MARNO JÁNOS

Mi

tartja fogva bennünk a lelket, ha

testünknek mennie kell? Ki sürget ott,

a szárnyával küszködve, az ajtóban,

melynek a küszöbén elájulhatunk

nyomban? Ki nyomja kezünkbe a nyirkos

kilincset, ha egyszer ott fekszünk holtan?

S hol tart a lélek, ha testileg végleg

hajléktalannak bizonyultam? És te?

Ki képet (felvételt) alkottál rólam

egy gyermekmegőrző udvar pázsitján

ezerkilencszázötvenvalahányban?

Merre bújkálsz ma, miféle otthonban?

 

 

Ha

 

megértek valamit, elvakultság az,

ezért félve emelem számhoz a tejes-

poharat, még szétpattanhat, úgyszólván

készakarva. S szilánkjait arcomba

röpítve. Lehet, persze, hogy most csupán

a levegőbe beszélek, amin át-

látok egyelőre, ám a sűrűjét

is érzem már előre, fölét, melytől

a gyermek irtózik, oson hát bögréjét

kidönteni a sötétbe. S lopódzik

vissza a félhomályba, mely cseppenként

issza be magát a szemhéja mögé.

 

 

 

Gonddal

 

viszi szájához az ételt, de ott már

türelmét veszti, falánkságán nem bír

úrrá lenni. Rabja fogának. Nyelvét

is az tartja fogva, mint a szót, melyet

elharapva - még akárhányszor el fog

ismételni. Mintegy visszhangozni csak-

nem. Ami annyit tesz, más szóval, hogy míg

az egyik felé kioltva találja

most a nyelvén, a másikát mindjárt a

szívében ébreszti. Félelmet kelt, úgy-

mond, magában. Minthogy élelmével a

halál egy életre belétemetve.

 

 

 

Tereld

 

a szót, vissza a csonthoz, tereld újfent

a kertre, vesződség nélkül, vesződjön

vele az ördög, tereld a szót másra,

mondd, amit álmodban (sem) gondolsz; aludj,

más szóval, aludd ki magad a kertben,

tereld a szót álmodban a kecskére,

mely egy sportpályán legel, elhagyottan,

a kapufához kötözve; szólítsd meg

most, tereld a szót a harangzúgásra,

vagy lökd vissza őt a szakadékába,

még harangszó előtt; vagy rúgd csak jól ol-

dalba. Nosza, tereld a szót a nyájra.

 

 

 

Elhagynám

 

magam a kertben, ahogy keltem már,

feléd indulván, Uram, körbe, rövid

szórakoztató nadrágban. Nem voltam

eléggé lendületben mégsem, mintha

húzódoztam volna inkább, ami

azért jókora önmérsékletre vall.

Szemem felváltva az egyik s a másik

cipőm orrán. Szinte leírhatatlan.

Ujjam belezsibbad, felkarom serceg

már és a vállam; érzem, ahogy minden-

felől nézel, ahogy megyek össze, s Te

szabad szemmel követsz, be-beelőzve.

vigilia@katolikus.hu


Módosítva: 2009.02.14.