, hogy ez nála nem külsődleges, egyházias formában megnyilatkozó ’vallásosság’ volt; kikeresztelkedése is csak 1943-ban történt meg. De e spirituális beállítódásnak az erkölcsi konzekvenciáit nagyon komolyan vette. (...) az ítélkezés helyére egyre inkább a megértést helyezi, s mesterét, Sík Sándort tekinti példának, mert ő ’mindenkit megért és sohasem ítél’ (Köszöntő). S akinek magatartására egyre inkább ’az érett s kevés szavú alázat’ lesz a jellemző (Sem emlék, sem varázslat).,,6

A költő identitásának, illetve az identitás átalakulásának, kiteljesedésének természetesen maga a költészet a legfontosabb tanúságtétele. Számomra mindenekelőtt a Nem tudhatom című költemény: a magyar hazafias líra egyik leginkább hiteles darabja, egyszersmind a magyar keresztény költészet egyik legszebb példája. A vers írásának idején a költő már katolikusnak vallotta magát – 1942. január 28-án Sík Sándorhoz írott levelében olvasható a következő vallomás: ,,Mélyen katolikus léleknek tartom magam.,,7 Ferencz Győző beszél arról, hogy midőn ezt a versét Radnóti barátainak bemutatta, többen értetlenkedve fogadták az üldöztetésnek kitett költő hazafias vallomását, és különösen azokat a sorokat, amelyekben a költő eredetileg Szűz Mária oltalmába ajánlotta a bombatámadásoktól szenvedő országot. Egy akkori visszaemlékezés (az erdélyi Mikó Erviné) szerint ugyanis a verset vallásos könyörgés zárta le: ,,Borítsd ránk, Szűz Mária, virrasztó égi fátylad,,, egy másik visszaemlékezés (a költő feleségéé) szerint pedig így: ,,Nagy szárnyadat borítsd ránk, hazánk védasszonya.,, Radnóti barátai nehezményezték ezt a zárósort, s végül is az ő tanácsaikat követve változtatott (máskülönben akkor már hívő katolikus) költő a szövegen. Persze nem csak a Szűz Máriát megszólító zárósor okozott ellenkezést, a költemény erős hazafisága is, ahogy a költő felesége visszaemlékezett, Major Tamás a következőket jelentette ki: ,,írjon Mik e helyett egy másik verset, ez nem helyes gondolkodás, mert igenis jöjjön a pusztítás, jöjjenek a bombázók és nem számít a haza, gyerekkori emlék, – semmi,,.8

A Nem tudhatom, mondottam az imént, hazafias és keresztény költemény – mára minden korábbi ellenérzéssel szemben – a klasszikus magyar versek magaslatára emelkedett (akár Kölcsey Zrínyi második éneke, Vörösmarty Vén cigány, Petőfi Európa csendes, újra csendes, Arany Rendületlenül, Ady Ember az embertelenségben, Babits Hazám!, József Attila A Dunánál, Dsida Jenő Psalmus hunga­ricus és Illyés Gyula Haza a magasban című költeményei). Keresztény költemény úgy is, hogy Radnóti a baráti unszolásnak engedve elhagyta Szűz Mária megszólítását, leginkább abban keresztény, mondhatnám: evangéliumi, hogy a haza fogalmát, a haza iránt érzett aggódó szeretetét nem szólamokban (mint oly sok ,,hazafias,, költő), hanem a szülőföldnek és népének köznapi életére hivatkozva, érte aggódva fejezi ki. Radnóti költeményének igazán a köznapi otthonosság érzése ad hitelességet és lírai erőt. Ennek az otthonosságnak az érzése hozta létre a költeményeknek azt a közeli és személyes perspektíváját, amelyben életre keltek a szülőföld dolgai és a költő emlékei. Ez a perspektíva éles ellentéten állt azzal, amit a bombázó repülőgép pilótája látott, midőn pusztító terhével az ország fölé repült. Radnóti a kétfajta perspektíva: a közeli és személyes, valamint a távoli és személytelen összevetése révén fejezte ki azt a gazdag kapcsolatot, amely közte és hazája között létesült. És e kettős perspektíva révén mutatta be a békét és a háborút, az emberi létezés egymással szöges ellentétben álló lehetőségeit. A pilóta alakja, mint korábban a Második eclogában, a háborús erőszak elidegenedett, öldöklő hatalmát jelképezte, jóllehet a költő tudta, hogy a szövetségesek bombázógépei a fasizmus feletti győzelmet, végső soron az ő megmenekülését és szabadulását segítik elő. Mégis a szenvedő országot vette körül részvétévelés szeretetével, ismervén azt a másik igazságot is, hogy a nép, amely elszenvedi a háború gyötrelmeit, inkább szánni való áldozat, mint megtorlást érdemlő bűnös. A bombázógép távoli perspektívája helyett ezért választotta a közelit; azt a személyes és otthonos érzést, amelyet szülőhazája iránt érzett, s amely megszabta a versében alakot öltő részvétet, mint az egyik leginkább keresztény érzést és magatartást is.

A költő utolsó kötete: a poszthumusz megjelent Tajtékos ég rendre kínálja fel a keresztény eszmények és a keresztény erkölcsiség mélyen átélt és magasfokú művészettel kifejezett példáit. Nem csak az olyan evangéliumi ihletésű költeményekben, mint a Sem emlék, sem varázslat, amely a költő ,,imitatio Christi,,-jének bizonyságát mutatja fel (akárcsak Dsida Jenő verse: a Nagycsütörtökön): ,,aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred, / hogy minden összeomlott, s elindul mint kisértet, / kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen, / annak szép, könnyüléptű szivében megterem / az érett és tünődő kevésszavú alázat, / az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről, / az már egy messzefénylő, szabad jövő felé tör. / Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem, / merengj el hát egy percre e gazdag életen; / szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel...,, Az ószövetségi próféták alakját és tanúságát megidéző költeményeknek is valójában keresztény személyes és etikai távlata van. Elmondható ez az Ésaias próféta alakját idéző Töredékről és még inkább a költő egyik utolsó verséről: az 1944 augusztusában született Nyolcadik Eclogáról, amely Náhum próféta alakját idézi meg. ,,Ismerem újabb verseid – zárja le a dialógust a próféta. – Éltet a méreg. / Próféták s költők dühe oly rokon, étek a népnek, / s innivaló! Élhetne belőle, ki élni akar, míg / eljön az ország, amit igért amaz ifju tanítvány, / rabbi, ki bétöltötte a törvényt és szavainkat. / Jöjj hirdetni velem, hogy már közelít az az óra, / már születőben az ország. Hogy mi a célja az Úrnak, – / kérdém? Lásd az az ország.,,

Radnóti Miklós az ószövetségi prófétának arra a jövendölésére hivatkozik, amely a Megváltó eljövetelét hirdeti: ebben a hivatkozásban fonódik egybe az Ószövetség és az Újszövetség – a zsidó hagyomány, amelyet a költő örökül kapott és a keresztény hit, amelyet választott. Mindez érintette Radnóti személyes azonosságtudatát, ahogy Lengyel András Christian von Krockowra hivatkozva megállapította: ,,Az ’egyszerű, egydimenziós azonosságtudat’ helyébe nála egy ‘komplex, többdimenziós azonosságtudat’ fejlődött ki, amely – konfliktusok között élve – sem frusztrálta, hanem gazdagította. Az a mód ugyanis, ahogy feszültségeit kezelte, azokat önmagán belül egyensúlyban tartotta, alakította jellemét, életútját, s megteremtette – a részidentitásokból építkező, azok összegénél mégis többet jelentő – teljes azonosságtudat lehetőségét,,.9 Ennek a rész-azonosságokból, tehát a zsidó és a magyar hagyományból, a baloldaliság és a kereszténység eszmevilágából épülő személyes identitásnak az ereje és hitelessége jelenti Radnóti Miklós kései költészetének, mondjuk így: ,,vízjelét,,. Bizonyságául annak, hogy egy költői, de mondjuk így: emberi identitást (amint erre korábban Rónay György, Rónay László és Melczer Tibor is figyelmeztetett10) sohasem lehet elhelyezni egy leegyszerűsített világában, és az identitásoknak mindig több rétege, vonatkozási pontja van.

 

Jegyzetek

 

1Esszék, tanulmányok. (Szerk. Belia György.) Szépirodalmi, Budapest, 1978. II. kötet, 280.

2 Kereszténység és irodalom. Válogatott írások. (Válogatta Rónay László.) Vigilia, Budapest,1989, 215.

3Radnóti Miklós élete és költészete. Osiris, Budapest, 2005. Különösen: 572–582.

4Napló. (Sajtó alá rendezte Radnóti Miklósné.) Magvető, Budapest, 1989, 208–211.

5Utak és csapdák. Irodalom- és művelődéstörténeti tanulmányok. Tekintet, Budapest, 1994, 259.

6Uo. 260.

7A százgyökerű szív. Levelek, naplók, visszaemlékezések Sík Sándor hagyatékából. (Válogatta Szabó János.) Magvető, Budapest, 1993, 253.

8Ferencz Győző: i. m. 614–627.

9I. m. 264.

10Vö. Ferencz Győző: i. m.

vigilia@katolikus.hu


Módosítva: 2009.11.24.