POMOGÁTS BÉLA

Értékek védelmében

Az emigráció küldetéséről

A szerző 1934-ben született Budapesten. Irodalomtörténész. Legutóbbi írását 2008. 5. számunkban közöltük.

Minden emigrációnak, a mindenkori magyar emigrációknak is, nem nélkülözhető szerepet és küldetést kellett vállalniuk abban, hogy azokat a szellemi és politikai értékeket, azokat a történelmi tapasztalatokat őrizzék meg, mutassák fel és értelmezzék, amelyeket a kényszerű körülmények hatására elhagyott otthoni földön nem lehetett hitelesen és teljes mértékben képviselni és fenntartani. Ebben a tekintetben kétségtelenül kialakult egyfajta ,,munkamegosztás,, a hazai és az emigrációs szellemi élet között – 1849 után ugyanúgy, mint 1945, 1948 és 1956 után. A nemzeti kultúra és a nemzeti közélet mindig bizonyos ,,virtuális,, rendszerben helyezkedik el, és ebben a rendszerben kereste a maga helyét a nyugati magyar emigráció irodalma és tudományossága is, illetve keresték a maguk helyét ennek az emigrációnak az intézményei: értelmiségi szervezetek és mozgalmak, irodalmi és tudományos tanácskozások és találkozók, könyvkiadók és folyóiratszerkesztőségek – ezek a műhelyek voltak a ,,virtuális Magyarország,, igazi életterei, amelyek nem egyszer hitelesebben szolgálták a nemzeti identitást és kultúrát vagy éppen a történelmi közelmúlt ismeretét, mint a hivatalos magyarországi műhelyek.

Az emigráció szellemi életének és az emigráns intézményrendszernek nagy érdeme, hogy képes volt megőrizni azokat a kulturális és erkölcsi értékeket és hagyományokat, amelyeket a hazai irodalmi és tudományos kultúra cenzurális okok következtében, azaz durva politikai kényszerűségek miatt nem őrizhetett, vagy csak ritkán őrizhetett meg. Ez nemcsak azt jelenti, hogy az emigráció körülményei között szabadon dolgozhattak és viszonylag kötetlenül publikálhattak olyan magyar írók és tudósok, akik kényszerűségből vagy önkéntes elhatározásból elhagyták a kommunista diktatúra hatalmába került Magyarországot, hanem azt is jelenti, hogy az emigráns irodalmi kultúra eredményesen tudta védelmezni és nyilvánossághoz juttatni azokat az írókat és tudósokat, akiket itthon elhallgattatott vagy cenzurális keretek közé szorított a politikai hatalom. A nyugati magyar nyilvánosság több alkalommal is tanújelét adta annak, hogy korrigálni képes a hazai nyilvánosságban érvényesülő cenzurális rendszer következményeit, talán elég, ha Weöres Sándor Tűzkút című verseskötetének 1964-es párizsi vagy Illyés Gyula Szellem és erőszak című nemzetpolitikai tanulmánykötetének 1978-as müncheni közzétételére utalok. A nyugati magyar emigráció politikai, tudományos és irodalmi intézményei igen tevékenyen működtek közre abban, hogy a magyar irodalom meg tudott szabadulni az úgynevezett ,,szocialista realizmus,, és a magyar tudományosság meg tudott szabadulni az úgynevezett ,,marxizmus-leninizmus,, béklyóitól és fenn tudta tartani a maga nagy hagyományait, meg tudta védelmezni a maga valódi értékeit.

Az értékvédelem és a hagyományőrzés a huszadik századi magyar irodalom és tudományosság szellemiségére, a nemzeti identitás védelmét, fenntartását szolgáló hagyományokra és erkölcsiségre is kiterjedt, hiszen ki tagadhatná, hogy a korlátok közé terelt és művi úton megcsonkított szellemi hagyományokat részben és teljesen szabadon az emigráció tartotta fenn. Gondolok itt például a magyar irodalmi élet huszadik századi örökségére és hagyományaira, annak is tudatában, hogy ez az irodalmi élet, illetve maga a szépirodalom sohasem pusztán művészeti tradíciókat tartott fenn és képviselt, hanem (miképpen Illyés Gyula imént említett munkája) mindig a nemzeti élet és közélet meghatározó történelmi hagyományait is, azt a szellemi és erkölcsi örökséget, amelynek őrzése és védelme nélkülözhetetlen volt a nemzeti élet folytonossága, a nemzeti identitás fenntartása érdekében. Ebben az értelemben védelmezte és gondozta az emigrációs szellemi élet a Nyugat című folyóirat körül kibontakozó irodalmi, kulturális és politikai mozgalom örökségét, a magyar avantgárd és a népi írók vagy éppen az erdélyi irodalom (az Erdélyi Helikon) szellemi hagyományait. Az emigrációs intézményeknek, így az Új Látóhatárnak, az Irodalmi Újságnak, a Katolikus Szemlének és a Magyar Műhelynek igen nagy szerepük volt abban, hogy ezek a hagyományok minden különösebb torzulás nélkül maradhattak fenn, és érvényesülhettek idehaza is már a hetvenes évek második felétől kezdve.

Ebben a tekintetben a hazai irodalmi élet a nyugati magyar szellemi élettől szüntelenül ösztönzéseket kapott. Az irodalmi és tudományos kultúra folytonossága, az irodalmi és tudományos hagyomány elevensége ugyanis elsőrendű szellemi erő, amely nélkül a fejlődés és az újítás is lehetetlenné válik, és ennek a folytonosságnak a fenntartásáért az emigráció és ennek intézményrendszere mindig és következetesen felelősséget vállalt és eredményesen (sok áldozattal) tevékenykedett.

Az értékvédelem egy különleges és éppen ma nagyon is méltánylandó fejezete az a tevékenység, amelyet a nyugati magyar irodalmi és tudományos élet az ötvenhatos magyar forradalom és szabadságharc igaz emlékezetének és örökségének szolgálatában vállalt. Ugyancsak sokat tett a nyugati magyar irodalmi kultúra annak érdekében, hogy a Kárpát-medencében élő kisebbségi magyar közösségek életére és kultúrájára felhívja a külföldi és a hazai magyarság vagy éppen a nagyvilág figyelmét. Az ötvenhatos magyar forradalom politikai és szellemi örökségének védelmében és fenntartásában igen kitartó és eredményes munkát végzett a nyugati világban szétszóródott magyar emigráció. Köztudott, hogy midőn Magyarországon, különösen a forradalom leverését követő néhány esztendőben, csakis nemzeti történelmünk egyik legnagyobb eseményének a szüntelen meghamisítása és gyalázása kapott szabad utat, egyedül az emigráció irodalma, publicisztikája és történetírása tarthatta fenn nyilvánosan (ámbár Magyarországon nehezen megközelíthető módon) ötvenhat igazságait. Olyan szépirodalmi művekre gondolok, mint Márai Sándor, Faludy György, Horváth Elemér, Gömöri György, András Sándor és mások költői művei, Kabdebó Tamás Minden idők, Domahidy András Tizenhat zár és Dénes Tibor Budapest nincs többé Budapesten című regényei, Aczél Tamás, Ferdinandy György, Sárközi Mátyás, Márton László, Nagy Pál elbeszélései, Kende Péter, Méray Tibor, Gosztonyi Péter, Molnár Miklós, Csonka Emil és mások tudományos, illetve publicisztikai művei. Közülük mindenképpen külön is meg kell emlékezni a Borbándi Gyula és Molnár József által 1966-ban közre adott Tanulmányok a magyar forradalomról és az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kiadásában 1986-ban Bernben megjelent 30 év: 1956–1986 című kiváló tanulmánygyűjteményekről. Ezek a munkák eredményesen járultak hozzá ahhoz, hogy az ötvenhatos forradalom hiteles története – a nyugati világban és Magyarországon egyaránt – fenn tudott maradni a mögöttünk lévő évtizedekben.

A magyar ötvenhat örökségének gondozására több emigrációs intézmény, közöttük a rövid ideig (1956 és 1964 között) működő brüsszeli Nagy Imre Intézet (ennek Heltai György és Nagy Balázs voltak az irányítói és Kéthly Anna, Méray Tibor, Molnár Miklós, Pálóczi Horváth György, Peéry Rezső, Szász Béla és Kende Péter a nevezetesebb munkatársai), az intézet három (magyar, angol és francia) nyelven megjelenő Szemle című folyóirata, illetve a már említett Új Látóhatár és Irodalmi Újság vállalkozott. Ez a két utóbbi folyóirat (és mellettük még számos emigrációs periodika) rendszeresen közölt dokumentumokat, elemző tanulmányokat és publicisztikai írásokat a magyar forradalom eseményeiről. Valójában ezeknek az írásoknak volt köszönhető, hogy már a nyolcvanas évek elejétől kezdve, midőn az emigrációs kiadványokat, legalábbis az értelmiség felsőbb köreiben, viszonylag könnyebben meg lehetett közelíteni, hitelesebb kép alakult ki ötvenhat eseményeiről, amelyeket máskülönben a hazai nyilvánosság egészen a nyolcvanas évek végéig erősen torzító tükörben és meghamisítva mutatott be.

A másik igen fontos terület, amelynek ugyancsak egyfelől tudományos, másfelől politikai jelentősége volt, a kisebbségi helyzetben élő magyarság, tehát az erdélyi, a felvidéki és a kárpátaljai magyar kisebbség közelmúlt történetének, valamint társadalmi és kulturális viszonyainak tanulmányozása és elemzése volt. (A vajdasági, tehát jugoszláviai magyar kisebbséggel kapcsolatos hasonló feladatokat nagyrészt, köszönhetően a belgrádi nemzetiségi politika megengedő stratégiájának, jórészt elvégezték az újvidéki és szabadkai magyar tudományos és irodalmi intézmények.) A nyugati magyar emigráció tevékenységének tehát ezen a téren is figyelemfelkeltő és elemző szerep jutott. Igaz, Magyarországon már 1968-tól (a Magyar Írók Szövetségében rendezett ankét óta, erőteljes figyelem nyilvánult meg a kisebbségi magyar kultúrák iránt, arról azonban nem lehetett szabadon beszélni, hogy ezek a kultúrák és maguk a magyar nemzeti közösségek milyen hatalmi nyomásnak vannak kitéve. Emlékezetes, hogy még az ország elismerten első irodalmai tekintélyének számító Illyés Gyulát is cenzurális eljárás sújtotta, midőn Szellem és erőszak című könyvében bírálni merészelte a szomszédos kormányok kisebbségi politikáját. (Illyés Gyula könyvét végül is az eredetivel megtévesztően megegyező hasonmás kiadásban Molnár József müncheni kiadója juttatta el Magyarországra is!) Hasonlóképpen nagy szolgálatot tett a magyar kisebbségek ügyének az, hogy az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem 1979-ben (Illyés Gyula előszavával) közre adta Janics Kálmánnak a felvidéki magyarság 1945–1946-os kálváriáját bemutató A hontalanság évei című művet. Valóban úttörő fontosságú volt az a munka, amelyet a nyugati magyar szellemi élet vállalt a kisebbségi magyar közösségek és kultúrák védelmében. Mindenekelőtt Illyés Elemér Erdély változása című (két kiadásban is megjelent) könyvére, Albrecht Dezső, András Károly, Hanák Tibor, Ölvedi János, K. Lengyel Zsolt és mások tanulmányaira gondolok. Rendkívül fontosak voltak azok a kezdeményezések is, amelyek keretében Püski Sándor Észak-Amerikában, Szépfalusi István pedig Nyugat-Európában szervezett találkozókat az erdélyi magyar irodalom jeles képviselőivel. Ezek az írások és vállalkozások ahhoz is hozzájárultak, hogy a magyarországi értelmiség tervszerűbben foglalkozzék az elszakított magyarság életével és gondjaival.

 Egy nemzeti kultúra, egy nemzeti irodalom mindig a nemzeti közösség történelmi tapasztalatait is rögzíti, és ezek közé a tapasztalatok közé tartozik az emigrációs tapasztalat is (akárcsak a kisebbségi sorsban szerzett történelmi tapasztalat). Egy nemzet számára, amely huszadik századi történetének alig félévszázados korszaka során több alkalommal is (1919-ben, 1939-ben, 1945-ben, 1948-ban és 1956-ban) nagy emigrációs hullámokat kényszerült kibocsátani, és ennek során alkotó értelmiségének egy számottevő része elmenekült, az emigrációs tapasztalat létfontosságúvá válik és a közös történelem kiszakíthatatlan része lesz. Elsősorban most nem is arra gondolok, hogy a nyugati magyar irodalom miként örökítette meg az emigráns lét küzdelmeit és hétköznapjait, a bécsi, müncheni, párizsi, londoni, New York-i, torontói magyar életet. Hanem arra, hogy miként számolt be az emigráns lét lelki történetéről és tapasztalatáról, a személyiség benső körében végbemenő folyamatokról. Mindennek kétségkívül a nyugati magyar költészet a legfontosabb médiuma.

A nyugati világba került magyar költők, az 1956-ban emigráltak is, hosszú évtizedeket töltöttek választott hazájukban: gondolkodásukat, élményvilágukat, általában személyiségük felépítését már ez a sokévtizedes tapasztalat szabta meg. Közérzetük meghatározója az ötvenes–hatvanas évek fordulóján még a honvágy, illetve a beilleszkedés gondja volt, később már általában nem; a honvágy ritkábban szólalt meg műveikben, s akkor sem az emésztő szenvedély, legfeljebb a csendes nosztalgia formájában, amely az ifjúság természeti és emberi környezetének bensőséges emlékeivel szőtte át verseiket. Természetes emberi közegüknek tekintették a választott otthont, és bár sokat utaztak a világban, úgy érezték, meggyökeresedtek valahol, vagy ellenkezőleg, teljesen a befogadó társadalom, mi több, az emberi lét peremére szorultak, mint a Párizsban elhunyt Keszei István.

Költői közérzetüket ilyen módon többnyire nem a honvágy és a kényszerű távollét keserű konfliktusa szabta meg, ha időnként hangot adtak is az elszakadás fájdalmának, gondolkodásuk és érzésviláguk más élmények nyomán alakult. Mint emigránsok, mint irodalmi diaszpórában élő költők fokozott magányban éltek, angol, francia német és svéd társaiknál végletesebben élték át az emberi személyiség huszadik századi izolációjának tragikumát, és költészetük nemegyszer a humánus kapcsolatait elveszítő, elidegenedett emberi személyiség szorongásos belső világát jelenítette meg.

A személyiség kiteljesítéséért vagy éppen fenntartásáért vívott küzdelem legfőbb konfliktusát kétségtelenül az emigrációs lét paradoxonai okozták: amerikai mérnöknek, svéd kiadói szerkesztőnek, angliai lengyeltanárnak, kanadai pszichiáternek kellett lenniük (ezek mind valóságos példák), ugyanakkor magyar költőnek, aki el volt szakítva a magyar irodalmi élet áramaitól, és értő közönségre alig talált, aki műveit magánkiadásban volt kénytelen közreadni, és csak a ritka alkalommal megrendezett emigrációs írótalálkozókon cserélhetett eszmét költőtársaival. Az idegenben élő magyar költő helyzete állandó szerepcseréket, szerepváltásokat követelt. Gömöri György egy verse hitelesen fogalmazta meg ennek a ,,proteusz,, sorsnak a következményeit. ,,Naponta nyelvet–álarcot cserélek. / Néha úgy érzem: arcom már ez álarc, / néha meg: hiába vergődik a lélek, / megváltásra csak önnyelvén találhat.,, Az anyanyelv megváltó hatalma azonban korántsem volt egyértelmű: az emigrációs költészet 1956 utáni időszakának képviselői a köznapi életben, esetleg családi körülmények között is, többnyire idegen nyelven kényszerültek másokkal érintkezni, és csak az alkotó munka magányos óráiban használták anyanyelvüket. Erős alkotó egyéniségre és anyanyelvi ösztönre volt szüksége annak, aki a nyelvi ,,tudathasadástól,, meg akarta őrizni magát. A költészet forrásává bizonyos esetekben éppen e kettős nyelvi helyzet vált, az a tény, hogy a nyugati magyar költő szinte egyforma természetességgel volt képes kifejezni önmagát magyarul és franciául, magyarul és svédül, magyarul és angolul.

Különösen az 1956 után színre lépő emigráns nemzedék költői alakították ki meglehetősen izolált világban magyar költői ,,én,,-jüket. A személyiség mélyebb rétegeiben zajló drámákat vetítették verseikbe, a személyiség integritásának védelmét keresték a költészetben. A világban tapasztalt szociális és politikai konfliktusok hatása alól azonban ők sem voltak képesek szabadulni, ezen kívül szülőhazájukkal kialakított kapcsolataiknak is igen nagy szerepe volt költői világképük alakulásában. Az emigrációs lét egyszersmind nagyobb nyitottságot jelentett a huszadik század második felének civilizációs problémáira és kulturális válságaira. A diaszpórában élő magyar költő, már csak a birtokba vett információk bősége következtében is, érzékenyebb módon reagált a bekövetkező válsághelyzetekre, mint az a költő, aki a nemzeti kultúra védelmet nyújtó bensőségében dolgozott. Az idegenként élő, magát gyökértelennek érző emigráns közérzete természetszerűleg ki volt szolgáltatva a történelmi lét nyomasztó válságainak, minthogy személyes sorsát is e válságok döntötték el annak idején.

Az emigrációs tapasztalathoz tartozik az a tapasztalat is, amely a világban szétszóródott magyar irodalom világjárásának élménykörével függ össze. Ezt többnyire a prózairodalom rögzíti, ennek egyik meghatározó élménye éppen az idegen országok és kultúrák birtokba vétele. Az emigráns író elbeszélő tevékenységének középpontjában már eleve az önéletrajziság áll – ezt igazolja például az is, hogy Márai Sándor emigrációban alkotott munkái közül a naplóknak van igazán nagy (irodalomtörténeti) szerepük. De Cs. Szabó László és mások elbeszélő műveiben is nagy szerepet kapott az önéletrajziság és a naplószerűség. Ez az önéletrajziság igen gyakran idézett fel távoli, esetleg egzotikus tapasztalatokat és színhelyeket.

A nyugati országokban élő magyar író számos olyan ismeretet és tapasztalatot vesz birtokába, amely a magyar irodalomban korábban természetszerűleg hiányzott, így a távoli országok társadalmának és életének, civilizációjának ismeretét, a hazai valóságtól merőben idegen életformákról szerzett tapasztalatot. Korábban irodalmunk térképén legfeljebb Párizs (Illyés Gyula, Márai Sándor, Hevesi András), Itália (Szerb Antal) és a német világ (Kassák Lajos és ugyancsak Márai) színei voltak megtalálhatók, csupán Remenyik Zsigmond dél-amerikai regényei mutattak ,,egzotikus,, színeket. Ehhez képest a francia vagy az angol író (gondoljunk olyanokra, mint a Kambodzsában kalandozó André Malraux, az indiai élményeiről beszámoló E. M. Forster vagy a több kontinensen is otthonos Graham Green) magától értetődő módon választja regényének környezeteként az egzotikumot. A nyugati világban élő magyar író hozzájuk hasonlóan minden elfogultság nélkül számolt be a távoli országokban és idegen kontinenseken szerzett élményeiről: a naplóíró Márai Sándor Itáliáról és Észak-Amerikáról, Cs. Szabó László Rómáról és Hellászról, Faludy György Angliáról és Kanadáról. Határ Győző számos művében jelenik meg az angliai környezet, Domahidy András az Ausztráliában élő magyarokról is képet rajzol, Kabdebó Tamás Guyanát és az Antillákat, Ferdinandy György Puerto Ricót járta be, Karátson Endre elbeszélései párizsi és mediterrán, Sárközi Mátyás történetei angliai környezetben játszódnak, és így tovább, a beszédes példák szinte korlátok nélkül idézhetők.

A nyugati magyar költészet, különösen az 1956-os nemzedék költőinek munkássága más utakon járt, mint a hazai vagy a szomszédos országokban kifejlődött magyar líra. Erősebben hatottak reá a nyugat-európai, illetve amerikai irodalom jelenkori törekvései és költői kísérletei. A nyugati diaszpórában élő magyar költő feladatának tekintette, hogy mindazt, amit a modern francia, német, angol vagy amerikai költészetben megismert, integrálja saját költői világába, a magyar líra szerves részévé tegye. Új és gazdag tartományokat kívánt meghódítani a magyar költészet számára, innen eredt felfedező kedve, amellyel birtokába vette a modern költészet megannyi vívmányát, sőt újító kísérletét. A fiatalabb emigráns irodalom képviselői a hatvanas években szinte egyszerre választottak olyan mestereket, mint T. S. Eliot, Ezra Pound, e. e. cumming, Gregory Corso, Allen Ginsberg, René Char, Francis Ponge, Michel Deguy, Denis Roche és Jacques Roubaud. Gyors egymásutánban kerültek az angol ezoterikusok, a francia szürrealisták, az amerikai beatnikek, majd a különféle szemiotikai, lettrista és konkrét költői irányzatok hatása alá. Ezek a modern költői hatások érvényesültek Bakucz József, Horváth Elemér, Makkai Ádám és különösen a Magyar Műhely avantgárd experimentalizmusát képviselő Nagy Pál, Papp Tibor és Bujdosó Alpár munkásságában.

A magyar líra hagyományaival azonban azok a költők sem szakítottak, akik a legerősebben vonzódtak a modern törekvésekhez. A Magyar Műhely szerkesztőinek és teoretikusainak mint költőknek, Kassák Lajos volt első mesterük, de sokat merítettek Weöres Sándor és Szentkuthy Miklós újításaiból is. A huszadik századi magyar költészet elvontabb bölcseleti jellegű örökségére utal az a hatás, amelyet József Attila, Weöres Sándor vagy Pilinszky János lírája fejtett ki a nyugati magyar költők ezen nemzedékére, nevezetesen Kibédi Varga Áron, Bakucz József, Horváth Elemér, Baránszky László, Vitéz György, Sulyok Vince és Gömöri György munkásságára. A magyar költői hagyományok egy másik vonulatának asszimilációját jelzik azok az ösztönzések, amelyeket a régi magyar verstől, illetve az úgynevezett ,,népi szürrealizmustól,, kapott a nyugati magyar költők újabb nemzedéke. A Nagy László, Juhász Ferenc vagy Kormos István által érvényre juttatott folklorisztikus–szürrealisztikus dalszerűség jelentkezik Máté Imre és Dedinszky Erika népköltészeti hagyományokat ápoló, vagy velük érintkező balladáiban, ráolvasásaiban. A régi magyar költészet: a végvári katonák, a protestáns prédikátorok, a kuruc szegénylegények költői hagyománya az 1956 utáni költőnemzedék néhány képviselője, elsősorban Siklós István és Kemenes Géfin László erősebb történelmi érdeklődésében és archaizáló költői nyelvében követhető nyomon.

Hasonló integrálási szándékok jegyében alakult az elbeszélők, különösen az 1956-os nemzedék elbeszélőinek munkássága. Érdeklődésüket a személyiség belső mozgásának és konfliktusainak elemzése töltötte be, mondanivalójuk erősen alanyi vagy gondolati jellegű. Mindez részben megkülönbözteti őket a hatvanas és hetvenes évek magyarországi vagy éppen kisebbségi elbeszélő irodalmától, amely általánosságban a két világháború közötti korszak realisztikus vagy éppenséggel szociográfikus hagyományait követte. Ez szabta meg narrációjuk természetét: a magyar próza vallomásos és önelemző hagyományait folytatták, illetve a modern nyugati irodalom elvonatkoztatásra törekvő irányzatainak eredményeit kívánták elsajátítani. Kabdebó Tamásra az ironikus angol regény, Ferdinandy Györgyre egy időben a francia ,,új regény,,, Márton Lászlóra Joyce tudatfolyam-ábrázolása, Karátson Endrére az argentin Borges mitikus parabolája hatott, Nagy Pál és Bujdosó Alpár esetében annak a szemiotikai jellegű ,,szövegirodalomnak,, a hatása érvényesült, amely teljes mértékben elmossa a határt az epika és a költészet között, és merőben új jelrendszer kialakítására tesz kísérletet. Ezek az írók modern prózai kísérletek révén ábrázolták, illetve fejezték ki megfelelően a nyugaton élő magyar értelmiség helyzetét és tudatát.

A nyugati magyar emigráció korántsem ,,üres poggyásszal,, tért haza a rendszerváltozás után. A magyar közélet egyik nagy mulasztása, hogy ennek a ,,poggyásznak,, az értékes tartalmát csak részben (kisrészben) próbálta felhasználni az új magyar demokrácia felépítésének és megerősítésének folyamatában. Szemben például az 1849-es emigráció szellemi hozadékával, akkor a nyugati világban megfordult politikusok és írók (közöttük Eötvös József, Pulszky Ferenc vagy Teleki László) gondolkodása inkább beépült azokba a szellemi folyamatokba, amelyek végül elvezettek a kiegyezéshez és a polgári Magyarország megszervezéséhez. Az ország demokratizálása után hazatért magyar gondolkodók: írók, tudósok emigrációs tapasztalatai és felismerései iránt nem mutatkozott igazán nagy érdeklődés, és mindez azzal a szerencsétlen következménnyel járt, hogy a demokráciák világában szerzett jártasság és tapasztalat nem tudta hatékony módon befolyásolni a hazai politikai gondolkodást és közéletet. A jelen világában a kádári korszak lelki és politikai reflexei – különben a közélet mindkét oldalán – még mindig jobban képesek érvényesülni, mint a nyugati demokráciákban megszerezhető elméleti tudás és politikai kultúra lelki reflexei. Talán azért is kell mindig újra felhívni a figyelmet az emigráció szellemi eredményeire, hogy ezek az eredmények elevenebb és tartósabb közéleti szerepet kapjanak és követendő mintákul szolgáljanak.

vigilia@katolikus.hu


Módosítva: 2008.6.24.